Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Vendégem a fejedelem 3

2008.09.27

Harmadik rész

 

Az elszörnyedéstől nem tudott Árpád szóhoz jutni. — És a miniszterfejedelem tűri?

    Terka mama felfortyant. — Honnan tudhatnám? Én csak egyszerű munkásember vagyok. Különben is, így van ez az egész világon.

— Te tudsz többet, mint szabad egy fehérnépnek. Máglyát érdemelsz, mint minden boszorkány — dörrent közbe, szokás szerint Bulcsú, sárgásan villogó szemmel.

    Árpád egy parancsoló tekintettel gyorsan elhallgattatta.

Most tényleg olyan, mint a filmbéli fejedelem, gondolta Terka mama.— Na, ebből elég!

— nézett jelentőségteljesen Bulcsúra. — Ha már megtettétek ezt az időutazást, és átléptetek a huszonegyedik század zónájának határát, amit az imént mondtam az alkalmazkodásról és az illemről, komolyan is gondoltam.

*

Terka mama azon kapta magát, hogy kezdi beszedni azt a badarságot, hogy Árpád valóban a magyarok fejedelme, Bulcsú pedig a vezére. Lassan ugyanolyan lökött leszek, mint ők, gondolta. Hirtelen egy kitűnő ötlet fogalmazódott fejében. — Bocsánat, uraim, néhány percre kénytelen vagyok magatokra hagyni — jelentette be, és máris rohant le az alatta lévő emeletre Telki Jánosékhoz. —

Ha megkérném, feljönne hozzám? — kérdezte izgatottan.

— Ha a beázásról van szó, jobb, ha nálam beszéljük meg.

— Ígérem, arra is sort kerítek, de most másról van szó.

Telkit mindig is érdekelte a szomszédok sorsa, nyitott volt mindenre, és a hallottakból nagyszerű pletykákat tudott a felesége segítségével kikerekíteni. Bánóné izgatott magatartásából megítélve, remélte, most sem fáradozott hiába.

— Telki úr menjen be a szobába és nézzen jól körül — mondta Terka mama sokat sejtető tekintettel. — Csak arra kérem, amikor kijön, mondja el szóról szóra, kit és mit látott?

— Fontos, hogy egyedül menjek be?

— Ez a kérésem lényege.

    Körülbelül egy percet töltött Telki úr a szobában, amikor kijött, értetlenül

nézett az asszonyra. — A bolondját járatja velem?

    Terka mama csuklani kezdett, alig jött ki hang a torkán. — Na... na? Látott valakit.

— Kit? Talán, mit?

— Két férfit nem látott?

— Nem értem, asszonyom, a szobában nincs senki. Ez valami játék? Arra nekem nincs időm, sem kedvem.

— Biztos benne, Telki úr, hogy nem látott a szobában senkit?

— Micsoda kérdés ez? Nem vagyok vak, mondtam már, hogy nincs ott egy lélek sem. Különben sem érdekel senkinek a férfiügyei.

Már sarkon fordult, hogy távozzon, amikor hirtelen megtorpant. — szóval úgy tűnt, két hatalmas kardot láttam. Különös, nagyon különös, mondhatnám, érthetetlen.

— Látott két kardot? Óh...! — csuklott el a hangja Terka mamának. — Hiszen ez... Hiszen ez pompás!

    A férfi furcsán nézett az asszonyra. — Mit akar azzal a két karddal? Felcsapott régiség kereskedőnek?

— Nem lényeges — hadarta Terka mama, és kituszkolta Telkit az ajtón. Már tudta, nem álmodik, de a két különös figura eltűnése újabb káoszt idézett elő a fejében. Amikor belépett a szobába Árpád és Bulcsú a helyén ültek, és semmitmondóan néztek maguk elé. — Úgy látszik, Árpád fiam, már a te idődben is értettetek a megjátszáshoz. Feleslegesen tettétek magatokat láthatatlanná uraim. Nem tudom, mit akartatok ezzel elérni, de szörnyű kellemetlenséget okoztatok vele.

— Mi csak arra gondoltuk, neked jobb, ha nem látnak minket — szabadkozott Árpád.

    A nyomaték kedvéért, hogy Terka mama bizonyítsa, mennyire nem helyesli az ötletet,

heves tiltakozással lendítette fel a kezét, Szinte rátámadt a két férfira: — Azt gondolom, uraim, a kellemetlenségek elkerülése miatt, Illene velem is közölni, ha meg akartok lepni valamivel.

— Sajnos ezt nem garantálhatjuk.

— Tudhatom, miért?

    Bulcsú közbe dörögte — A férfiember nem köteles közölni fehérnéppel, ha valamire készülődik. Abból nem sülhet ki jó. Már csak az hiányozna, hogy a csatatéren is rájuk bízzuk a kardforgatást.

— Pedig volt már rá példa a világtörténelemben — évődött Terka mama, s inkább magában dünnyögve fűzte hozzá. — Az már biztos, elsők között lennél, akit lenyakaznék. A mindenit! — hördült fel, amikor az órára nézett. Nem sokára ebédidő nekem pedig itt van a nyakamon ez a két őskövület. Uramisten, mit csináljak velük? — tépelődött. Ha fel is áldoznám az ebédemet, a fél fogukra sem elég, a hűtő meg majdnem üres. — Mennyi időre szabtátok a látogatásotokat? — kérdezte óvatosan, mert valójában nem akarta, hogy egyelőre eltűnjenek az életéből.

— Csak a körülmények szabhatják meg.

— Ezt talán még sikerül megértenem, de a körülmények kényszerítő hatása ellenére, miből akartok élni? — firtatta Terka mama. — Gondolom, uraim, ennetek is kell? Az én anyagi helyzetem nem engedi meg, hogy vad idegeneket vendégül lássak. Szerény nyugdíjból élek — tette hozzá, kihangsúlyozva a nyugdíj szót.

— Mi az, nyugdíj? — kérdezte Árpád.

— Hogy is magyarázzam meg? Amikor eléri valaki az idős kort, nem tud már dolgozni, legalábbis hasznos munkát végezni, továbbra is kapja a bérét, amíg meg nem hal.

       A két férfi tanácstalanul nézett egymásra.

Terka mama kíméletlenül folytatta. — Ezektől a maskaráktól is meg kell szabadulnotok valahogy, így nem jelenhettek meg emberek között. Gondolom, nem itt a szobában akartok egyfolytában rostokolni? Erre, mi a válasz?

A magyarok vitéz fejedelme fölényesen legyintett, s olyan ember módján, aki soha nem ismerte azokat a gondokat, hogy szűkölködés. Természetesnek vette, hogy mindenben kiszolgálják, mindent elé rakjanak. — Nem gond, miből éljünk, csak nem tudjuk, hogyan oldjuk meg. Ha te asszonyom segítenél...

    Ettől tartottam, gondolta Terka mama, és mielőtt válaszolhatott volna, Árpád előhúzott a köpenye alól egy súlyos bőrzacskót és szőnyegre öntötte a tartalmát. A függönyön beszűrődő nap sugarának fénye sziporkázva verte vissza az ékkövekkel kirakott fejdíszek, csattok és a többi ékszer ragyogását. Ráadásul egy halom aranypénz is ott hevert mellette.

— Ez mi? — kérdezte Terka mama, tétova tekintettel, mint aki biztos benne, hogy káprázik a szeme. Teljesen összezavarodott, s kínjában megrángatott egy tincset a hajában, hogy meggyőződjön, ébren van-e, és nem csak álmodik? — Mi akar ez lenni? — kérdezte újra és lehajolt, hogy megérintse az ékszereket. A levegőben megállt a keze, és felegyenesedett. Ezek a bolondját akarják járatni velem.

— A tiéd, Terka mama, a kövek is, az aranytallérok is. Ha elfogy, Bulcsúnál is van ugyan ennyi, csak szólnod kell — mondta meleg hangon Árpád. Fejedelmi szimatával, valahogy ráérzett, mi megy végbe az asszony lelkében.

Tehát nem káprázat, minden igaz, amit látok, repdesett megilletődve az asszony pillája. Egy egész vagyon hever a lábam előtt. Nekem nem lehet ekkora szerencsém, nyögdécselte és elgyengülve belerogyott a fotelba. Újra felugrott, és bizonytalanul nézett Árpádra. — Nem, nem! Ezt nem fogadhatom el — tiltakozott, de a tiltakozás nem hangzott igazán meggyőzően.

— Ilyen együgyű fehérnépet még nem láttam az életemben. — méltatlankodott Bulcsú, és szúrós, ellenséges tekintetével csaknem keresztüldöfte az előtte topogó, megvetett asszonyt. Erős meggyőződéssel állította magában, hogy csupán színészkedés az egész.

    Árpád határozott mozdulattal megfogta az asszony kezét, és az aranytallér felé húzta. — Vedd el, ez a béred. Megtanultam, mit jelent.

    Ismét felébredt Bánónéban a gyanakvás, elkapta a kezét. — Valódi ékszerek és valódi arany pénz?

    A kérdést Árpád már sértésnek vette; feszesre húzta magát. — Fejedelem vagyok, asszonyom és nem kutyafejű tatár, aki mindenkit becsap, tőrbe csal. Valódi római arany tallérok, még a törökök is elfogadják. Elfogadják, mert többet ér, mint az övék.

— Csakhogy azóta elmúlt ezer év, és a mai korban csak muzeális értéknek számítanak. Sőt, az is fennáll... — Elhallgatott. Nem akart a további magyarázattal bonyolítani, úgy sem értenék meg.

— Nem értem, mi a muzeális érték, de ha nem fogadod el, nem erőszakolom rád. Majd bezörgetünk a másik ajtón.

    Ez már hatott, Terka mama ijedten tiltakozott: — Kimondta, hogy nem fogadom el? Még ilyet! Mindig nagyon szerettem az ékszereket, az arany tallért pedig most látok először. Na, ez nem is fontos! A lényeg, ezzel megoldódik a problémám.

— Tudtam — morzsolta ki félhangosan foga közül a szavakat Bulcsú, és diadalmasan villantotta tekintetét Árpád felé, aki nem akarta venni a lapot.

Beleszédült Terka mama a hirtelen rátört örömbe. Belemarkolt az aranypénzbe, és a tapintásból érezte, hogy nem csalóka játék, a legvalóságosabb valóság. Gazdag lettem, gazdag lettem, hajtogatta magában, és már látta magát a bevásárló centrumban, amint válogatás nélkül rakja a finom, drága élelmiszereket a bevásárló kocsiba, és látta magát, ahogy az elegáns butikokban a méregdrága ruhák között válogat. Mert eddig csak a bálás ruhák között turkálhatott, ha olcsón akart elfogadhatóan kinézni. Ám, amilyen gyorsan jött az öröm, olyan gyorsan le is mérséklődött. Töprengve kérdezte magától. Hogyan változik ez forinttá? Hiába van ennyi aranyam, drágakövem, nem kezdhetek velük semmit. Megvan! — csapott a homlokára. Hívom az unokámat, ő biztos talál valami megoldást. Ő aztán messziről is megérzi a pénz szagát. A két férfire nézett, akik jámbor csodálkozással figyelték, néhány perc alatt, milyen hangulatváltozáson ment keresztül. — Hamarosan elmegyek egy áruházba, és veszek nektek úriemberekhez méltó ruhákat, olyat, amit a mai emberek viselnek.

Ez elevenén találta Bulcsút— Nekem jó ez is, ami rajtam van — jelentette ki hátborzongató ridegséggel.

— Mért nem hívod ide az áruházat vagy küldöd oda a szolgálódat? Kérdezte jámbor tekintettel Árpád. aki, úgy-ahogy, már belenyugodott, hogy minden másképpen történik, mint ahogy ő elképzelte.

    Szelíd megértéssel nézett Árpádra. — Mert magam vagyok az úr, és a szolgálóm is egyben. A mai világban ez így működik. Az áruházat pedig nem lehet, idehívni, mert az egy óriási épület. Egy olyan épület, mint például... például... Na, ezt hagyjuk! Ez az óriási épület tele van mindenfélével, amit szem-száj kíván, és meg lehet pénzért venni.

— Azt mondod, mindenfélével?

— Igen.

    Erre felragyogott Árpád tekintete. — Most van elég pénzed, vegyél magadnak rabszolgát, és nekem is, Bulcsúnak is.

   Nem lehetett nevetés nélkül megállni, Terka mamából is ellenállhatatlanul kitört.

Árpádnak elkomorodott a tekintete. — Te kinevetsz engem. Rosszat mondtam?

— Nem, nem! Csak nagyon aranyos dolgokat. Jártatok már étteremben? — csapott át fontosabb témába Terka mama.

— Étterem? Mi az étterem?

— Olyan fogadóféle, ami a ti korotokban üzemelt. Ott lehet főtt ételt kapni; ebédelni, vacsorázni. Persze fizetni kell érte.

— Óva intelek, uram, fejedelmem, ne bíz egy asszony... — Bulcsú nem fejezte be a mondatot, csak lemondóan legyintett.

— Bort is mérnek? — kérdezte mohón Árpád.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.