Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Vendégem a fejedelem 9

2008.09.27

 Kilencedik rész

 

 

 

—Ami a hormonjait illeti, az nem igen pihen, mindig bevetésre kész — toldotta meg gondolatban Terka mama.

— Mért van ilyen sok nép az utakon?

— Erre nem tudok, mit válaszolni.

            Árpádnak elkomorult az arca. — Nem értem, nem értem — hajtogatta makacsul.

— Vásárolni mennek, meg dolgozni. Meg még egyéb helyekre — próbált Zsolti magyarázattal szolgálni.

— Azt hittem, vásár van. A vásáron szokott ilyen sok nép összejönni, a másik időben dolgozik mindenki. Ők, mikor dolgoznak, ha az úton vannak?

Az idegességtől el kezdett repdesni Terka mama szempillája.

            Alig tudta Zsolti visszafojtani a röhögését. Vett egy mély lélegzetet. — Te aztán tudsz kérdéseket feltenni.

— Mihaszna nép — dörmögte Bulcsú.

— Lehet, hogy igazad van — bólogatott Terka mama. — Ne feledd, amit már mondtam: a mi korunkban a kenyeret is másképp szelik. Viszont, ha megkérhetlek, ne gyere elő mindig azzal a rémdrámának beillő szöveggel, hogy lekaszabolsz mindenkit. Számomra szörnyű kellemetlen, mert ha hallja valaki, utólag nehéz kimagyarázni. Ha egyáltalán alkalmam nyílik rá. Akkor tesztek a kedvemre, ha hallgattok, mint a néma gyereket.

— Abból nem lesz gubanc — toldotta meg Zsolti, hogy a nagyanyja kedvébe járjon. 

            Büszke, magabiztos fejtartással jelentette ki Bulcsú: — Puszta kézzel is el tudok bánni az ellennel, akár öttel is elbírok. A bajnoki tornán mindig én győztem.

            Érdes hangon vágta rá Terka mama. — Nyugodtan el is felejtheted! Hol tartunk mi már bajnoki tornák tekintetében?

            A férfiemberek nem mérik össze az erejüket, ügyességüket? Akkor honnan tudjátok meg, ki a legjobb, legbátrabb vitéz, hogy kit állítsanak a csata élére?

— Hát lenne néhány elképzelésem, csak sajnos, másképp mérik a vitézséget. Bár lényegében most is vannak bajnoki mérkőzések, csakhogy a győztes nem csatázásra ácsingózik. Őt az érdekli jobban, mi szolgálja jobban az érdekét, vagy mennyi pénzt kaszál.

— Hogy kell pénzt kaszálni? — nyílt ki Bulcsú érdeklődése a csata szóra. Gyorsan észbe is kapott, és zavartan Árpádra nézett. Azt már még sem engedheti meg magának, hogy férfias dologban leereszkedjen egy nőhöz, és úgy tárgyaljon vele, mintha férfi lenne

Terka mamának sem volt ínyére belebonyolódni olyan témába, amihez hosszú magyarázatot kell fűznie. — Kigondoltam mindent, hogy ne legyen panaszra okotok — tért ki gyorsan a válasz elöl. — Rendeztem számotokra egy közös szalont, aztán külön egy-egy hálószobát. Abban azt csinál mindenki, amihez kedve van. Már mint, ahogy normális gondolkodású emberekhez illik — tette hozzá, megnyomva az illik szót.        

            Már-már úgy tűnt megértették a leckéztetést, amikor Bulcsú, felindulva, sárgán villogó tekintettel dörögte: — Rabságban legyünk? Nem tűröm, hogy fehérnép parancsszavára tegyem a dolgom, és ne tiszteljék bennem Árpád fejedelem vezírét. — Hangja, mint az acél, már metszően csengett. —Mindenkit kardélre hányok, aki ujjat mer húzni velem, vagy ellen szegül az akaratomnak.

            A komolynak látszó fenyegetésre Terka mama segítségkérően nézett Árpádra, ő pedig megértően bólintott. Bulcsú vállára tette a kezét. — Hű vezírem, megértem, hogy nehéz elfogadnod, hogy minden másképp van, mint... Látnod kell magadnak is, itt nincs ellenség; se besenyők se gernyánok. Felejts el a szokásaidat! Amikor magammal hívtalak, én sem sejtettem, mi vár ránk, mégis megpróbálok alkalmazkodni. Ez is vitézi cselekedet.

            Bulcsú keményen összeszorította a száját. Egy fejedelemmel még sem ellenkezhet.

— Most más világban, más korban élünk, minden más, mint a mi időnkben — erősködött tovább Árpád. — Igaz, a nők ruhaviselete engem is meghökkentett, és nehezen ment a fejembe, amilyen merészen járnak kelnek, nem sütik le a szemüket, ha férfiemberrel beszélnek. Nekem tetszik.  Nem kell napokig, hetekig keringeni körülöttük, hogy egy szót ki lehessen húzni belőlük...

            Mint akit mellbe vágtak, Bulcsú felhördült. — Ez okozza majd a vesztedet,

fejedelmem! Valamikor az ország gondjai kevés időt hagyott a keringésre, csak ritkán estél a bujálkodás bűnébe. Most nem a fegyverforgatás, hanem a fehérnép meghódítása vola a fő gondod, hogy minél gyakrabban bűnbe ess.

            Derűs nevetéssel jutalmazta Árpád, a jóindulatú leckéztetést. — Most neked is lesz időd behozni, amit elmulasztottál. Úgy akarsz megöregedni, hogy nem tudod, mi különbség van két nő között?

            Látszott Bulcsún, hogy korbácsütésként hatottak rá Árpád szavai. — Én bajnok vagyok, a hazámat szolgálom, nincs szükségem másra.

            Árpád, mint akinek egy pillanatra megszólalt a lekiismerete, bűnbánóan lehajtotta a fejét.

— Ne számíts nála kalandos őrültségekre — jegyezte meg epésen Terka mama.

            Bulcsú a kardja felé kapott, de amikor ráeszmélt, hogy nincs a helyén, tehetetlen indulatában rávicsorgott Terka mamára.

*

            A nagy forgalom miatt, egy ideje, csak araszolni lehetett a kocsival. —Dugóba kerültünk — jelentette ki Zsolti.

— Dugó? — ismételte meg Árpád.

— Nagy a forgalom... Sok a gyaloghintó, várnunk kell — magyarázta Zsolti hátra fordulva. Csúfolódó mosollyal kérdezte — Érdekelne, mi érdekességeket láttatok kószálás közben?

            Árpád felnevetett. — Nem tudom, mi neked az érdekes. Gondolom a házak, amik maguktól mennek, és emberek járnak, ki és be. Ami ámulatba ejtett, mindenki rohan valahova.

            Zsolti közbe vágott. — Mit kell ezen csodálkoznod? Ti sem sétagaloppoztatok a lovatokkal, ha fontos helyre igyekeztetek.

            Támadó lendülettel, Bulcsú válaszolt Árpád helyett. — Minket országos ügyek szólítottak, amiket nem lehetett halasztani.

— Azt sem értem, kicsit sem értem — vette vissza a szót Árpád —, akkora hatalmas embereket pingálnak a papíruszra...

— Egyet értek, mert, én sem értem — válaszolt Zsolti nevetve.

            Noha, Terka mama a két emberrel való összes társalgást gyerekesnek tartotta,

mégis úgy gondolta, ezt nem lehet szó nélkül hagyni. — Az iránt érdeklődtél, mi a politika, ugye? Azok a papíruszok Plakátok, azok képét ábrázolják, akik közül ki kell választanunk, ki legyen az új kormányfő, ha úgy tetszik az új fejedelem. Nem akarok belebonyolódni, hogyan zajlik most az új világban egy választás, de azoknak a papíruszoknak az árán, amelyek az ország minden városában, településein megtalálhatók, egy nagy falunyi házat fel tudnának építeni, vagy az ország útjait kijavítani.

— Elborzadok attól, amit mondasz — háborodott fel elborult tekintettel Árpád.

            Megvetően legyintett rá Terka mama. — Én is elborzadok, de nem lehet tenni ellene semmit, mert ma már az egész világon, így zajlanak a választások. És ha azt tudnád…

— Jegeljük ezt a témát, nagyikám — szólt közbe türelmetlenül Zsolti. Mániákusan, mindenből politikát kovácsolsz.

— Én? Mért pont én? Tíz éve már erről szól minden

— Hogy volt tovább, merre jártatok, mit láttatok? — fordult Zsolti Árpádhoz.

— Nem tudtuk merre menjünk, de a vezírem igazságérzete és a kíváncsisága mindig bajt hoz a fejére. Nézelődés közben egy térre tévedtünk, ahol gyerekek játszottak. Halászhálóba dobáltak egy nagy-nagy golyót, de nem mindig sikerült. Nem tudom megérteni, mért bajlódtak vele, amikor a hálónak lyukas volt az alja.

— Ha jól kapizsgálom, a golyót, úgy mondják, hogy labda, a halászhálót kosárnak. Együtt kimondva; kosárlabdaháló. — próbálta Zsolti megmagyarázni a lehetetlent. — Szóval a kosárlabda körül támadtak Bulcsúnak gondjai?

— A derék vezírem jó szándékból felemelte az egyik gyereket, hogy ne a háló mellé dobja a golyót. Ekkor következett, amire nem számított. Íziben ott termett két haragos ember, és nem tudom, miért, lökdösni kezdték. Ő az ellenséget vélte látni bennük, s azon nyomban felkapta az egyiket, majd elhajította. Amikor elterült a földön, és nem mozgott, már tudtam, ebből baj lesz, gyorsan el kell tűnnünk. Persze a vezírem, előtte még fejbe verte a másikat is.

— Fő, hogy itt vagytok — jegyezte meg vigyorogva Zsolti.

— Biztos, hogy egyik sem halt meg? — kérdezte a félelemtől elfehéredve Terka mama. Csupán a rendőrségtől való félelem tartotta vissza, hogy ne induljanak

rögtön a helyszínre.

— Ha meghaltak, ők akarták — válaszolt zord hangon Bulcsú. A megbánásnak a morzsája sem látszott rajta.

A közömbösség felbőszítette Terka mamát, epésen vágta oda: — Én sem sajnálnálak, ha a hősködésed tömlöcbe juttatna. — Lesújtó pillantással tette hozzá. — Semmi pénzért nem lettem volna helyében annak az ellenségnek, aki harc közben eléd került, pláne nő létemre. Legalább a legfontosabb dolgok férnének el a fejedben.

— Asszony mondja. Olyan az asszonyszáj, mint a kohó, égeti a bőrömet.

            Egy sárga taxi araszolt melléjük, és egy fiatal nő szállt ki belőle, karján egy szőrmók kiskutyával. Fehér csípőnadrágot viselt, vállpántos, testhez simuló blúzzal, amely szabadon látni hagyta a csípőjét a köldökével együtt. A köldökében pedig testékszer.

            Minden szem a nőre irányult: Zsolti elismerően bólintott, Bulcsú horkantott, mint aki támadni készül, Árpád pedig kinyúlt az ablakon, hogy megérintse, de nem sikerült, mert a nő gyorsan távozott.

            Terka mama megkönnyebbülten, de csúfondárosan lökte oda Árpádnak. — Mi lenne, ha türtőztetnéd magad? Csodálkozom, hogy nem kaparta ki szemeidet a feleséged

            Megindult a kocsisor, Zsolti figyelmét már az kötötte le, bár sajnálta, hogy nem szórakozhat tovább Árpád balgaságán és nagyanyja zsörtölődésén, mert neki is indulnia kellett. Öt perc múlva jelentette: — Meg érkeztünk, lehet kiszállni.

Aztán pofa be! — akarta mondani Terka mama, de elnyomta ezt a kívánságát. Éppen nyitotta a száját, amikor egy kb., ötvenfős embercsoport tűnt fel az úton, nyakukban, sálszerűen, a magyar nemzeti trikolor lógott, némelyik pedig a kezében lóbálta. Valamiféle jelszót skandáltak, de a zsivajtól nem lehetett érteni belőle semmit. 

Teljes szélességében elfoglalták az utat, a járókelők az úttest szélére sodródtak. Más körülmények között Terka mama tűzbe jött volna; vagy a lelkesedés hatására, vagy a tiltakozása jeléül. Most csak bosszúságot érzett, mert akadályozták, hogy eljussanak a hotelba. Úgy határozott, addig nem indulnak, míg el nem vonul a siserahad. Látva Bulcsú fészkelődését a szűk helyen, javasolta, szálljanak ki egy kis nézelődésre. — Húzódjatok szorosan a kocsi mellé, kénytelenek vagyunk megvárni, míg eltűnnek.

 

 


            A soha nem látott életkép felkeltette a két ős magyar érdeklődését, amin nem lehet csodálkozni. A honfoglalás idejekorán a hold éjjel világított, a nap épp úgy sütött, mint most, és a bárányfelhők sem különböztek, a mostanitól, elszórva, kényelmesen úsztak fenn a magasságban A platánfák ugyan nem voltak akkortájt ismeretesek, de a levelek zizzenése, fákon ugrándozó madarak csivitelése között nem lehetett különbséget tenni. Azonban változott a város képe és a benne élő emberek megjelenése, az elképesztő szokásaikkal.

Nem lehet csodálkozni, hogy a sok változás láttán Bulcsú kíváncsisága előbújt. Nem jelentette be a szándékát, talán át sem gondolta, mit, miért tesz, váratlanul előre lépett, és egyik fickó válláról lerántotta a nemzeti színű zászlót. Nem tudhatta, mit kezdjen vele, mert marokra fogva összegyűrte, és csak úgy lazán ledobta a földre.  

A komikusnak látszó drámai jelenetre elkapta Terka mamát a jeges rémület. Ez az ostoba bekattant valamiért, gondolta. Itt már élesbe fordul a helyzet, és az nem jelent jót nekünk. Szándéka szerint fel akarta venni a zászlót, és bocsánatkérés kíséretében vissza- adni a tulajdonosának, de elkésett, a sértett fickóban már lobot kapott az indulat. Mint a felbőszült bika tört ki a sorból, és dühödten támadt Bulcsúra. — Mit a francot képzelsz magadról, fater? — rikácsolta kidülledt szemmel, vészjóslóan. — Így akartok győzni? Minket, legyőzni? Minket? Majd én megmutatom, hogyan kell elbánni az ilyen szarházival — vicsorogta, bokszállásba vágva magát. Hirtelen előre lendült az ökle.

Bulcsú, inkább ösztönösen, mint tudatosan, villámgyorsan elkapta a fickó feléje súlytó kezét, és könnyedén, mint egy kisgyereket, a földre penderítette.

            Sokan látták a jelenetet, s néhányan hangot is adtak a felháborodásuknak. A botrányt nem lehetett elkerülni. A megszégyenítés megduplázta a pórul járt fickó dühét, felpattant a földről, fejét faltörő kosnak használva, megcélozta Bulcsú gyomrát.

            Miből sejthette volna, hogy egy harcedzett emberrel áll szembe? Bulcsú, súlyosnak látszó teste reflexszerűen elhajlott, és a támadó feje befúródott a tömeg közé. Ekkorra már támadásba indult egy másik fickó is; hangos csatakiáltással, a zászló rúdjával hátba akarta döfni Bulcsút. A szándék, csak szándék maradt, mivel Árpád is résen volt. Elkapta a zászlórudat, kicsavarta a srác kezéből és gyors mozdulattal kettétörte.

Alig tellett el néhány másodperc, vagy húszan rontottak rá Bulcsúra és Árpádra. Ezzel beindult a tömegverekedés. Már nem jelentett semmit, ki, kicsoda, egymás hegyén-hátán tépték vágták egymást az emberek.

Mialatt zajlott a csetepaté, Terka mama, jobb híján, a táskája szíját gyűrögette a vizessé vált tenyerében. Tudta, valamit tennie kellene, de leblokkolt az agya. Zsolti, tartva a várható következményektől megszeppenve, tehetetlenül nézte a jelenetet. Egyszer csak eltűnt, Árpád is, Bulcsú is, a szeme elöl.

            A forgalom teljesen leállt, a kandi nép csakúgy gyűrűzött a verekedők körül. Ekkor felharsant a rendőrautó visító szirénázása.

Hogy a rendőrségnek Magyarországon van még tekintélye, az bizonyította, hogy a puszta megjelenésükre abbamaradt a dulakodás.

— Mi történt Itt? — kérdezte ráncolt homlokkal az egyik rendőr, miután kiszállt a kocsiból.

— Ez a pofa — mutatott egyik támadó, az indulattól eltorzult arccal, egy bizonyos irányba. Ám amikor a célzott személyt nem látta sehol, elkeseredve lehanyatlott a keze. Helyette ott állt megtépázva, bevert orral, rogyadozó térddel az a fiatalember, aki miatt a tömegverekedés elkezdődött. — Hová tűnt? — kérdezte megrendülve, mert már sejtette, kinek tekergette olyan veszettül az orrát.

— Honnan tudjam? — mordult a pórul járt fickó, és vadul forgatta körbe-körbe a szemét. — Egy szakállas férfire emlékszem, aki a nyakamról letépte a magyar nemzeti lobogót. Csak kapjam a kezem közé, bíz’ isten...

— Hogy te húzd a rövidebbet? — gúnyolódott egy középkorú férfi. — Szép kis alakok, mondhatom. Így akarják eldönteni az ország sorsát?

— Nem én kezdtem — védekezett a srác, miközben az orrát tapogatta.

— Csak éppen kiütközött magából a vad, ősi magyar ösztön. — Na, ne cikizzen már! Nem látta, mit csinált?

— Valahol itt kell lenniük, a föld, csak nem nyelhette el őket — méltatlankodott egy vékonydongájú, taréjosra merevített hajú, srác. Részt vehetett a verekedésben, mert tépetten lógott az inge gallérja. — Csak tudod, hogy nézett ki?

— Mondtam már, csak az őszes szakállára emlékszem, és arra hogy mögötte állt egy másik, jóval fiatalabb szakállas is. Olyan gyorsan történt minden... Nem is tudom...

            A tömeg egy része szétszéledt, csupán azok maradtak, akik a kárvallott fiú mellett kardoskodva bizonyítani akarták, ki miatt tört ki a verekedés.

A rend őre, felvont szemöldökkel, bizonytalanul nézett végig rajtuk, hangjából kiérződött a tanácstalanság. — Nem látok egyetlen szakállast sem, és akkor sem láttam, amikor ideérkeztem. Nekem valami nem klappol, itt valaki nem mond igazat. Na, majd kiderítem. Asszonyom — lépkedett oda Bánónéhoz, aki úgy tett, mint aki, csak a bámészkodókhoz tartozik —, látott itt két szakállas férfit?

            Nem számított Terka mama a kérdésre, s zavarában azt sem tudta, nyeljen, vagy köpjön, Pillanatok alatt összeszedte magát. — Gondolja biztos úr, ebben a korban a férfiakat figyelem?

— Bocsánat, asszonyom, csak úgy hátha alapon kérdeztem. Nincs más hátra — mutatott a rendőr a pórul járt fiúra és még három hasonló kinézésű társára — maguk velünk jönnek a rendőrségre. Valamiképpen tisztázni kell, az itt történteket, és hogy jegyzőkönyvbe vehessem.

            A háttérből előrelépett egy negyven év körüli, jól öltözött férfi, s úgy nézett a rendőrre, mintha hipnotizálni akarná. — Nem hiszem, hogy okos dolog kampányverekedésbe keveredni a rendőrségnek, mert itt arról van szó. Nem történt komoly baj, hadd intézzék el a pártok maguk között. Amilyen szemfüles a sajtó, még azt is kitalálhatja, hogy a rendőrség, a hatalmánál fogva állást foglalásra...

            Nem került sor a mondat befejezésére, egy másik rendőr közbe szólt. — Ne szívóskodj, öreg, inkább menjünk! Igaza van az úrnak, nem érdemes időt fecsérelni tovább. Ha a pártokat az effajta bonyodalmak boldogítják, csinálják!

Száznyolcvan fokos fordulatot tett Terka mama agykereke, a világnézet és a politika területén. Amióta a meggazdagodás lehetősége elérhető távolságba került, a tudatában minden más félresöprődött. Magára is úgy tekintett már, mint egy vadidegenre. Az új társadalmi helyzetének kilátásai, annyira elterelték, az egyébként mindenre kiterjedő figyelmét, és elszánt politikai állásfoglalását, hogy nem tartotta fontosnak észrevenni, melyik párt nevében lobogtatják zászlaikat az elszánt kampányolok. Amikor mindenki eltávozott, s tiszta lett a levegő, mint aki rossz álomból ébredt, megkönnyebbülve sóhajtott fel. — Nem panaszkodhatom, hogy legalább idős koromra nincs megspékelve izgalmakkal az életem. Jó ez nekem? — kérdezte Zsoltit, akit a gyorsan pergő események, ugyan csak elkábított. —Ha ez így megy továbbra is, visszaadom a kincset annak a két őskövületnek, és menjenek az Isten hírével másokat boldogítani.

A nem várt kijelentés észhez térítette Zsoltit, kezét ijedten lendítette fel. — Na, na! Nem kell elhamarkodni semmit, nagyikám. Majd én átvállalok minden kellemetlenséget, jobban bírom a gyűrődést. — tüsténkedett, bár gyorsan rájött, nincs szükség aggodalomra, ezt a lépést soha nem teszi meg a nagyanyja.

— Hát persze! — nyeset máris Terka mama hangja. Értette ő nagyon jól, mért tüsténkedik az unokája — Hogy aztán állandóan a nyakadon kelljen ülni, nehogy segíts bekavarni nekik. Tudnak ezek maguk is bajt előidézni, nem kell hozzá segítség. Szerintem, a szőnyeg is felperdül, ha belépnek valahová. — Ismét egy nagy sóhaj tört elő a szájából. — Kíváncsi vagyok, meddig ácsorgunk még itt, mikor szándékoznak újra megjelenni?

Alig mondta ki az utolsó szót, megszólalt mögötte Árpád.

— Folytathatjuk az utunkat, ahogy asszonyom eltervezte.

— Ó, te himpellér! — csillant meg Terka mama szeme, és örömében majdnem nyakába ugrott Árpádnak. — Ha már egyszer majdnem komoly bonyodalmat okoztatok, legalább sikerült az eltűnésetekkel megmenteni a helyzetet.

— De csak azért, mert nincs nálunk a kardunk. Különben lekaszabolunk mindenkit — mondta Bulcsú, és a benne dúló indulattól, még most is vérerek hálózták be szemgolyóit.

— Jól néznénk ki, ha rátok lenne bízva az ország sorsa — csóválta meg rosszallóan fejét Terka mama. Már így is olyan, mintha időzített bomba lenne lerakva mindenhol, ahol mi megjelenünk, toldotta meg gondolatban.

— Egy ország fejedelmének nem mindig áll rendelkezésére sok idő, hogy eldöntse mit tegyen? Erős kézzel, határozott lépésekkel kell kordában tartani, engedelmességre bírni az ország népét — vette védelmébe kegyesen Árpád a vezérét.

— Tisztelem a véleményed, de nem osztom. Ti a totális rendszerhez szoktatok, itt most más a helyzet, demokrácia van.

— Nem értem, mit jelent a demokrácia, de mintha görög szó lenne.

— Nem is lényeges, hogy rögtön megérts mindent, amit mondok. Ezer év történelmének változásait, úgy sem tudnám néhány mondatba besűrűsíteni.

            Bulcsú nem bírta hallgatni az eszmecserét, mint amikor a vihar letör egy faágat, recsegett, ropogott a hangja: — Egy oktalan asszonynémber ne is akarjon oktatni egy férfit se. Nem is értem, mért nem vetik tömlöcbe azokat a nőket, akik erőszakkal betolakodnak a férfiak közé.

— Még jó, hogy nem a ti régi, igazságtalanul ostoba világotokban élünk. Szerencsétlen nők, csak sajnálkozni lehet rajtuk — borult el Terka mama tekintete. — Bár még a mai világban is élnek vaskalapos férfiak, akik azt hiszik magukról, nélkülük összedőlne a világ. Észre sem veszik, ami jó történik, azt mind a nőknek köszönhetik.

           
 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.