Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Vendégem a fejedelem 2

2008.09.27

Második rész

Abban a hiszemben, hogy valami félreértésről lehet szó, a kíváncsiságtól és az iménti ötlettől felvillanyozva, Terka mama már nem elégedett meg annyival, hogy a két férfit behívta, gyengéd erőszakkal, az előszobából a szobába terelte őket. — Ha nem sietnek az urak, főzök egy erős feketét, az majd elűzi a fáradságot — csobogott, mint aki a rég nem látott, kedves barátait szeretné maradásra bírni.

     A két idegen összenézett, majd Terka mamára meresztették a szemüket.

Egy tiltó mozdulattal próbálta Árpád elhárítani a szívélyességet. —Milyen feketére gondolsz, nemes hölgy? — kérdezte gyanakvóan.

 — Nem látod, fejedelmem? Nekem vola gyanúm, meg akar mérgezni minket.

— Megmérgezni? — kacagta el magát Terka mama. — Tréfának nem rossz, de nem kell megijedni, pótkávéval keverem a valódit. Én magam is mindig azt iszom. Olyan ártalmatlan, hogy literszámra ihatná az ember, akkor sem ártana. Foglaljatok helyet, uraim! — mutatott a fotelokra, de a mosoly ráfagyott az arcára, amikor lenézett a szőnyegre; a bőrcsizmák talpai mindenhol nyomot hagytak. Nyelt egyet, s legyűrve lelke háborulatát, töprengve nézett maga elé. Eltekintve Bulcsú arcátlan idétlenkedésétől, idáig ment minden simán, de mivel szórakoztassam őket tovább? Nesz kávét készítek nekik, az hamar megy... Éppen van is itthon. A kérdések özönét zúdíthatnám rájuk...

— Csapongott az agya ide-oda. Megállt a levegőben a poharat tartó keze. Egyáltalán, mit kérdezzek tőlük? Megvan! Kezdem azzal, hogy megkérdezem, kinek szánták a látogatásukat. Az majd gördíti tovább a következő kérdést. Igen, úgy jó lesz. Ha már a sorsuk idevezérelte őket, zsákmányolok egy ki különleges sztorit.

Azonban a vendégek furcsa viselkedését végképp nem tudta, mire vélni. Úgy tettek, mint akik soha nem láttak egyszerű polgári lakást. Aprólékosan megnéztek, megtapogattak minden tárgyat, ami a szemük elé került. Szinte áhítatos tisztelettel bámulták meg Terka mama férjének kinagyított fényképét, de hozzá nyúlni nem mertek.

— Az uram volt, meghalt — mutatott a képre szomorkásan.

— Harcban vagy vitézi bajvívásban? — érdeklődött Árpád őszinte kíváncsisággal.

     Terka mama határozottan rázta meg a fejét, s szomorúan válaszolt: — Nem, nem. Ő még a katonaságot is megúszta. Egyszerűen ágyban, álom közben érte a halál.

    Amikor a két férfi megelégelte a mindenre kiterjedő kíváncsiskodást, elszántan visszaültek a helyükre, de olyan pózban, mint akik orvtámadásra számítanak, s bármelyik pillanatban készek védekezni.

— Mitől féltek annyira? Üldöz valaki benneteket? — kérdezte Terka mama, amikor bevitte a tálcán párolgó kávét. Egy pillanatra felötlött benne, talán még sem volt jó ötlet beengedni a lakásába ezeket az ismeretleneket, és még marasztalni is, csupán mert felülkerekedett benne az írói témaéhség. De sokan ráfizettek már a hiszékenységükre, próbálta alátámasztani a saját elméletét, de nem sikerült igazából megijeszteni magát. Pedig az idősebbiknek, még a szeme sem áll jól, állapította meg. A mai világban semmit nem lehet tudni, minden másképp történik, mint a negyvenöt évig tartó, jól kitaposott ösvényen. Noha a legalacsonyabb rangú rendőr is azt képzelte magáról, hogy a civil lakosság fölé van rendelve. Egy személyben eldöntheti, mihez formálhat jogot, és a puszta jelenlétével is rendet teremthet. Ami azt illeti, működött is a dolog, hallgatólagosan jóváhagyta a vezetés.

Mi lesz, ha kirabolnak? Kirabolnak? Talán meg is ölnek, cikkázott át hátán a hideg. Ám amikor Árpád meleg barna, tiszta, ártatlan szemébe nézett, megnyugodott. Ha eddig jó emberismerőnek hittem magam, bíznom kell a saját ítéletemben most is. Mostanság, aki nem bevállalós, az sikert sem remélhet. Végül is, nem vesztek semmit, ha egy órácskát rájuk szánok. Aztán mehetnek isten hírével.

— Bekapcsolom a tévét, míg a kávét fogyasztjátok — nyájaskodott tovább.  

— Tévé, kapcsolni? — ismételte meg Árpád.

— Az mi?— értetlenkedett őszintének tűnő, arccal a Bulcsúnak nevezett férfi. Persze a gyanakodás egy pillanatra sem hunyt ki a szeméből.

    Legalább ne játszanák túl a szerepüket, engem pedig ne néznének hülyének, bizsergette Bánóné zsigereit az elfojtott türelmetlenség. A Viccelődésnek ez a legostobább formája, ő pedig nem született tréfamesternek. Fontolgatta, mit válaszoljon, végül hagyta elmenni füle mellett a kérdést. Válasz helyett inkább a kávét kínálgatta. — Addig igyátok, míg teljesen ki nem hűlik.

     A kávé illata, valószínű csiklandozhatta Bulcsú orrát, mert gyors mozdulattal marokra fogta az egyik kávés csészét, s rögtön el is tűnt a hatalmas lapáttenyerébe. Ám, amikor látta, hogy a nálánál tanulékonyabb Árpád a fülénél fogva emeli a szájához, ő is megpróbálta, de a vaskos ujjaival nem tudta érzékelni és elügyetlenkedte. Azon nyomban vissza is pottyantotta a tálcára.

     Ahogy várható volt, a kávé kiloccsant az abroszra. Bulcsú, a bocsánatkérést mellőzve, nyugodt méltósággal hátra lökte magát a fotelban. Akkor sem zavartatta magát, amikor látta, hogy az asszony csaknem felnyársalja a tekintetével.

A negatív toleranciát, már nem tudta az állítólagos fejedelem szó nélkül hagyni, Bulcsúhoz fordult — Elfelejtett vezírem bocsánatot kérni?

— Tudom — hangzott a rideg válasz.

— Sosem törődj vele, Árpád fiam! — legyintett lekicsinylően Terka mama. — Vannak, akik eleve ilyen faragatlannak születnek.

Faragatlan? — tűnődött el Árpád a szó értelmezésén. Miután nem tudta megfejteni a jelentőségét, kérdő tekintetét az asszonyra szegezte. — Ó, nemes hölgy — szólt, szinte vádoló hangon —, mért teszel úgy, mint aki semmit nem tud arról, kik vagyunk? Ezzel a hozzáállásoddal megnehezíted a helyzetünket.

— Mit kellene nekem tudnom?
— Te idéztél meg engem, nem?

Az asszony azt hitte, ez egy újabb tréfa, de ő már megelégelte, nem így képzelte el a sokat ígérő csevegést, és nem akart vevő lenni a folytatásra. Idézett meg a fene! — mondta magában, s megfeledkezve a tervezett udvariaskodásról, élesen csattant a hangja — Elment az eszed, Árpád fiam! Ez már túlmegy a tréfán! Ki hisz a mai világban az ilyen badarságban? Ne fárasszatok, valami hihetőbb mesét találjatok ki. Én már túl okos vagyok hülyének. Emlékeztetni szeretnélek, ha te megfeledkeztél is róla, most a huszonegyedik században élünk.

— Valamelyikünk nincs tisztába a másik helyzetével, nemes hölgy — felelte rá Árpád, fejedelemhez méltó, kevély fejtartással, és elnéző kegyességgel. — Nekem nincs szükségem, sem arra, hogy emlékezzem, sem arra, hogy felejtsek. Megidéztél, itt vagyok, és engedelmeddel. Hoztam magammal a vezíremet is, hogy kéznél legyen, ha egyedül nem birok el az ellennel. Ha jól tudom, védelemre van szükséged, és engem bíztak meg a feladattal.

— Dicséretes szándék, de ki bízott meg? Ennyit mégis csak kellene tudnom?

— Arra nem kaptam megbízást, hogy felvilágosítsalak. Meg kell elégedned annyival, hogy itt a segítség, és mi készen állunk mindenre.

     Vagy ezek őrültek meg, vagy én golyóztam be, esett kétségbe Bánóné. Ennyire összezavart az a sok irkafirka, amiket vázlatként papírra vetek. De hát ilyesmi meg sem fordult eddig a fejemben. Némi töprengés után a homlokához kapott, majd felragyogott az arca. — Hát persze, értem már! — kiáltott fel és öklével a homlokát veregette. — Hogy nem jutott eddig eszembe? Ti űremberek vagytok, és bizonyára ufóval érkeztetek. — Elvörösödött, és még a hangja is megremegett, a felfedezés izgalmától. — Sosem hittem az űremberek létezésében, s íme, itt ültök velem szemben, élőben Hát nem fantasztikus? Mért tartottátok szükségesnek elhallgatni? Ez lesz aztán az igazi sztori, az igazi csemege, ha elújságolom az ismerőseimnek. —gombolyította máris a történet szálát. Hogy egy percet se késlekedjen kielégíteni kíváncsiságát, csak úgy kapásból belevágott a kérdései sorozatába.

— Ilyen ruhákban járnak a bolygótokon? Nálunk több mint ezer éve kiment a divatból. És még ti tartjátok fejlettebbeknek magatokat, mint milyenek mi vagyunk földiek?

— Nem tudom, mire gondolsz, nemes hölgy?

— Nevetnem kell, prüszkölt magában Terka mama. Ezer évvel elmaradva, persze, hogy nem ismerik, se a tévét, se a feketekávét, meg még sok-sok mindent. Na majd tőlünk, földiektől megtanulják, amit tudniuk kellene — tűnődött el ábrándosan, némi büszkeséggel. Már biztos volt benne, okosan tette, hogy behívta őket.

     Árpád esdekelve nézett az asszonyra. — Ó, nemes hölgy...

— Ne szajkózd folyton nekem, hogy nemes hölgy! — fortyant fel őszintén megbántódva Terka mama. — Különben is, felesleges fárasztanod magad az ilyesféle titulussal. Én csak egy egyszerű asszonynak számítok a földi lények között, és mint magad is láthatod, szegényes környezetben élek. Már ha a tájékozatlanságodban egyáltalán fel tudod mérni. Nos, ennyit erről! Az viszont igen csak érdekelne, mért éppen engem tiszteltetek meg látogatásotokkal, hiszen Budapestnek hárommillió lakósa van, és nagy része, igen csak rászorul a védelemre. Az viszont nem rossz ötlet, hogy Árpád fejedelem bőrébe bújtál. Csak ez a másik, a Bulcsú…

     Az idősebbik férfi már nem bírta cérnával, hogy az asszony nem hajlandó tisztelni az ő urában a méltóságos Árpád fejedelmet. Így saját személyében is sértve érezte magát. Felbőszülve, akár egy grizzli, támadt ismét az asszonyra: — Te vola aszou némberu az én hazuámba, urume gundul, te vola nemes hölgy.

— Már megkérhetlek, hagyjál fel ezzel a bikfanyelvvel? Nem az arénában vagy, hogy bohóckodj.

— Kérlek, vezírem — kérlelte türelmesen Árpád —, szólj az új magyar nyelven, mert csak én értelek meg, a nemes hölgy nem.

Már nem tudta, Terka mama, bosszankodjon vagy nevessen? Nem tehetett róla, túl puritán volt ahhoz, hogy ne sértse a fülét. — Megint ez a nemes hölgy! Megelégszem, ha egyszerűen csak Terka mamának vagy asszonyomnak szólítotok. Ez az egyik dolog. A másik; lehet, nem is léteztek, csak álmodom az egészet. Ám legyen, akár így, akár úgy, az alapvető illemszabályok rátok is vonatkoznak. Pontosan fogalmazva, ti most a vendégeim vagytok, és éppen ezért kötelességetek alkalmazkodni, az én elvárásaimhoz. Értve vagyok?

Bősz tekintettel, mint a bika, aki orra előtt piros posztót lengetnek, ugrott talpra Bulcsú, és elkezdett kezeivel vadul hadonászni.

— Uram, fejedelmem, meddig tűröd még ennek a némbernek a pimaszságát? Kár volt idefáradnod, nem segítségre van szüksége, hanem példás, kemény büntetésre. Ha kívánod, uram, kardhegyre fűzöm.

    Itt már megszeppent Bánóné, önkénytelenül hátrálni kezdett. Ez a vadorzó képes összevagdalni, lépett hátrább rémületében.— Ez az én lakásom — jelentette ki, gyenge erőtlen hangon, és segélykérően Árpádra pillogott.

— Csillapodj, vezírem! — szólt leckéztetően Árpád, de a szeme elárulta, hogy nagyon is mulattatja a szituáció.

Bulcsú kiengedte a gőzt magából és csendesen dünnyögte: — Máskor tömlöcbe vetetted az ilyen asszonynémbert.

Megfeledkezve az iménti ijedségről, s Árpád jóindulatát maga mögött érezve, szinte szétrobbant Bánónéban a magára erőszakolt türelem. Újra előre lépett, dobbantott egyet és elvörösödve zihálta. — Na, figyelj ide te vén medve! Ha még egyszer... — Nem fejezte be a mondatot, mert eszébe jutott a könyv, melyet szándékában áll megírni. Ha most feldühíti ezt a vadorzót, és ő miatta eltávoznak, nem ismerheti meg hiteles forrásból a földöntúliak életmódját. Menjenek csak a dolgok maguktól tovább, csillapítgatta magát, lenyelve az iménti bosszúságát. 

— Kicsit kemény büntetés lenne — lökte oda Bulcsúnak, és Árpádhoz fordult. — Kíváncsian hallgatom a magyarázatot, tisztelt űr úr.

Kemény ráncok jelentek meg Árpád arcán, mint amikor egy kormányfő jelentős változást akar bejelenteni az országos tanácsnak. Csak a tartása árulkodott bizonytalankodásról. Lassan végigsimította szép, ápolt szakállát, mintha abból akarna erőt meríteni. Először Bulcsúra pillantott, mikor meggyőződött, hogy nem készül támadásra, így szólt: — Megvallom, nemes... asszonyom… Terka mama, előttem sem világos minden kérdésed. Például, nem tudom, mit értesz az alatt a szó alatt, hogy űremberek.

— Különös, hogy éppen a te szádból hangzik el. Jó, jó, mért kellene tudnotok, mi földiek, minek nevezünk benneteket. Elárulom, nekem is könnyítene a helyzetemen, ha zöld kisembereket láthatnék magam előtt, vagy legalább hosszú farkatok lenne. Azzal már tudnék valamit kezdeni az írásomban.

— Tudsz írni? Gondolom, akkor olvasni is. Hogy lehet? Ez csak a fejedelemség asszonya- inak megengedett.

     Szinte már hörgött Bulcsú hangja, amikor közbekiabált. — Máglyán a helyük az ilyen boszorkányoknak. Uram, fejedelmem, nem látod, kivel van dolgod? Ő boszorkány, és ha hagyod, megdelejez minket, és mindenben úgy cselekszünk, ahogy ő akarja.

     Terka mama megcsóválta a fejét. — Nem tudom, mért ragaszkodik Bulcsú a bolondériájához. És ez a pallérozatlan hangnem? Képtelen vagyok megbékélni vele. Ha már Árpád fejedelemnek tartod magad, parancsolj rá, hogy legalább egy kis ideig fogja már be a száját.

Néhány fejbólintással próbálta Árpád jelezni, hogy érti, miről van szó, jóllehet a szeméből tükröződő tétova zavartság ellent mondott.

    Terka mama arca felragyogott. — Na, majd mindjárt lekenyerezem őkelmét, ugrott fel, s fürgén szedve a lábait, kiviharzott a konyhába. Nem telt bele két perc és almás lepénnyel megrakott tálat tett az asztalra. — megkínállak benneteket ezzel a finomsággal — mondta lelkesedve. — Ez volt a férjem kedvenc sütije, egyétek csak nyugodtan! Csak addig várjatok, míg kistányért és villát hozok.

     Igencsak elcsodálkozott az asszony, amikor ismét visszatért a konyhából. Mindkét férfi puszta kézzel állt neki az evésnek, s csak úgy habzsolták a süteményt.

     Terka mama elszörnyedve ült le, és hallgatagon bámulta őket. Nem tehetett mást, megvárta, míg az utolsó almás lepényt is felfalják, aztán kérdőn Árpádra nézett.

— Mért erőszakolod ránk, hogy az űrből jöttünk? — kérdezte Árpád, miután lenyelte az utolsó falatot.

Most Bánó Flóriánnéra került a sor, hogy értetlenül nézzen Árpádra. — Erőszakolnám? Akkor honnan a csudából, talán egyenest a mennyországból?

— Nem az a fontos, honnan jöttünk. Már mondtam; hívtál, és ha hívtál, itt vagyok, és itt van velem egyik vitézem is. Ketten, ha szükséges és úgy kívánod, szembeszállunk az egész világgal.

     Semmi kétség, valóban begolyóztam. Az űrmesét még el lehet fogadni, de mit lehet kezdeni ezzel a túlvilági agyrémmel? — Csak kell lennie valami ésszerű magyarázatnak? — gondolkodott hangosan Terka mama és megtapogatta a két férfi ruháját, valódiak-e?

Mielőtt Árpád magyarázkodásba fogott, megbocsátó, kisfiús mosoly húzódott a szája köré.— Minket sem világosítottak fel, és nem ismerünk semmit erről a korról, mégis elfogadjuk, pedig nem tudjuk, mi vár ránk. Azt mondtad, több mint ezer év múlt el, amióta nem én uralkodom a Magyar honban. Még szerencse, hogy mielőtt a bevetésre sor került, vitézemmel, elvégeztünk egy gyorstalpaló nyelviskolát, hogy a beszéddel ne legyenek gondjaink. Még át sem gondolhattam, mért szükséges a Földre jönnünk, Terka mama ajtaja előtt találtuk magunkat. Éppen ezért elnézésedet kérjük, ha bizonyos szavakat, kifejezéseket nem ismerjük. Mint például űr, űrember.

    Igazi zűrzavar keletkezett Terka mama fejében. Próbált rendet teremteni a káoszban, de csak lassan sikerült ép gondolatokat összeszednie. Mégis csak igaz lenne a túlvilág, és azok a jelenések, amit rebesgetnek? Ha így van, semmit nem számít, amiben eddig hittem, vagy nem hittem — tépelődött, és tehetetlenségében a blúza szélét gyűrte csavargatta. Erőt gyűjtve, véget vetett a hezitálásnak, és döntött: Úgy teszek, mint aki hisz nekik, nehogy azt gondolja róla ez a két balfék, hogy tudatlanságában fél tőlük. Azon kívül tisztán kell látni az időutazásukat, amiket eddig csak játékfilmekben látott. Utasításnak is felfoghatóan pattogtak ki száján a szavak: — Az istenért, vegyétek már le fejetekről a sisakot, hadd legyen emberibb az ábrázatotok. És, minek szorongatjátok állandóan a kardotokat, mint akik éppen harcba indulnak? Látom, még ülni sem tudtok tőle rendesen. Állítsátok a szekrény mellé, attól mindjárt nyugodtabb leszek.

     Mielőtt engedelmességre szánta el magát a két férfi, tanácstalanul összenéztek. Bulcsú dünnyögött valamit, de nem akart ellenkezni.

— Az én vitézem, még az ágyába is magával viszi a kardját, hogy kéznél legyen, ha orvul megtámadják — magyarázta Árpád, s megsimogatta a saját kardja markolatát, mint zenész a kedvenc gitárját.

— Ahogy én látom, a vezérednek egyéb más gondjai támadnak majd, mint a hátbatámadás.

— Ő sosem tisztelte úgy a nőket, mint én, és ha lehet, elkerüli őket. De a besenyőket és a kunokat aprította, mint a répát. Hősies vakmerőséggel tud harcolni, és egyben a katonáit lelkesíteni. Amikor rohamra indultunk, ő lengette előttem a zászlót és az elsők között rontott rá az ellenre. Ezután sem lesz másképp. Asszonyom megmondja, kitől védjük meg, és mi elpusztítjuk az ellenséget.

     Amikor a sisakok lekerültek a fejekről, Terka mama gyorsan egymásba rakta, kivitte a szobából, az előszoba beépített szekrényébe tette, és csak aztán válaszolt, — Nincs ellenségem, és nem kell megvédeni senkitől — jelentette ki önérzetesen. Elengedett egy kegyes mosolyt. Már kezdte beleélni magát a nem mindennapi élethelyzetbe. — Ám ha már ragaszkodsz a rögeszmédhez, elárulom, a mai világban mások a harci eszközök, más a harcmodor és másképp ölik egymást az emberek, mint a ti időtökben. Hozzáfűzöm, az ellenséget nem lehet mindig felismerni, csak belenyugodni, hogy léteznek, és hagyni, hogy maguktól történjenek a dolgok.

     A behatoló érdeklődés ellenére, látszott Árpád tekintetéből, hogy nem sokat ért az egészből. Erre Terka mama nekilendülve folytatta, a hangja is hevesebbé vált.

— Nem érted, ugye? Sajnálom, de túl hosszúra nyúlna a magyarázat. Annyit azért tudnod kell, nagyon összekuszálódtak Magyar Hon vezetésének szálai, nincs egyetértés. A mérleg serpenyője állandóan inog, ha az igazságot és az igazságtalanságot próbálják kiegyenlíteni. Amikor pedig túlsúlyba kerül az igazságtalanság, nincs olyan emberfia, akit konkrétan felelősségre lehetne vonni. Minden magára adó kormányfő mögött hatalom áll. Kell is, mert túl sokan akarják a hatalmat birtokolni. Az mellett állandóan cserélődnek, egymás taszigálják le a trónról, és egymásra hárítják a felelősséget. Ebből következik, hogy mi kisemberek nem tudhatjuk, kit lehetne felelősségre vonni az elkövetett hibákért.

     Elszánt haraggal vonta össze Árpád a szemöldökét, s úgy villogott a szeme, mintha sorfalat állnának előtte a bűnösök. — Rossz tanácsadók és bírák veszik körül a magyar hon fejedelmét. Nem tudom, miért, de nem látja az ellent. Mert, ha tudna róluk, felnégyelné, vagy tömlöcbe zárná őket. Vagy rabláncra fűzné, és eladná a törököknek rabszolgának.

    Terka mama elnevette magát. — Lehet, hogy valamikor ez jó megoldásnak bizonyult, ma már nem így működik az ország vezetése.

— Hány vezíre van a fejedelmeteknek? — firtatta Árpád.

Annyira naivnak hangzott a kérdés, hogy Terka mama újra elnevette magát. Amikor látta Árpád arcán a megbotránkozást és Bulcsú súlyos tekintetét magán érezte, elkomorodott. — Nem fejedelem, és vezérek intézik az ország dolgait: politikusoknak hívják őket.

     Ez is nehezen ment Árpád fejébe. hangosan ízelgette a hallott szót; politikusok, politikusok. Töprengett néhány másodpercig, majd bizalmatlan hangon kérdezte: — Hányan vannak azok a politikusok?

— Akik a hatalmat gyakorolják, több százan, akik a parancsot végrehajtják, sok ezren. A fejedelem szerepét a miniszterelnök tölti be. Nagyjából, így működik az ország vezetése.

— Működik? Nem egészen értem, de sejtem, hol fészkel a baj — nézett gondterhelten maga elé Árpád. — Sokan vezetik az országot, és nehezen lehet megtalálni a bűnöst, aki a bajt előidézi.

— Nem tudom, ehhez nem értek — rázta meg fejét Terka mama —, és nem értek a politikához sem. De azok, akik okosabbak nálam, azt mondják: a pénzes emberek a fő bűnösök, akik a háttérből irányítják a kormány munkáját, és lehetőleg úgy, ahogy az nekik legjobban megfelel.

           
 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.