Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Vendégem a fejedelem 13

2008.09.27

 Tizenharmadik rész

 

Colombot sem rólam mintázták.

Nem áldozhatott Terka mama időt a tépelődésre, a helyzetnek megfelelően megszaporázta a döntéseit. — Oké, ha így látod, akkor te itt maradsz Árpádékkal, én pedig Valériával megnézzük, mi újság lehet odafenn? Ha nem jártak ott, úgyis jó, ha igen, túl vagyunk rajta. Jössz, Valikám? — állt fel. — Beléd legalább szorult némi bátorság

            A két nemes úr szó nélkül végighallgatta a számukra érthetetlen beszélgetést, de amikor Terka mama felállt, hogy induljon, Árpád aggódva kérdezte: — Valami baj van?

— Miből gondolod? — kérdezte jámbor tekintettel Terka mama.

— Megérzem. Azt is megéreztem előre, amikor a besenyők megtámadták a táborunkat. Egymást taposták, úgy menekültek.

— Én pedig azt éreztem meg, amikor a kutyafejű tatárok készültek támadásra — toldta meg Bulcsú, s az emlék hatására forogni kezdett a szeme. — Meg is emlegetik azt a napot, én egyedül levágtam vagy harmincnak a fejét. Emlékszel, fejedelmem? A kán futva menekült.

            Amikor Bulcsú látta, hogy nincs hatással, senkire a dicsekvése, körülnézett és felállt.

— Most, mit akarsz? — kérdezte Terka mama.

            Válasz helyett Bulcsú a szomszéd asztal mellől odaráncigált két széket, és a sajátja mellé rakta őket. — Megpihentetem a szemem, lefekszem — jelentette ki.

            Ezt már Árpád is végre megsokallta, erélyes hangon szólt rá: — Most nem lehet, vezírem. Ez nem fogadó.

            Az elnehezült pillák nem igen akartak Bulcsúnak engedelmeskedni, de nem mert ellenszegülni. Annyit tehetett, hogy dühében elrúgta maga mellől székeket.

            A kínos helyzet megmentésére, hirtelen jó ötlete ugrott be Valéria agyába. — Például, ha úgy adódna, lenne kedvetek részt venni egy kis közelharcban?

Erre várt Bulcsú, arca felderül, a kilátásba helyezett harc lehetőségétől. — Mutassátok, hol az ellen? Puszta kézzel, kard nélkül is kitekerem a nyakukat.

            Az izgalom feszültsége megszállta mindegyüket, és Zsoltiba is fellobbant a

harci vágy, buzgón bólogatott.

Terka mama higgadtságra intette őket. — Ez nem csatatér, nem öldöklünk, és nem is biztos, hogy most kell szembeszállni az ellenséggel. Inkább az eszükön kell túljárni, mint ahogyan eddig tettem. Figyeljetek rám! — intézte szavait a két lelkes vitézhez. — Eddig arra kértelek benneteket, ne váljatok láthatatlanná. Most arra kérlek, tegyétek meg a kedvemért. De ne most rögtön, majd szólok — tette hozzá. — A hetedig érzékem azt súgja, hamarosan komoly kellemetlenségben lesz részünk.

— Én is ezt gondolom — bólogatott szaporán Árpád. — Hogy is mondta Zsolti? Húzós a mai nap. Szeretem a húzós napokat, alig várom, hogy megmozgassam az izmaimat.

— Nem tudsz te semmit! — legyintett szánakozva Terka mama. — Majd én megmondom, mi lesz a feladatotok. Addig nyugi!

Sárgás fénycsóva csapott ki Bulcsú szeméből — Mi az, nyugi? Egy asszonynémber nem osztogathat parancsot nekünk. Nekünk kötelességünk megvédeni őket. — Fegyver hiányában megragadta az asztalon lévő kést és villát.

— Kushadj már! — szaladt ki Zsolti száján. Szerencséjére Bulcsú nem értette a szó jelentőségét, csak a hang színezetéből érezte ki, hogy nem dicséretet kapott. Bár a sárgás fény továbbra is ott villódzott a szemében, Árpádra pillantva, lenyelte mondanivalóját.

— A vitát tegyük el holnapra — mondta katonás keménységgel Terka mama. Már megtapasztalta Bulcsúval csak így lehet eredményesen szót érteni. Persze, így is nehezen — Szóval ott tartottunk, hogy a két úr, amint elhagyjuk az éttermet, kivételesen az én kérésemre, láthatatlanná válik. De csak, míg szükséges, vész esetén, újra megjelennek. Nem akarom, hogy még nagyobb bajt kavarjanak a jelenlétükkel — súgta oda Valinak.

— Akkor, mikor védünk titeket? — kérdezte Árpád türelmetlen hangon.

— Időben megtudjátok, ha figyelemmel kísértek mindent. Nincs idő a hosszú magyarázatra, szükségünk van, hogy rövid időre, magunkra maradjunk. Ti pedig elmentek, városnézésre, csak nehogy a rendőrségen kössetek ki!

Még ki sem értek az étterem ajtaján a két hős máris köddé vált, Terka mama pedig Valival a recepcióhoz sietett — Két középkorú, bőrkabátos férfit láttam az étterem ajtajában néhány perccel ezelőtt. Ismeri őket? Netán itt laknak vagy szobát vettek ki? — szegezte kérdését a recepciósnak.

— Keresnek valakit.
— Szóval még nem mentek el?
— Nem, asszonyom.

— Köszönöm. Ez minden, amit tudni akartam.

            A lány elrévedt tekintettel bámult Terka mamára arcába. Félénken szűrődtek ki száján a szavak: — Már azt hittem, értek mindent, és most a két ember eltűnése... Olyan mintha csak álmodnék. Terka mama, mi történik itt?

            Nem lehetne állítani, hogy Bánóné nagyon értelmes arcot vágott. Nyelt egy nagyot, mert kapásból nem tudott válaszolni. — Menjünk, Zsolti már türelmetlen.

— Ha ő is köddé nem vált — mondta dacos elszántsággal Valéria. — Mindjárt megkérem azt az urat, aki az ablak előtt ül a fotelban, csípjen meg, hátha valóban csak álmodom.

Ideges türelmetlenséggel hangzott a válasz — Megígérted, hogy nem kíváncsiskodsz.

— Az igaz. Csakhogy nem tudhattam, hogy szellemekkel lesz dolgom. Még kiderül, hogy Terka mama is csak egy szellem.

            A helyzet kezdett egyre kínosabbá válni Bánóné számára. Tudta, a két férfi eltűnését nem lehet elbagatellizálni, de megmagyarázni sem. Arra nem futotta az időből. Úgy tett, mint akit sért a feltételezés. — Az én emberi mivoltomban te csak ne kételkedj! És egyáltalán...

— Valami magyarázatot, csak kell kapnom, drága Terka mama, hogy eloszlassam a fejemben lévő zűrt. Mindenre van magyarázat, elég bő a magyar szókincs.

— Figyelj, Valikám! — acélosodott meg Terka mama hangja. — Én munkára vettelek fel és nem nyomozni. Ilyenformán nem is tartozom beszámolni semmivel, még akkor sem, ha bővelkedhetünk a szavakkal. Hogy számodra furcsaságok, történnek, s hihetetlen dolgokat tapasztalsz, csak rám tartozik. Ha nem akarsz együttműködni velem, mért nem szóltál, mielőtt kivettem a szobát?

            Bocsánatkérően pillogott Valéria Terka mamára. — Semmi probléma, belátom, minden el kell fogadnom magyarázat nélkül. Sajnos, szükségem van az állásra — tette hozzá megejtően keserves ábrázattal.

            Titokban egy megkönnyebbült sóhaj engedett el Terka mama, pontosan erre a válaszra számított. Nem akart több időt vesztegetni, a kellemetlen beszélgetéssel, intett az éppen odaigyekvő unokájának. Menjünk a nappalijába és beszéljük meg a holnapi teendőket.

            A már megszokott felfordulás várta a kis társaságot.

— Vajon, mért nem vagyok meglepve? — szaladt ki Valéria száján. Itt is alapos munkát végeztek. — Azt tanácsolom, jobban tennénk, ha átmennénk az én szobámba, arról még nem tudnak a gengszterek.

— Ez igaz — bólintott Bánóné. — Már aludnom sem feltétlenül szükséges, hogy rémálmaim legyenek. Mehetünk!

— Senki nem megy sehova — reccsent egy érdes férfihang.

            Mindenki odakapta a fejét. A sarokban lévő paraván mögül előlépett az egyik, már látott bőrkabátos férfi, majd Bulcsú szobájából kijött a másik, valamivel fiatalabb. Mindketten pisztolyt tartottak a kezükben. A fenyegető tekintetük jelezte, nem játszani szándékoznak vele.

Döbbent csend következett, a meglepetéstől, sem Bánóné, sem Zsolti, sem Valéria szájából nem jött ki egy hang sem.

— Nem szeretnénk feleslegesen sok időt vesztegetni — folytatta az idősebb, arcán   gonoszkodó, magabiztos vigyorral.

            Amikor Terka mama magához tért, olyan düh fogta el, hogy megfeledkezett a félelemről, a fenyegetettségről. Élesen csattant a hangja: — Elárulnák az urak, mit keresnek egy idegen szobában, és mit akarnak tőlünk?

— Mit is? Például aranyat, ékszert, és minden értéket, amikről tudjuk, hogy a birtokukban van. Merem remélni, hogy nem hiába strapáljuk magunkat.

Terka mama tehetetlenségében egy lesújtó pillantást vetett Zsolti felé. Ó, ez a féleszű, gondolta. Micsoda bajt kevert a meggondolatlanságával. Úgy érezte, ha tehetné, legszívesebben ott helyben felpofozná. Agya elkezdett lázasan dolgozni. Csak a taktika segíthet, mérlegelt. Például, ha el tudja húzni az időt, míg Árpád és Bulcsú újra megjelenik. Ez a két alak, már a látásukra is rémületükben hanyatt-homlok elmenekülnek. És ha mégsem? Na, arra nem is jó gondolni, mi történik akkor.

Úgy tett, mint akit nem érdekli a két gengszter fenyegetőzése, higgadtan, kényelmes léptekkel a kanapéhoz sétált, és leült a karfájára. — Még egy hotelban sem szokás hívatlanul bemenni más ember szobájába. Maguk nem csak félrerúgták ezt a szabályt, fel is forgattak mindent. Csak tudnám, mért keresnek olyasmit, ami nincs?

            Az idősebbik láthatóan elvesztette a türelmét, mert megvonaglott a szája, s sziszegve szűrődtek ki rajta a szavak. — Ne játssza az eszét, nyanya, úgy sem tud meggyőzni minket. Figyelmeztetem, ne kívánja, hogy hatásosabb módszert alkalmazzak, és azzal szedjem ki magából, amiről nem akar tudni.

            A hangnem, annyira felháborította, és szíven ütötte Zsoltit, hogy rögtön előbújt a bátorsága. — Beszéljen a nagyanyámmal rendesen, hé, bunkó! És ne is molesztálja. Nem látja, hogy semmiről nem tud?

— Rendben van, okos fiú. Majd te elénekeled, amit tudni akarunk.

— Aztán, mi történik, ha mégsem? Kinyírtok minket?

A fiatalabb bőrkabátos, amikor látta, hogy szép szóval nem mennek semmire, mentális lerohanásra szánta el magát. Megragadta Zsolti mellkasán az inget, és a falhoz nyomta. —Beszélj, hol van a cucc? Ha nem mondod meg, lecsavarom a farkad és a szádba dugom.

            Senki nem számított Zsolti reagálására. Bár nem gondolta, hogy valaha ilyen veszélyes helyzetbe sodródhat, meg akarta mutatni, a nagyanyjának, hogy helyt tud állni a páston. Megragadta a bőrkabátos csuklóját és csavart egyet rajta. — Ha tudnám, sem mondanám meg, te köcsög — sziszegte a dühtől elvörösödve.

— Nézd már Tobi ezt a hörcsögöt — mondta meglepődve a gengszter. — Adok neki egy kis ízelítőt, hátha észre tér — röhögött és gyomorszájon öklözte Zsoltit, aki a fájdalomtól összerándult, mint a kifli. A következő pillanatban, inkább ösztönösen, mint tudatosan cselekedve, rúgott, és talált.

            Erre aztán beindult a két férfi, közös erővel megragadták, és arccal a fal felé fordítva, odapasszírozták. Zsolti, bár nyögve, erőt gyűjtött, és hátra rúgott. Ismét találat.

A Tobinak nevezett ütni akart, de Terka mama hangjára megállt a keze a levegőben.

— Ha nem hagyják abba, összesikoltozom a hotel összes alkalmazottját — rikácsolta eszeveszetten. Következő pillanatban, a függöny, mint egy pillangó, szárnyra kapott és lebegni kezdett befelé a szobába. Rögtön utána elkezdett mennydörögni az ég.

— Mintha megrendeltük volna — vigyorgott elégedetten az idősebb bőrkabátos. — Lehet sikoltozni, nyanya, ahogy a torkán kifér. Garantáltan, senki nem hallja meg. 

— Naplopók, rablók — fújtatott Terka mama.

— Na, ebből elég! Ha nem hallgat, beragasztjuk a szájukat.

— Kötözzük össze a kezüket, úgy könnyebben megy szóra bírni őket — javasolta Tobi, és olyan fehér zsineget húzott elő a zsebéből, amit a krimi filmekben használnak fojtogatáshoz a gyilkosok.

— Felesleges — szólt lecsendesülve, nagy lelki nyugalommal Terka mama. Mindenáron időt akart nyerni. — Eredményesebb lenne, ha leülnének, és kulturált módon beszélnénk meg, mit is akarnak voltaképp.

— Nem mondja komolyan, hogy elkezdünk bájcsevegve alkudozni magával? — hördült fel a fiatalabbik

— Nem vagyok tréfás hangulatban.

— Elég a süketelésből! — vicsorogta Tobi, és megragadta Terka mama karját, egy székre kényszerítette, majd hátra kötötte a kezét. Ez alatt a másik bőrkabátos Zsolti kezét, lábát kötözte meg, és egy fotelba lökte.

            A két férfit annyira lefoglalták a tevékenységük, hogy Valériára egyik sem figyelt. Ezt a helyzetet akarta a lány kihasználni, az ajtó felé somfordált. Még meg sem fogta a kilincset, Tobi máris ott termett.

— Szökéssel próbálkozunk? — vicsorogta, majd gúnyosan folytatta. —Te sem kerülöd el a sorsodat, szépségem — fenyegetőzött. — Bár nem tudom, hogyan kerültél a képbe, de valamit, csak tudsz te is mondani. Egyikőtök beszélni fog, abban biztos vagyok.

— Azért ne igyon rá mérget, de pezsgőt sem érdemes bontani előre — gúnyolódott Terka mama fanyar mosollyal, miközben hősiesen legyűrte kétségbeesését.

            Most bebizonyította Valéria is, hogy nem hagyta nyelvét az anyja méhében. — Rohadt terroristák, a társadalom salakjai — kiáltotta a haragtól szikrázó szemmel.

            Mint akit tűvel hátba szúrtak, fordult meg tengelye körül az idősebbik. — Mit? Mit merészeltél mondani? Terroristák? Ezért a sértésért megérdemelnéd, hogy szájon töröljelek. Én viszont jó nevelést kaptam, nőt nem ütök meg. Még hogy terroristák!

— Még finoman is fejeztem ki magam.

— Tudod te egyáltalán, mi különbség van a terroristák és a mi foglalkozásunk között?

— Leköteleznél, ha megmagyaráznád.

— Példának magamat említem; szeretem a pénzt. Viszont, ha dolgozom, nem érek rá pénzt keresni. Következésképp, jövedelmezőbb foglalkozás után kellett néznem. Az eszközökben nem válogatok ugyan, de tömeggyilkosságra soha nem vetemednék. Engem kizárólag a haszon motivál, nem a vér látványa.

— Nem látok sok különbséget.

— Pedig van. Az én foglalkozásomat ősidők óta űzik az emberek, A terroristákat, a munkanélküliségből adódó átkos unalom kényszerítette, hogy...

            Tobi tapsolása szakította félbe a beszédet.

— Bravó, öregem, szépen beszéltél. Te véletlenül pályát tévesztettél. Micsoda tökfej, megáll az eszem! — A foglyokhoz fordult.— Talán kezdjük azzal — remegett meg a hangja a felindulástól —, hová tűnt az a két seggfej barátotok, akiket oly előszeretettel istápoltok?

— Ezek tudnak róluk — villant át Terka mama agyán, és zavarában a fal felé fordult.

— Ha jól gyanítom, ők az anyagszállítók, ha nem is néz ki belőlük. Nem tudom,

melyik bolygóról szalasztották őket, de értesülésem szerint, olyanok, mint akiknek nincs ki a négy kerekük. Na persze, nincs ok a megkönnyebbülésre, mert tudjuk, az egész, csak olyan elterelő hadművelet.

            Itt már lehet egy kis kitérőt alkalmazni, kapaszkodott az egyetlen lehetőségbe Bánóné. Fölényesen vágta oda:— Ha már itt tartunk, nem árt velük is számolni.

— Számoltunk, de nincsenek itt. Maguk a fontosabbak számunkra — gúnyolódott Tobi.

— Éppen ezért a szófecsérelés helyett, fogjunk hozzá megdolgozni őket — mondta sürgetően az idősebbik. — kezdjük a fiatal barátunkon.

            Na, erre ismét robbant Zsolti türelme, megfeledkezve, hogy nem golyóálló, elvörösödve vágta oda — Barátja neked a jó nénikéd, te húgyagyú barom. Ti csak pancserok vagytok a szakmátokban. Én nem születtem gengszternek, de még én is rafináltabb tervet dolgoztam volna ki, hogy meg tudjam szerezni magamnak...

— Nem mondod? Igazán?! — gúnyolódott az idősebbik. — Majd mindjárt megismered, milyen hatásos módszerrel dolgozunk. Tobi, itt az idő, vedd elő a szerszámokat! Szépen egyenként levágjuk az ujjait, ennek a nagypofájú hősnek. Legalábbis addig vágjuk, míg egyikőjük nem kezd el dalolni.

            Hiába az időhúzás, a drámai helyzet bekövetkezett, a két gengszter kénytelen volt felgyorsítani az eseményeket. Odalökdösték Zsoltival együtt a fotelt az asztalhoz, megragadták kezét és az asztal lapjára fektették.

Ez már nem puszta fenyegetés, rémült meg Zsolti, és reménykedve nézett körül, hátha megjelenik végre Árpád és Bulcsú. Mivel nem történt meg, a halál gondolatára kirázta a hideg, maga próbált kijutni a kutyaszorítóból. Erőnek erejével el akarta rántani a kezét, de hiába, még nagyobb erővel szorították. Segélyt kérően nézett a nagyanyjára. Most tudatosult benne először, egész életében ő jelentette számára a biztonságot. Néha szembe szegült az akaratával, végül mégis teljesítette. — Te vagy a mindent megoldó, drága mamikám, ugye nem hagyod, hogy kárt tegyenek bennem?

Terka mamának már az agyában lüktetett a vér, a szíve majd megszakadt az unokájáért. Hol lehet az a két ősember, mért nincsenek már itt? — esett kétségbe. Mivel ő sem tudott megbirkózni a tehetetlenségével, az utolsó aduját próbálta kijátszani, hátha időt nyerhetnek. Villámokat szórt a szeme.— Ne merészeljenek kárt tenni az unokámban, maguk vadállatok, rohadt gengszterek — üvöltötte, ahogy a torkán kifért, hátha meghallja valaki, és benyit az ajtón. Patkányok, rohadt patkányok — toldotta meg.

            Senki nem jött a segítségükre. Hogy a két bitang megtudja, kivel kezdtek ki, ismét taktikát váltott. — Örömmel jelentem be, uraim, minden pillanatban itt a rendőrség. Csak nem képzelték, maguk vadbarmok, hogy a lakásom felforgatása után, az első utam, nem a rendőrségre vezetett? 

            Semmi válasz.
— Már itt kellene lenniük

Tobi elfordult, hogy ne látszódjék meg rajta, hogy elsápadt. Rövid szünet után elkezdett gúnyolódni. — Ügyes, nagyon ügyes, csakhogy engem nem tud ilyen badarsággal beetetni. Senki nem áldozná fel...

— De igen. Jöjjön, aminek jönnie kell. Még mindig többet nyerek vele, mintha maguk fosztanak meg... Látom, egy szavamat sem hiszik el. Rosszul, nagyon rosszul teszik. Na, jó, majd megtudják, ha sokáig velünk szarakodnak.

            A két férfi összenézett.

— Akkor valóban csipkedni kell magunkat — mondta Tobi, és elővett egy bajonettet a kabátja alól. Az asztal lapjához szorította Zsolti kezét, éppen munkához akartak látni, amikor Terka mama táskájában megszólalt a mobiltelefon.

*

Már megint? — rezzent fel Bánóné és kinyitotta a szemét. Lassan körbenézett a szobában. Hogy kerültem haza? — révedt maga elé.

 Megakadt a tekintete a padlóvázán. Belecsípett a kézfejébe, hogy meggyőződjön, ébren van-e? Ó, nem! Ez nem igaz! Nem lehetséges, hogy csak álmodtam mindent, ami történt velem. Na, tessék, ilyen az én formám; a szerencse is csak álmomban kísért meg. Most kénytelen vagyok beletörődni, hogy se Árpád, se Bulcsú, se pénz, se gazdagság. Szegény unokám, mi lehet vele?             Ó, én ostoba! Most mért esek kétségbe? Ha a kincs sem igaz, senki nem akarja levágni az ő ujjait sem. Azokat a kis vacak nippeket még ma kidobom a padlóvázával együtt, határozta el. Tekintete az asztalon fekvő lottószelvényre tévedt. Öt napja tétovázik, hogy megnézze, nyert-e? Három éve játszik ugyanazzal a számmal, de kettesnél több találata sosem volt. Azért az én Istenem megszánhatna, hogy legalább egyszer az életben nyernék, pillantott fel esdeklőn az ég felé. Ám mielőtt nyúlt volna a szelvényért,

újra megszólalt a mobiltelefon.

— Most otthon vagy? — ismerte fel Zsófia hangját. — Mi van veled?

— Ugyan, mi lenne?

— Megijesztettél, már harmadszor hívlak. Nagyon furcsán viselkedsz az utóbbi időben. Na, majd megbeszéljük, ha odamegyek Sütöttem almás pitét, vigyek?

            Még arra sem maradt Terka mamának ideje, hogy válaszoljon, a csendbe belereccsent az előszoba csengője.

— Pampogj már valamit! — türelmetlenkedett Zsófia.

— Hívjál vissza később, mondjuk, úgy tízperc múlva. Jött valaki, gyorsan megnézem, ki az? Tudod, mit? Majd én visszahívlak. — hadarta Bánóné, és kinyomta a telefont.

            A csengő újra megszólalt.

— Jól van, megyek már; de sürgős, motyogta. Amikor kinyitotta az előszoba ajtaját, sóbálvánnyá dermedt. Ott állt előtte Árpád teljes életnagyságban, csak nem az álombeli ruhában, hanem postás uniformisban. Gyorsan megdörzsölte a szemét.

— Bánó Flóriánnénak hoztam pénzt.

— Én vagyok Bánó Flóriánné. — nyögte ki nagy kínnal Terka mama. — Vajon kiküldte?

— Ha jól látom, a lottón tetszett nyerni. Sőt biztos — mondta a postás, és leszámolt százhúszezer ezer forintot Terka mama markába.

— Na, még ilyet! — álmélkodott hitetlenkedve Terka mama. — Napok óta készülök megnézni, hogy nyertem-e? — magyarázta. — Három éve játszom ugyanazzal a számmal, de még... Na, ez magát nem érdekelheti. — Egy ezrest húzott ki a pénzkötegből. —Tessék, ezt magának adom. Legyen részese az

örömömnek, ha már ilyen szerencse ért. Mi a neve, fiam?

— Árpád.
— Biztos benne?

— Jaj, de furcsát tetszik kérdezni.— álmélkodik a postás. — Ha én mondom, biztos úgy van. Ritka név, nekem pedig megfelel.

— Biztosítalak, Árpád fiam, neked van a legszebb neved a világon. Egy fejedelem óriástól maradt rád örökül. Egy fejedelemtől, aki hazát szerzett nekünk, nekünk, magyaroknak. Áldja meg az Isten érte, nyugodjon békén poraiban.

            A postásfiú ismét elmosolyogta magát.

— Nem rég lett vége a tévében egy filmnek, ami Árpád vezérről szólt és...

— Igen, tudom, én is néztem. Éppen azért kívántam nyugodalmas békét neki.

 
 
VÉGE
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

 

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.