Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Vendégem a fejedelem 4

2008.09.27

Negyedik rész

 

Második fejezet                                                                                                                        

      Amikor Terka mama felhívta Zsoltit, az unokáját, az izgatottságtól annyira remegett a keze, hogy majdnem elejtette a telefont. Minden bevezetés nélkül kezdte a mondókáját:

 — Gyere, amilyen gyorsan csak tudsz, nagy újságom van a számodra. Olyasmi, aminek te is örülni fogsz. Mit?... Nem... Nem késtél le semmiről... Ne húzzuk az időt, szedd a lábad! — Az urakat arra kérem — fordult beszélgetés közben Árpád felé, távolabb tartva magától a telefont —, ne váljatok láthatatlanná. Nem szeretem az ostoba helyzeteket, így is gondot okoz, milyen magyarázatot adjak az unokámnak.

 

 

— Kivel beszélsz? Van nálad valaki? — kérdezte Zsolti.

 

— Majd meglátod.

— Tudsz kölcsön adni pénzt? — hangzott túloldalról a prózai kérdés.

— Éppen pénzről lesz szó.
— Nagyszerű, máris repülök.

     Árpád és Bulcsú, míg az asszony csevegett, valamiféle bűvöletbe esve meresztették szemüket a telefonra, szinte úgy viselkedtek, mint akik azt várják, mikor rontanak rájuk a tatárok.

Bánóné megszánta őket, és át akarta nyújtani Árpádnak a telefont, hogy érezhesse anyagi voltát, de mintha mérges kígyót tartana a kezében, az irtózattól hátra lökte magát.

— Fogd meg bátran nem ördöngösség; telefonnak hívják — biztatta az asszony, és újra Árpád felé nyújtotta.

— Nem! Én... Én nem...

 — Mitől félsz? Ma már ennek a szerkentyűnek a segítségével tárgyalunk meg minden olyan... Hogy is értessem meg veled? Mintha itt lenne előttünk az a személy, akivel éppen beszélünk. Gondold csak el! Nem szükséges utazgatni, levelet írni, és ami nagyon lényeges, rengeteg időt takarítunk meg. Az sem számít, ha az illető az ország másik felén lakik, vagy más országban, ott is ugyanúgy hallja a hangját, akivel beszél — magyarázta Terka mama buzgón, de amikor látta, hogy egy szavát sem hiszik, lemondóan legyintett, és a zsebébe csúsztatta a mobilját. — Jó, nincs értelme, hogy gyötörjem az agyatokat. Nem tudom ugyan, meddig élvezhetem a társaságotokat, de ha hosszabb időre akartok a mostani életbe berendezkedni, kénytelenek lesztek az ilyen és hasonló csodákhoz hozzászokni.

— Telefon, politika, politika, telefon, — mondogatta Árpád magának, s kérdően nézett Terka mamára. — Mi az politika?

    Terka mama, gondolkodóba esett. — Hogy magyarázzam meg röviden, hogy meg is értsd? Nos, a fejedelemséged idején, ki határozta meg, és döntötte el, mi jó az ország népének?

— Én magam és a vezíreim. Valójában túl nehéz súly nehezedett volá a vállamra egyedül. Előbb alaposan átgondoltam, mi lenne a legjobb, ami hasznára van a népemnek, aztán összehívtam a nemzeti tanácsot, megtárgyaltuk, és döntöttem.

— Ezzel nem mondtál újat, így működik ma is. És, kik alkották, kikből állt a tanács?

— A tanács volá a vezéreim, a bírák és olyan tudós, nemes urak, akik átlátták a népem helyzetét, és segítettek az ország vezetésében. Ők engem bölcs tanáccsal láttak el, akár a népem ügyeiről, akár harcról szóltam.

— Körülbelül ez a politika. — Úgy gondolom, nálatok sem egyezett mindenben a véleményetek, néhányan szembe is szegültek a többség akaratával? Mondhatjuk úgy is, hogy az ellent képviselték.

— Szembeszegültek? Ellent képviselték?

— Igen, jól hallottad. De úgy is mondhatom, nem akarta elfogadni a többség döntését, a sajátját akarta érvényesíteni. Még akkor is, ha túllépte az ésszerűség határát.

    Mint akit valami súlyos váddal illetnek, őszinte megütközés rajzolódott ki Árpád arcára. — Miket nem mondasz, nemes... Terka mama? A nemzeti tanácsot azért hívtam össze, hogy tanácskozzunk. Aki bölcsen szólt, fontolóra vettem, gazdagítottam  az elképzeléseimet, de dönteni, csak én dönthettem.

— És ha makacskodott? Szembe szegült az akaratoddal?

— Lehet, hogy a fejét vettem.

— Ez is része a politikának, Árpád fiam. Persze a mai világban nincs szokásban megfontolt bölcs tanácsokat osztogatni, De hogy a fejét vegyék? Bár ha belegondolok az ellenzék felhagyna azzal a szokásával, hogy ellenezni minden javaslatot, amit a kormányfők felkínálnak, és ha lehet, szétbombázni, még akkor is, ha ésszerű.

— Szétbombázni?

— Szétverni, szétmorzsolni, semmivé tenni.

— Nincsenek bölcsek a tanácsban?

— Ez az, amit nem lehet mondani. Több is van, mint kellene, és minél többen annak, annál kevésbé tudnak egyet érteni. Az ország urai, szinte gyártják a bölcsességeket, ígéreteket, és olyan körmönfontan, a szivárvány legszebb színeibe bugyolálva tálalják a nyilvánosság elé, hogy a közönséges halandó képtelen  nyomon követni, eldönteni, kinek van igaza, melyik javaslatért érdemesebb lelkesedni.

    Egy pillanatra átsuhant Árpád arcán a szomorúság árnyéka. — A nemzet legfőbb urának az a dolga, hogy igazságot tegyen.

— Az igazságot lehet üldözőbe venni, de nem lehet utolérni. Kíváncsi lennék...

— Kíváncsiság, asszony a neved — dünnyögte Bulcsú, vonagló szájjal, idegesen fészkelődve. Ő számára szentségtörésnek számított az egész beszélgetés. Ha rajta múlna, elvenné az asszony kedvét a nőietlen társalgásnak.

Terka mama hagyta elmenni füle mellett a megjegyzést. — Például érdekelne, hogy hozta meg a döntését, a nemzeti tanács, ha véletlenül hiányzott valamelyik neme s úr?

Különös, szinte megrovó csodálkozással nézett Terka mamára Árpád. Kicsit el is töprengett a kérdés felett. Komor redőkbe futott a homloka, amikor válaszolt: — Ilyesmi nem történhetett meg. A nemes urak tudták, a hon sorsa mindennél fontosabb, és aki megszegi a törvényt, árulást követ el. Az árulásért kivégzés járt, vagy az árulót sok, sok időre tömlöcbe vetették.

— Jézusom! — tört ki Bánónéból. — Ha ez ma is így működne, az ország összes tömlöce sem lenne elég. — Elgondolkodva nézett Árpádra, akin látszott, félre söpörte méltóságát, kitűnően elvezte a társalgást. — Egy dologban nem történ ezer év óta változás. Mindég az egyszerű kisembereket szívatják meg.

— Hogy lehet megszívatni kisembereket?

— Ők a vesztesei minden rossz lépésnek. Több magyarázat nincs!

*

   Amikor Zsolti belépett a szobába és meglátta a két történelmi maskarába öltözött alakot, fanyalgó kíváncsisággal nézett a nagyanyjára, akinek valamiféle földöntúli fény ragyogott a szemében. — Mit látsz? — kérdezte, mintha csak két festmény elbírálásáról lenne szó.

— Muszáj válaszolnom?
— Ha megkérlek?

Soha nem tudta előre Zsolti, mikor tesz fel nagyanyjának rossz vagy jó kérdést, és mikor válaszol kedvére. Csak úgy a foga között morzsolva a szavakat; halkan kérdezte: — Ki ez a nevetséges két pojáca? Ezekért kellett lóhalálában ideszáguldanom?

— Is. Nekem annyi elég, hogy azt látod, amit vártam tőled. Most nincs alkalom a magyarázatra — hadarta gyorsan a nagyanyja. — Túl hosszú lenne ahhoz, hogy megértsd, ha egyáltalán meg tudnád érteni. És nem is kell neked mindent tudnod. Inkább beszéljenek helyettem ezek — mutatott az aranytallérra és az ékkövekre, amelyeket már berakott egy cipődobozba, miután Árpád megerősítette, hogy valóban az övé, hozzá téve; azt tesz vele, amit akar.

     Először csak értetlenül bámulta Zsolti, a mesés kincseket, de hamar rájött, értelmetlenség törni a fejét nagyanyja homályos célzásain. Az eddigi tapasztalatai azt igazolták. jobban jár, ha ráhagy mindent.

— Na? Na? — sürgette Terka mama.

— Mit akarsz ezekkel a színházi kellékekkel? Ezért hívtál ide? Tudhatnád, engem nem túlzottan érdekelnek a bolondériáid — csúszott ki Zsolti száján, s behúzott nyakkal várta a megrovást.

— Szerinted, bolondéria?

— Jaj, drága mamikám, a számítógép mániádat megértettem, mert hasznos szórakozás, elvonja a figyelmedet... A mostani kezd aggasztani.

    Olyat villant Terka mama szeme, amiből Zsolti rögtön rájött, nagyanyja nincs tréfás hangulatban. Az mellett veszélyben érezte a pénzt, amit kölcsön akar kérni. Mivel nem tudta, mit válaszoljon, megvonta a vállát.

Tévedett. Terka mama kivételesen nem törődött unokája arroganciájával, túlfűtötte az izgalom.— Az imént említettem, nincs idő a magyarázkodásra, de annyit azért elárulhatok, nagydologról van most szó, és ez téged is érint.

Zsolti a két férfira pillantott. — Rablás...?

— Ugyan már! Mit nem tételezel fel rólam? Senki nem rabolt ki senkit. Nézd ezt a halom arany pénzt és a drágaköveket, mind, mind valódiak. És főleg legálisan jutottam hozzá. Ismerhetsz, kerülöm a nem törvényes ügyeket.

— Ha te mondod mamikám.

— Mondom, bizony! Tudom, túlságosan szereted ahhoz a pénzt, hogy feleslegesen kíváncsiskodj. Azonban sok mindent tehetsz érte, hogy te is részesülhess belőle.

Bár próbálta Zsolti elrejteni kétkedését, gyanakodva pillogott az arany pénzre és a sziporkázó drágakövekre, majd lopva a két férfire. Semmit nem értett az egészből, de azt sejtette, eltekintve a bohócos kinézetüktől, csak is az ő révükön juthatott hozzá a nagyanyja. Ezek antikban utaznak, morfondírozott. Talán állruhába öltözött maffiózók? Vagy régészek, és ásatás útján jutott a birtokukba? Most pedig kihasználva nagyanyja naivságát, simlis úton szeretnék értékesíteni. Ám hogy a nagyanyja, mi módon került velük kapcsolatba, elképzelni sem tudta, hiszen mindig elmondja, hol járt, kivel beszélt. Legalábbis eddig azt hitte. Megfordította fején a basabell sapkáját, hogy a simléder a homlokára kerüljön, s annak takarásából, lopva, jobban szemügyre vehesse a két férfit, akik zavarba ejtően úgy bámultak rá, mint a világsztár rajongók, ha a kedvencüket látják személyesen. — Bonyolult ember típus vagy mamikám. Azt gondoltam, van egy határ, amelyet te soha nem lépsz át. Most rácáfoltál.

— Míg él az ember a meglepetések, csalódások sorozata zúdul rá. Hát, így jártál.

Tétován rántotta meg Zsolti a vállát. Kénytelen belenyugodni mindenbe, ha nem érti, akkor is — Végül is nagyikám, te vagy a vállalkozó, a főnök ebben a buliban. Csak közlöd, mi a feladatom, én pedig ígérem, ha kell, egész a börtönig követlek.

Az utolsó mondatra összerándult Bánóné szemöldöke. Megbántva érezte magát. — Te, gyerek! Ahelyett, hogy engem rémítgetsz, azon törd a fejed, hogyan lehetne ezeket — villantotta tekintetét a pénzre — a legrövidebb úton, forinttá változtatni?

    Ez már beszéd, tűnt el Zsolti tekintetéből a kétkedés. Sóvárogva nézett a mesés kincsekre, már hajlott rá, hogy elhiggye, nem tréfáról van szó, hanem valóságról. Ám a tempót, melyet a nagyanyja sebtében diktált, túl gyorsnak tartotta. — Azt sem tudom, mamikám, hol áll a fejem. Te nem vagy tisztában, milyen érték van a birtokodban, és mekkora kockázattal jár értékesíteni.

— Sejtem, sőt biztos. De ha nem váltjuk be, annyi mintha nem is lenne. Nos, ha van valami használható ötleted, vonulj elő vele!

— Várj, várj, várj, mamikák! Ennyire gyorsan még nekem sem megy. Elvégre nem keringenek körülöttem a milliomosok. Azért ne aggódj, valahogy megoldom. Egy kis részét elviszem, az aranytallérnak, aztán meglátom, össze tudok-e hozni valamit. Észnél kell lenni, az már biztos. Majd előbb tájékozódom, mennyit kérhetek érte. Van egy aranyműves barátom, ő majd segít.

— Megbízható?

— Remélem. Azonban figyelmeztetlek, nagyikám, senkinek nem szabad tudni róla. Érted? Senkinek.

— Csak te tartsd a szád!
*

Mialatt Zsolti a pénzügyi akciót bonyolította, Bánóné idegességében, hol leült, hol felállt, az új helyzetben nem tudott a vendégekkel mit kezdeni. Eddig úgy kezelte őket, mint feltűnőségre vágyó, közönséges embereket, de már változott a helyzet, más szemmel nézte őket. Egy csapásra értékes csodalénnyé magasztosultak. A szőnyegre tévedt a tekintete. A szőnyegnek annyi, de ott egye meg a fene!

Tétován nézett körül, s észrevette, hogy a vitrinben porosak a nippek. Hogy kerülhette el a figyelmemet? Ennyire romlik a szemem? Nem sokkal előbb még attól félt, hogy Bulcsú vaskos ujjai közül kiesik, most meg feltette magának a kérdést mért tartogatja ezeket a vackokat? Csak a helyet foglalják és már nem divat ilyesmiket kirakni közszemlére, mondta ki a féltve őrzött becses emlékekre az ítéletet. Legyintett, majd gondolt egyet és bekapcsolta a tévét. A bemondónő éppen a híreket mondta.

Nem is sejtette, milyen drámai hatást vált ki a tévé látványa a két férfiból, főleg Bulcsúból. Az erős, edzett ember, aki halált megvető bátorsággal rohamozta meg az ellenséget, rémületében kidülledt szemmel a fotel mögé ugrott, s mintha egy láthatatlan kéz fojtogatná, szinte letépte nyakáról az inget. Amikor meggyőződött, hogy nincs itt a végítélet órája, erőt vett iszonyatán, szégyenkezve megköszörülte a torkát és lassan felállt. Csak a szemét takarta el, hogy ne lásson semmit.

Uralkodása alatt, Árpád megtanulhatta; szent kötelessége úgy viselkedni, ahogy azt egy uralkodótól a népe elvárja, még a leg válságosabb helyzetben is, Csupán a remegő arccimpája árulkodott, mi megy végbe benne. Mikor sikerült úrrá lenni önmagán, és a döbbenetén, felülkerekedett benne a kíváncsiság. Megsejthette, hogy másról lehet szó, mint holmi varázslatról vagy kísértetekről. Megközelítette a tévét, s óvatosan körbetapogatta. Amikor meg tapasztalta, hogy semmi nem történik vele, tovább merészkedett; az ujjai hegyével, meg akarta érinteni a bemondó nőt. Hozzáérve a rideg üveghez, mint akit parázs égetett meg, kapta el a kezét. Habozott egy keveset, aztán a tenyerével tett egy újabb kísérletet. Azt tapasztalva, hogy most sem történik semmi, megsimogatta a bemondónő kebleit.

Bármennyire sátáni káprázatnak tűnt Bulcsú előtt a ládában megjelenő női kép, az ijedtségéből magához térve, nem állhatta meg szó nélkül, hogy Árpádból kibújt a férfi. — Te pernahajder, még itt is elvesztua a jusaun eszüd, ha fehérnépet látousz? — mondta apáskodó zsörtölődéssel, hogy enyhítse szavai élét. Eszébe jutott, hogy a régi nyelvet keveri az újjal, néhány másodpercre elhallgatott. — Úgy jársz, fejedelmem, mint azzal a besenyő némberrel, aki elcsalt a táborból...

— Ne! Ne hozd fel nekem örökké. Gondolni sem akarok rá. Különben is, csak tudni akarom, hogyan fér be a ládába?

— Boszorkányság, ez csak boszorkányság lehet. — tört ki Bulcsúból az aggodalom. — Én mondom neked, fejedelmem, meneküljünk erről a helyről, míg nem késő — Amikor meglátta Bánóné elsötétült tekintetét, gyorsan hozzáfűzte. — Azoktól a bitang germány sámánoktól minden kitelik.

— Mi bajod velük? Bátor, harcos nép, és nem félnek az ellentől.

— Vasruhában harcolnak, a lovaik pedig lajhárok — trónfolt Bulcsú, és méla undorral húzta félre a száját. Szeme izzott a gyűlölettől és sárgán villogott, amikor folytatta. — Az asszonyaik fátyolos süveget hordanak, és nem állnak szóba más ország férfijaival. Minket, a bátorságáról rettegett megyer népet lenéznek, barbároknak tartanak, akár csak a görögök.

   Eszébe jutott Terka mamának, mért tartották Árpád népét barbároknak. Valamikor olvasta, hogy mielőtt meghódították kárpát-medencét, zárt közösségben éltek, távol, ép úgy a keleti, mint a nyugati kultúrától. A saját identitásukat ápolták már akkor is.

Árpád nem tudott belenyugodni, hogy nem tudja megfejteni a láda titkát, összeszűkült pupillával, töprengve figyelte, hogyan változnak másodpercenként a képék. Hogy jobban szemügyre vegye az ismeretlen csodát, akár a műértő, amikor egy festményről akar véleményt alkotni, először egy lépéssel, aztán újra egyel, majd kettővel távolodott el, a tévétől. Lehunyta a szemét majd kinyitotta néhányszor, de nem lett okosabb.

— Nem érdemes gyötörnöd a méltóságos agyadat — mondta megértő sajnálkozással Terka mama. — Fogadj el mindent, amit látsz, megértés nélkül. Inkább figyeld a műsort; jó képesség fejlesztő, és arra is rájössz, az asszonynémber többre is alkalmas, mint szeretőnek és anyának lenni.

     Bulcsú nem kívánt részt venni, szerinte bűnös beszélgetésben, csak úgy csizmástól végig hevert a kanapén, arcára szorított egy hímzett díszpárnát, jelezve, ő ott sincs.

     Jól látta Bánóné a merényletet, de, ismét csak lenyelte mérgét, és hallgatott.

Egy háborús film következett, a katonák egy romos fal mögül lőtték az ellenséget. Sok embert látott már Árpád kard által meghalni, nem volt szüksége a magyarázatra, mi történik, amikor az emberek a földre estek és többé nem mozdulnak.

     Az asszony úgy gondolta, valami magyarázatot mégis csak adni kellene a tévére, de nem talált megfelelő szavakat hozzá. Most érezte először, ez a technikai csoda, mennyire természetes a ma embere számára, és mennyire nehéz megfogalmazni a létezését. Egyszerűen van és kész! Mért törjem magam, hogy mindenre magyarázatot adjak? — gondolta. Helyette az ezer éves változásokat ismételgette. Szerencsére, Árpádnak gyorsan forog az agykereke, és eléggé kreatívan. Képes szokatlan dolgokat is tényként elfogadni. Nem ok nélkül választották éppen őt fejedelemnek, és nem feltétlenül szükséges hozzá marconának lenni. Bulcsú dilemmája nem érdekelte. Csak ne szórná rá állandóan a gyanakvó, gyilkos pillantásait. Mi a csudának kívánkozott ide a huszonegyedik századba, ha ennyire nem tud megbarátkozni az új világgal?

     Régen elfelejtett hangra lett figyelmes. Oda kapta a fejét. Beigazolódott a gyanúja, Bulcsú békésen elaludt és közben röfögve horkolt. — Milyen szelíd lett az arca motyogta hangosan, bár inkább csak magának szánta.

— Az én vezírem olyan, mint az éles bárd, de a szívében nemes érzések lakoznak — mondta Árpád jóságos mosollyal.

— A nemes érzést nagyon jól titkolja. 

*

Másfél óra múlva vigyorgó képpel tért vissza Zsolti. Már az előszobában kezdte a lelkes beszámolót. — Meg se kérdezd, drága nagyikám, hogyan, sikerült nyélbe ütni a dolgot? Óriási szerencsém volt. Képzeld, egy német pasinak adtam el a cuccot. — újságolta, büszkeségtől dagadó kebellel. — Mindenhez ért, ami régiség vagy antik. Itt van két millcsi forintban — szedte ki a pólója alól a vaskos bankókat —, nyolcat pedig betettem a bankba a te nevedre. Gondoltam, jobb, ha eleve elkerülök minden gyanúsítgatásra való okot. Vannak közöttük kisebb címletek is, hogy ne legyen gond a váltással.

Rögtön elmúlt Terka mama nyomott hangulata — Nem tudok szóhoz jutni. Tízmillió? Még soha nem is láttam ennyi pénzt együtt. Ezzel már kezdhetünk valamit. Nem számolom meg, minek?

— Megtettem én, amikor átvettem.

— Azt elhiszem, pénzt számolni nagyon tudsz. Na persze dicséretet is érdemelsz az ügyességedért. Cserében hálából nem nézek oda, mennyit teszel zsebre, a belátásodra bízom — nagylelkűsködött Terka mama, talán életében először. — Ezzel szemben viszonzásul, minden kívánságom teljesítened kell. Persze ennek a két úrnak érdekében.

— Minden kívánságod parancs, mamikám. Értek mindent, legalábbis azt, ami rám tartozik.

    Terka mama elégedetten bólintott, és megsimogatta unokája arcát. — Tudtam én, hogy okos gyerek vagy, és ügyes találékony. Megértesz te mindent, ha akarsz, még azt is, hogy felesleges kíváncsiskodnod.

— Ezt most dicséretnek szántad? Mert akár sértésnek is vehetem.

— Döntsd el magad! Tudod, mi az, ami megnyugtat? A pénznek nincs szaga, de varázslatos ereje igen. Képes fenekestől felborítani az egész világot. — a szoba felé pillantott. — Megnézem, mit csinálnak a vendégeink, nagyon csendben vannak — mondta és benyitott. A férfiakat éppen egy képes magazin tartott izgalomban. — Bocsánat, uraim, néhány perc és jövök. Van még egy kis megbeszélni valóm az unokámmal.

— Nem lesz könnyű dolgunk velük, különösen az idősebbel. Makacs akár az öszvér — jegyezte meg Zsolti olyan baljós arccal, mint akit a harctérre vezényeltek, kétszer annyi ellenséggel megküzdeni.

— Hát, ez az! — bólintgatott rá sebesen Terka mama. — Ki tudná megmondani, mi lenne jobb? Ha láthatatlanná válnak, és úgy érkezünk meg az étterembe, gond lesz a rendeléssel. Ha viszont láthatók, nem lehetetlen, hogy botrányok sorozatát indítják el a viselkedésükkel. Puritán agyukkal meg vannak győződve, minden úgy jó, ahogy ők kigondolják. Különösen Bulcsúra érvényes. Szép kis kaland van kilátásban— Erőt merítve nézett a pénzre.

 
 
 

 


 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.