Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Vendégem a fejedelem 12

2008.09.27

 Tizenkettedik rész

 

 

— Mennyiben érint ez engem? Gondolom, meg van az oka rá?

— Sajnos, igen. A két úr a probléma okozója, akikkel asszonyom érkezett. Az egyik ráparancsolt a szobalányra, hogy vigyen nekik dézsában vizet és mossa meg a lábát. Amikor a szobalány jogosan felháborodott, az idősebb úr durván ráförmedt, hogy vasra vereti, és bezárja a legkisebb tömlöcbe., ahol fel sem tud állni. Lehet, hogy csak jó tréfának szánta, de ahhoz képest elég komolyan, mondhatnám úgy is, gorombán hozta tudtára.

— Ó, csak ennyi az egész? — játszotta tovább az ártatlan csodálkozót Terka mama, jóllehet néhány árnyalattal fehérebbre vált az arca. Természete ellenére, a nyájasság csak úgy csorgott ki a szájából — Azt hiszem, sejtem, mi lehet a probléma? — nyúlt automatikusan a táskájába és kiemelt egy ötezrest. — Ha megkérhetem, uram, adja oda a szobalánynak, talán eláll a szándékától.

— Bizonyára, asszonyom — hebegte a férfi.

— Ez pedig a magáé — nyújtott oda egy másik ötezrest Terka mama. — Ezt sikerült elsimítanom — mondta Valériának, büszkén az elégedettségtől Úgy érezte, hőstettet vitt véghez. — Szerintem, ha egy tízest adok, a lábvizüket is megisszák. Megtanultam, a pénz ékesszólóbb, a leghatásosabb érvelésnél is.

            A lány terepszínű arca nem árulta el, mit gondol magában. — Valójában nem tudom, és nem is értem, miről van szó, csupán elbűvölt Terka mama frappáns problémamegoldása.

            Bánóné felnevetett. — Ha ezt dicséretnek szántad, csak félig érvényes. Elmondhatom, az életem során, több kudarcot könyvelhettem el, mint sikert. Néhány hónappal ezelőtt elhatároztam, hogy felújítom a lakásom, és kölcsönt akartam felvenni. Mit ne mondjak, nem valósul hatott meg a tervem, mert nem számítottam rá, hogy arra is kölcsönt kellene felvennem, hogy ki tudjam fizetni a kölcsönhöz tartozó járulékokat. Akkor még a magas kamatról nem szóltam.

*

            Ha eddig derűs oldaláról nézte Terka mama a két középkori lovag körüli bonyodalmakat, elszállt minden optimizmusa, amint meglátta a közös szobában uralkodó rendetlenséget. A csizmák a szoba közelén egymásra dobálva, az asztalterítő összegyűrve a szőnyegen hevert, mellette üres sörös dobozok és egy szétnyitott olló. Elvörösödött a méregtől, s megfeledkezve, a fogadalmáról, mármint hogy tartja a nyelvét, akár a fúria támadt az unokájára. — Mit jelent ez? Mi a frászt csináltatok, míg vásároltam? Te elnézel nekik mindent?

Zsolti nyugodt flegmával tette le az újságot, amit éppen olvasott. — Fürdöttek. Ennyi.

— Fürdöttek? — ismételte meg Terka mama fájdalmas arccal. Hatalmas elháborodását nyomatékosítva, dobbantott a lábával. — Zseniális magyarázat, fürdöttek. És az olló?

— Kis fazonalakítást végeztem a szakállukon, hogy normálisabb ábrázatuk legyen. Jó, jó, elismerem, tényleg szólhattam volna nekik...

            Már nem tudta Valéria tartóztatni magát, elemi erővel tört ki belőle a nevetés. — Ilyet még nem láttam — gurgulázta. — Már elhiszem, hogy egy elhagyott szigetről jöttek.

            A két bűnös, mintha nem róluk lenne szó, nagy lelki nyugalommal felálltak, magukhoz vettek egy-egy dobozos sört, és mentek a szobájukba.

            Érezte Terka mama, hogy kissé erős hangot ütött meg, nem volt bátorsága visszatartani őket. Bizonytalanul motyogta: — Ezek szépen itt hagytak engem a problémáimmal együtt. Tulajdonképpen, a falnak beszéltem.

            Az előbbi vérforraló egykedvűséggel válaszolt rá Zsolti. — Rávettem őket, hogy fürdés után jót tesz az alvás, gondoltam, zavartalanabbul beszélhetünk. Nem tudhatod, mamikám, milyen nehezen álltak rá, hogy megfürödjenek, vegyenek magukra köntöst, és úgy lazítsanak. Ráadásul Bulcsún majd szétreped, pedig a legnagyobb méretet választottam neki. Azt mondja, úgy néz ki, mint a török pasa. Az volt az igazi nagy szám, amikor meglátták a zuhanyozót. Bulcsú azt hitte, valahol lyuk van a falon és bejön az eső. A kádra azt mondtam, hogy fürdődézsa, és azért hosszúkás, mert elrontotta a készítője. Csakis ezzel a lódítással lehetett rávenni őket, hogy belemásszanak. A vége az lett, hogy Bulcsút alig lehetett kicsalogatni a kádból. Olyan ez, akár egy óriásgyerek.

— A nagyobb baj, hogy nem lehet őket rád bízni, mert tetőled azt csinálnak, amit akarnak.

            Mint aki valami jó viccet hallott, Zsolti felkacagott. — Bulcsú a nagy ász a

kavarásokban. Úgy ráijesztett a szerencsétlen szobalányra, hogy azt hittem, világgá szalad.

— Neked még tetszik is!

— Tetszett is, és meg is lepődtem, de az eseményeket már nem lehetett meg nem történté tenni. Belátom, valóban nem tudom kezelni az ilyen helyzeteket.

Nem sokáig tartott Terka mamánál a megértő türelem, máris pattogtak ki száján a parancsszavak: — Szedd össze magad és állj neki rendet tenni, ha már eddig nem zavart. A képemről sül le a bőr, ha véletlenül bejön valaki.

            Kétségbeesetten kérdezte Zsolti: — Én, egyedül?

— Megérdemelnéd — zsémbelt tovább Terka mama. — A baj, hogy ítélet napjáig sem fejeznéd be. — Ám hogy ne legyen okod a derűre, készülj fel rá, hogy a te lakásodat sem kímélték meg azok a gengszterek. És még örülhetsz, ha annyival megúszod. — Lecsillapodva, sanyarú arccal tette hozzá. — Kész tragédia, hogy nem fordulhatunk a rendőrséghez.

— Képzeld el, nagyikám, ha a kedves barátaid tudnák, a nagylelkűségükkel, micsoda lavinát indítottak el.

            Éppen befejezték a rendcsinálást, amikor nyílt az egyik szobaajtó, és a résen megjelent Árpád feje. Mint aki csak most fedezte fel, hogy Valéria is a szobában van, széles vigyorra rándult a szája, elővillantva egészséges fogsorát. Már a szeme is parázslott, szinte levetkőztette a tekintetével. — Így már jobban érzem magam. Velünk maradsz?

            Árpád meg sem várva a választ, mint akiben megrezzent valami, talán az úr és szolga viszonyának tudata, teljesen megváltozott, szinte parancsoló hangnemben szólt oda Valériának. — Éhes vagyok, meg szomjas, már itt az ideje az estebédnek.

            Valériának ijedten rebbent meg a pillája. Tanácstalanul nézett Terka mamára. — Ez nekem szólt? 

            Mit képzel ez magáról? — szegte fel fejét Terka mama. Mintha rajta esett volna meg a sérelem, alig tudta türtőztetni magát, hogy Árpádra ne rivalljon. Előbb sorba rakta a díszpárnákat, és csak aztán fordult Árpád felé. Keményen az arcába nézett, aztán lassan tagolva a szavakat jelentette ki: — Valéria nem a te szolgád, és egy úri lánnyal nem szokás így beszélni. Még akkor sem teheted meg, ha fejedelemnek tartod magad. Ha mégis marad, nem a te két szép szemedért. És csak azzal a feltétellel engedem, hogy maradjon, ha nem parancsolgatsz neki, és nem viselkedtek olyan botrányos módon, mint a távollétemben.

            Használt a rendreutasítás, bár Árpád arcáról le lehetett olvasni, hogy nem érti, mi rosszat tett, bűnbánóan bólogatott.

            Terka mama legyintett, és hideglelősen folytatta: — Megengedem, hogy mint államfő nagyszerűen végezted a feladatodat, és mint katona bátran harcoltál, de a nevelésednél valamit nagyon elhibáztak a szüleid. A nőkhöz való hozzáállásoddal pedig túlteszel a mai fiatalokon is.

— Majd hozzászokom, hogy ez a világ más, mint a régi — dünnyögte félhangosan Árpád. Elszánva magát, mint akire ráparancsoltak, a lány elé állt, kicsit esetlenül, de illedelmesen meghajolt. — Kérem... kérem...

— Valéria

— Kérlek Valéria, maradj velünk! Amikor meglátlak, olyan vagy számomra, mint amikor a zord idő után kisüt a nap.

— Rögtön eldobom magam — mormogta halkan Zsolti, s az ég felé pillantott.

Valéria zavartan pillogott, hol Árpádra, hol Terka mamára. Már éppen meg akarta magyarázni, hogy fizetett szolgálatot teljesít, de Bánóné belefojtotta a szót. — Még azt is meg kell fontolnom, itt a szobában vacsorázzunk-e, vagy étteremben?  

— Ó, ne itt! Menjünk oda, ahol sok ember látható — vágta rá sebesen Árpád. — szeretem nézni, hogy úgy viselkednek, mint akik nem ismerik egymást. Nem értem a huszonegyedik századot.

            Csörömpölés és dühös szitkozódás hallatszott ki Bulcsú szobájából.

— Rosszat sejtek — kapta oda a fejét aggódva Terka mama, és intett Zsoltinak, nézze meg, mi történt ott benn?

— Semmi különös — jelentette Zsolti, amint visszatért —, csak felborította az állólámpát és összetört. Arról pedig nem tehet, hogy ijedtében lesöpörte a vázát az asztalról.

— Még egy vázát? — hüledezett Bánóné.

— Ő is így gondolhatja, mert magába roskadva ül az ágya szélén.

            Árpád, aki valóban kezdett beilleszkedni az új helyzetbe, megcsóválta a fejét. — A vezírem még nem ébredt fel, amikor kiszállt az ágyból, s ilyenkor ingerült — próbált magyarázatot adni Bulcsú zajos merényletére.

— Mért nem hoztál magaddal egy kevésbé csetlő-botló és kevésbé ügyetlen vezírt? — kérdezte Terka mama rejtett gúnnyal a hangjában.

— Csetlő-botló? Ez rosszat jelent, ugye?

— Nincs okom dicsérni.

— Ő a legbátrabb vitézem. Igaz a legkérgesebb szívű is, de mellette kevésbé érzem magam veszélyben. Ez rád is vonatkozik, asszonyom.

            Bánóné legyintett, és sokatmondóan pillantott Bulcsú szobája felé. — Az én véleményem alaposan eltér a tiédtől. Veszélyt jelenthet ő mindenkire nézve, főleg önmagára. Na, jó, ne gatyázzunk tovább, induljunk!

— Gatyázunk? — kerekedett ki Árpád szeme és végignézett magán. — Rajtam van gatya.

— Hazaugrom — vetett véget Zsolti a diskurzusnak. — Megnézem jártak-e nálam is a hívatlan vendégek? Az étteremben találkozunk.

— Jobbszeretném, ha vacsora után mennél.

— Engem nagyon izgat a dolog... Mentem!

            Ennek beszélhetek, megy a saját feje után, dohogott Terka mama, magába gyűrve bosszúságát. Igyekezett beletörődni, ami történt a lakásán. Olyan más lett minden körülötte, felborult a korábbi értékrendje. Az a kis malőr nem hiányzott ugyan neki, de elmosta félelmét a tudat, hogy a biztos anyagi háttérrel, úgy irányíthatja az életét, ahogy a legmegfelelőbb neki. Nagyobb gondot okozott, hogyan értékesítse ezután az aranytallérokat és az ékszereket? Zsolti ügyfele kipipálva, más pedig nincs a láthatáron. Legésszerűbb lenne egy jó, megbízható ügyvédet felfogadni, és az ő közreműködésével üzleti ügyfelet szerezni, töprengett. Még a mai napon ki kell okoskodnom valamit. Zsoltit kihagyom belőle, már így is, csak gondot okozott. Nem ismeri az embereket, én pedig még egyszer nem kockáztatok.

            Az is megszületett Terka mama fejében, hogy beavatja a lányát, de amilyen gyorsan jött a gondolat, olyan hamar el is vetette. Állandóan attól kellene rettegnie, hogy csupa véletlenségből, mikor kotyogja ki a legjobb barátnőjének, milyen módon gazdagodtam meg. Az meg érdekességből tovább adja, a hír szárnyra kap, és máris nyakamon a rendőrség. Mint általában az adóhivatal is szagot kap és megszáll, mint legyek a mézet. Nem, nem! Engem ért a szerencse, nem osztozkodom senkivel. Majd adok a lányomnak, először óvatosságból, csak néhány százezer forintot, és rajta keresztül kiszivárogtatom, hogy nyertünk a lottón. Azt hiszem, ez kitűnő gondolt, én mint nyertes, nem vagyok köteles nyilatkozni senkinek.

*

Kevés vendég szánta rá magát a korai vacsorázásra, lehetett válogatni az asztalok között. A zenekar sem állt még fel, valahonnan, egy rejtett hangszóróból, először csak diszkrét zene szólt, majd átcsapott a kemény rockra. Árpád és Bulcsú idegsokkosan, ide-oda kapkodták a fejüket. Azt hihették, hogy csatazajt hallanak, mert a képzelt kardjuk felé lendült a kezük.

— Nyugodjatok meg, semmi baj, senki nem akar bántani minket — mosolygott rájuk nyugtatólag Terka mama.   — Hosszú — adta meg a ki nem mondott kérdésekre a választ. Amikor asztalhoz ültek, hogy lekösse Bulcsú figyelmét, még időben elkezdte a leckéztetését. — Gondolkodj, mielőtt bármit teszel vagy mondasz. Legfőképp figyeld, ahogy eszünk, iszunk, és kövesd a példánkat. Akkor nem lesz probléma.

— Mit kövessünk? — mordult Bulcsú.

— Csináljátok ti is mindent ugyanúgy, mint mi. Nem szeretnék szégyenkezni miattatok.

Nem ártott a figyelmeztetés, de azért a helyfoglalás most sem ment zökkenőmentesen.  

Bulcsú először csak topogott az asztal mellett, míg rá nem rászánta magát, hogy leüljön. Attól tartva, hogy valami hibát követ el, az ételhez is alig mert hozzányúlni. Árpád jó példával akart előállni, és egy pillanatra sem vette le Valériáról a szemét, próbálta mindenben utánozni. Ám hiába igyekezett, nem tudta a kést, villát úgy fogni a kezében, hogy enni is tudjon. Hősies küzdelem után végül a villát beledöfte a húsba, a levegőbe emelte, s fogával hatalmas falatokat tépett le róla. Amikor Bulcsú meglátta, nem kellett hozzá biztatás, hogy ugyanazt tegye.

            A pincérek kupacba verődve, csodálkozva bámulták a két csodabogarat. Bánóné újra a bevált taktikát alkalmazta, odaintette a főpincért és egy tízezrest húzott ki előtte a pénztárcájából. — Ez a két úr — intett fejével Árpádék felé — messziről jött... Hogy is magyarázzam meg...

Valéria már beletanult a szerepébe, és ügyesen Terka mama segítségére sietett. — Egy szigeten éltek eddig, a nomád élethez szoktak — vette át a beszéd fonalát, és elbűvölő mosollyal, ártatlan tekintettel nézett a pincér zavarodott szemébe. Csilingelő hangon folytatta. — Gondolom, ennyi magyarázat elég ahhoz, hogy a kollegáival ne botránkozzanak meg az urak furcsa viselkedésén?

— Hogyne kisasszony, meggyőződésem, hogy valóban így van — nyájaskodott a pincér és eltüntette a tízezrest. — Szabad megkérdeznem, kisasszony, mennyi időt kívánnak itt tölteni a hotelban?

— Nem tudni előre, azonban néhányszor még részesülhet hasonló látványban.

            A pincér szertartásosan meghajolt a két férfi felé. — Érezzék jól magukat, uraim.

Elégedett mosollyal jelezte Bulcsú, hogy kedvére van a pincér alázatos hajlongása. Terka mamához fordult. — Rendeld a szobámba, ő lesz a szolgám — adta ki a meglepő parancsot, s a nyomaték kedvéért, ellentmondást nem tűrően összevonta a szemöldökét.

— Neki már van gazdája — válaszolt Terka mama helyett, halkan Valéria.

— Már én vagyok a gazdája, és az én szavam parancs. Ki mer ellent mondani?

            Ez már nagyon meleg, gondolta Valika. Könyörögve nézett Árpádra, aki megértően vette a lapot. Szelíden megveregette Bulcsú vállát. — Látnod kell, vezírem, ő nem szolga, nem bánhatsz úgy vele. Minek ragaszkodsz a szolgához? Nem panaszkodhatsz, kényelmes az életed. Én mint fejedelem elégedett vagyok.

Azt már nem tette hozzá; képtelen eligazodni a rangsor felállításában.

            A sok értelmetlen furcsaságot Valéria is kezdte megsokallni. Mit akarhatnak

ezek elérni ezzel az ostoba színjátékkal? — töprengett Valami itt nem kerek. Lehet, hogy valóban egy elhagyatott szigetről kerültek ide? Bár még az is kiderülhet, hogy a bolondok házából szöktek meg. Nem, az nem lehet! Amilyen primitívek fel lehet tételezni róluk, hogy úgy éltek, mint Robinson Curso. Jó lenne kiszedni belőlük, hogy kerültek a szigetre, de tartani akarta a szavát, amit megígért Terka mamának. Zsoltinal talán könnyebben menne szót érteni. Ó, azt sem, szabad! Mért ütném az orrom mások ügyébe, nem a feladatom. Ha Árpád fejedelemnek mondja magát, Bulcsú pedig a vezérének, tegyék! Én viszont nekik köszönhetem, hogy kicsit színesebbé vált az életem. Elegáns hotelban lakhatom, kitűnően szórakozom, és még fizetést is kapok érte. Csak Árpád ne nézne rá olyan rajongó tekintettel. Akármilyen jó a színészi képessége, ezt a rajongást nem lehet megjátszani. Hogy is képzelte, hogy ő, meg én? Szerencsére Terka mama résen van, ha túl messzire menne az udvarlásban — nyugtatta meg magát.

            Még nem fejezték be a vacsorázást, amikor Zsolti megérkezett. — Útközben bekaptam egy hamburgert, nem vagyok éhes — jelentette be, amint az asztalhoz ült.

— Na? — lökte oldalba Terka mama.

— Szerencsére nincs sok holmim, így könnyű lesz visszaraknom a helyére.

— Gondoltam, hogy te sem úszod meg.

— Pofára estek.

            Ez a mondat már elsiklott Terka mama füle mellett, Árpádhoz fordult. — Ebéd után nem kérdeztem meg, most meg teszem. Hogy ízlett a vacsora?

— A kedvenc ételemet szolgálták fel, és olyan volt, ahogy szeretem. Gondoltam, adományozok a szakácsnak birtokot érte, aztán eszembe jutott... Kár, hogy nem tehetem meg.

— Értem — bólintott Terka mama. — A te idődben birtokot adományoztál a szakácsnak, mert jól főzött. Ezt nevezem nagylelkűségnek. A mai világban, annak sem adományoznak birtokot, aki hőstettet visz véghez.

— Hogyan is mondja Zsolti? Nem nagy ügy. A legtöbb föld gazdátlan volt, és kellettek a birtokosok, akik megműveltették. A népem nem értett annyira hozzá,

mint a szlávok. Ők bele születtek.

— Na, látod, ez a gond már nem létezik. Nincs annyi föld, mint amennyi gazda esik rá — nevetett Terka mama. — Őszintén megmondom, engem nem vonz a föld. Ha fiatalabb lennék, másba fektetném a pénzemet.

— Mi az, másba?

— Pénzváltó lennék. Ma már úgy hívják, hogy bank. Minden tallér, úgy szaporodna, mint a pelyva. Csupán azt kellene kitanulnom, hogy csaljam ki a lakosság zsebéből a megtakarított pénzüket. Erre vonatkozóan sok varráció létezik. Meg aztán bőven akadnak más lehetőségek is. Példának említhetem az emberek nyavalyáit. Abból lehet leggyorsabban meggazdagodni, csak létesíteni kell egy gyógyszergyárat.

— Nem értem — nézett bárgyú szemmel Terka mamára Árpád.

— Mit nem lehet ezen nem érteni? Az emberek megbetegszenek, Nem? És tuti, hogy meg is akarnak gyógyulni. Na, már most... — Hirtelen, mint akinek a tyúkszemére léptek, Terka mama belemart Zsolti karjába — Nézz az ajtó felé —

súgta oda. — Két bőrkabátos férfit látsz.

— Látom. És?

— Ők azok. Őket láttam a lépcsőházban kirohanni az ajtón.

— Hűha! — döbbent vissza Zsolti. — Ezek megtudták, hol tanyázunk. Nem mondom, jól szervezett banda, gyorsan dolgoznak, és nem tékozolták hiába az idejüket, 

Meghökkentette Terka mamát a két férfi feltűnése, de a drámai helyzet ellenér nem járt együtt a félelemmel, legfeljebb a két történelmi hős miatt aggódott. — Nem akarom falra festeni az ördögöt, de nem lepne meg, ha megrohamoznák a hotelszobáinkat is.

— Most, mit lépjünk? — kérdezte Valéria, aki ugyancsak meglátta a két bőrkabátost. — Úgy érzem magam, mint egy krimi főszereplője.

— Őszinte legyek? — dünnyögte Zsolti, miközben az ajtó felé sandított. A két férfi már eltűnt. — Nincs ínyemre eljátszani a rettenhetetlen   hőst   ebben a játékban.

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.