Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

KISREGÉNY: -Első rész- HAJLÉKTALAN

Senki nem lehet biztos a saját jövőjét illetően. Bárkivel, bármikor történhetnek olyan nem várt, balszerencsés események, amelyeket nem láthat, nem számíthat ki előre. Előfordulhat, hogy elhamarkodottan, rosszul méri fel az esetleges következményeket, amikor valamiben döntést kell hoznia. Vannak, akik egy sikertelen döntés következménye után könnyedén veszik a kanyart; van erejük az újrakezdéshez, de vannak, akik már az első buktatónál összeomlanak. Nem mindenki tud rögtön felállni, ha elesik, mert a körülményeik is különbözőek. Ezt kellene figyelembe venni, erre kellene gondolnunk, ha elesett embert látunk. Senki nincs beojtva balszerencse ellen!

 

 

A hajléktalan: Az 1990 évek története 

 

      A nyár, egyik napról a másikra, átlendült őszbe, beköszöntöttek az esős napok. Egyre szélesebbre tágultak az ólomszürke esőfelhők, végül belepték Budapest egét, s néhány órán keresztül szitált az eső. Bodó János, akit barátok, kollegák Janónak szólítottak, megborzongott. Nem azért, mert fázott, hanem annak a puszta gondolatától, hogy az esős, hideg idő beálltával kénytelen elhagyni azt a népligeti padot, amely hónapok óta fekhelyéül, sőt lakhelyéül szolgált, és nem tudja éjszakára, hová lehajtani a fejét.

      Tudta, itt nem maradhat, mert nincs még egy nagyobb lomb sem, ami védje az esőtől. Egy hajléktalan nincs abban a helyzetbe, hogy válogathasson, magyarázta magának reményt vesztetten, keserű szájízzel. Gondjait, a jövőtől való félelmét az is tetézte, hogy éppen munkahelye sincs. Alkalmi munkákból élt, de hamarosan, az ősz beálltával annak is befellegzett. Pedig, ha télire nincs biztos fedél a feje felett, feketén sem tud munkát vállalni. Ráadásul a hatóságok egyre szorosabbra húzzák a törvénykezési hurkot, így csak kevés munkaadó meri bevállalni a rizikót, hogy fekete munkást foglalkoztasson. Van úgy, hogy fél napot talpal, mire sikerül kifogni egyet.

      Az első jelentkezéskor a munkavezető nem titkolta meglepetését, amint végignézett rajta. Akkor még a ruháján, magatartásán fel lehetett fedezni, hogy magasabb polcról csúszott le a mélybe. Nem is állhatta meg megjegyzés nélkül. Az az ital, ugye?

      Választ nem kapott. Janó úgy gondolta, azért a munkáért és parányi bérért nem köteles magyarázkodnia. Meg nem is tartotta érdemesnek.

— Munkaidő alatt nincs ivászat, és az első kimaradásnál végeztük egymással — fejezte be a munkavezető.

      A múlt homályából elővillant néhány elfeledett emlékkép. Az egyik villanyszerelő, akit a legjobb szakemberek között tartottak számon, valami hibát vétett és szerelés közben áramütés érte. Szerencsére túlélte, csak az arca pörzsölődött meg. Kiderült, hogy valamelyik munkatársa születés napját ünnepelte, és a műhelyben megitatott vele is egy kupica, jó erős törkölypálinkát.

      Ahogy ilyenkor történni szokott, fegyelmi elé állították, és mint megbízhatatlan munkaerőt el akarták bocsátani. Janó, bár ő is kíméletlenül elítélte a munkaidő alatt ivókat, mellé állt. Tudta, hogy a villanyszerelő nem kifejezetten ivós ember, és van három gyereke. A másik, hogy nem akart elveszíteni egy jó szakember. Az is sokat nyomott a latba, hogy tudta, a műszaki osztály vezetője (a hangadó) sem vetette meg az italt. Sőt, a születésnapját, névnapját, ő is konyakkal szokta benn az irodában megünnepelni, és még mások is.

      Most jólesően gondolt az akkori, következetes bölcs ítéletére, pedig nem is sejtette, mi vár az emberekre a rendszerváltás után. Magyarországon ivászat tekintetében nagyon elengedték a gyeplőt. Bizonyos szakmáknál, már eleve úgy ment a munkakezdés, hogy a szaki előtte bedobott egy két pohár pálinkát. A rendszerváltás után, szabályos hajtóvadászatot indítottak ellenük. És most itt az eredmény, a sok hajléktalan.

      Minden magyar városnak megvannak a saját hajléktalanjai, akik, elég szép számmal, kizárólag abból élnek, hogy a kukákban turkálnak, és eladják az onnan kiszedett, még használható holmikat. Nekik nem gond, hogy tél vagy nyár van, az emberek folyamatosan megtöltik a kukákat. Ezek jobbára olyanokból kerülnek ki, akik az italozásuk miatt kerültek utcára. Ebben az a tragikus, hogy javarésze elkezd még jobban inni. Innentől már véglegesen kizárta magát a normális társadalmi életből.

      Búskomoran eltűnődve nézett Janó végig magán. Remélem, én nem süllyedek ilyen mélyre? Persze előfordult már, amikor nem talált alkalmi munkát és korgó gyomorral kóválygott a városban, irigyelte a kukázókat. Csak én lennék ilyen élhetetlen barom? Finnyáskodom, miközben képtelen vagyok megoldani a legelemibb problémáimat. Nem iszom, nem cigizek, nem kávézok... És nem nőzök, gondolta hozzá keserű öniróniával, hogy szinte sajnálta magát.

      Még az első hónapokban, miután az utcára került, akadt néha elfogadható alkalmi partner, de mióta teljesen legatyásodott; nem borotválkozott, nem váltott gyakran tiszta ruhát, a szexről is le kellett mondania. A magához hasonló hajléktalan nőkhöz nem volt étvágya, pedig a kínálatból nem volt hiány. Bár igaz, ezek között a nők között is akadt olyan, aki a kisiklott életét nem úgy akarta megoldani, hogy egy másik nincstelen karjaiba keressen menedéket. Amint valahogy rendbe tették az életüket, el is tűntek rögtön. Ebből ki is következtette; a nők lelkileg erősebbek a férfiaknál, kevésbé vesztik el a hitüket, s ez által, hamarabb ki tudnak kapaszkodni a legmélyebb gödörből is.

      Aki nem próbálta valószínű úgy gondolja, a hajléktalanok, számkivetettek élete csupa unalom. Éppen, hogy nem állandóan történik velük vagy körülöttük valami.

      Még amikor Janó elkezdte a hajléktalanok kegyetlen sorsát élni, egy nyárias tavaszi napon, a padon ülve, süttette arcát a napfénnyel. Nem lehetett nem észrevenni, hogy elsétált előtte egy harminc év körüli, szemre való, bronzvörös hajú nő. Nem tartotta izgalmasnak, de amikor a nő visszafordult, és lassú kimért léptekkel újra elsétált előtte, unalmában alaposan megnézte. Ez nem úgy néz ki, mint aki egy lepukkant hajléktalannal akar kikezdeni, gondolta. Valószínűbb, hogy randizik valakivel, és késik az illető. Amikor harmadszorra is megjelent, csak egy pillantásra méltatta, és elfordította a fejét. Aztán már csak azt vette észre, hogy ott ül mellette a padon.

— Van valami megoldhatatlan problémája, hölgyem? — kérdezte olyan hangnemben, ami jelezte, hogy nem veszi jó néven a zavarást.

      A nőnek egy arcizma sem rándult. Kicsit férfiasan mély hangon válaszolt: — Van, és azért ültem le ide maga mellé. Már, ha lesz olyan kedves, és nem zavar el. 

— Olyan fazonnak néz, aki gorombáskodik a nőkkel?

— Nem nézem olyannak. Éppen azért bátorkodtam zavarni.

— Azt hiszem, sőt biztos vagyok benne, összetéveszt valakivel.

      A nő benyúlt a táskájába, kivett egy hosszú, finom cigarettát, meggyújtotta, és csak aztán válaszolt. — Nem, nem tévesztem össze senkivel. Ugyan nem ismerem, mégis tudom, maga az én emberem.

      Janó belenézett a nő ibolyakék, ártatlannak tűnő szemébe, s ettől a hangja megenyhült. — Sajnálom, hölgyem, hogy csalódást kell okoznom, de kifejezetten rossz passzban vagyok, nincs kedvem társalogni. Különben sem hiszem, hogy olyasmit tud nekem mondani, ami érdekelne.

— Csak hallgasson meg, aztán eldöntheti, folytassuk-e a beszélgetést.

— Rendben, hallgatom! Csupán arra kérem, fogja rövidre a mondanivalóját.

— Üzletet ajánlok. Ez csak érdekli?

— Nekem, egy vad idegennek, akiről a világon semmit nem tud? Nem tartja merészségnek? Már kezdtem reménykedni, hogy valami állást ajánl. Az már érdekelne.

— Ez is állás, csak üzleti célú. Ne feledje, kedves uram, kockázat nélkül semmilyen üzlet nem megy. Most maga a kockázat. Különben Vali a nevem.

— Janó.

      A nő zavartalanul folytatta— A beszédéből ki lehet venni, hogy intelligens emberrel van dolgom, és az ajánlatomnak ez is egyik feltétele. Hogy mennyire megbízható, az csak ezután derül ki. Remélem, nem tévedek a megérzéseimben.

      Jóllehet köszönet címén Janó megbólintotta a fejét, nem érdekelte a dicséret, a saját értékrendjén semmit nem változtatott, hiszen a lecsúszásába ez is belejátszott. — Mi lenne a feladatom, és mennyi pénzt jelentene nekem?

— Rögtön gondoltam, amikor elkezdtünk beszélgetni, hogy szót értünk majd. — csillant meg Vali szeme elég beszédesen, mert mást is ki lehetett olvasni belőle.

      Janó ki is olvasta. Nem rossz nő, gondolta. Egy két alkalomra, nem ártana befogni, már úgyis régen volt nővel dolga. Hirtelen szállta meg a vágy, és olyan gyorsan el is illant. Egy ilyen szép, finom nő, nem éppen őrá ácsingózik. — Azért ne legyen olyan biztos a dolgában, Valika. Attól függ, mi a kínálat

— Hogy is magyarázzam meg?

— Ha bonyolult, ne is fogjon hozzá.

— Oké, leegyszerűsítem. Két-három, esetleg négy alkalommal, egy-egy csomagot kellene elvinnie a megadott címre. A szállítás körülbelül két órát venne igénybe, de annál inkább kevesebb, és minden alkalommal tíz ezer forint ütné a markát. persze magától értetődően a szállítás után.

— Hűha! Nem mondom, értékes lehet az a csomag.

— Ez viszont, már nem tartozik magára. Elárulom, halovány fogalmam sincs, mi lehet a csomagban, én is csak a közvetítő szerepét játszom. Vállalja?

      Kicsit kelletlenül, Janó úgy döntött; ideje van bőven, jobb lehetőség nem kínálkozik sovány pénztárcája feltöltésére, üsse kő,belevág. — Mivel anyagilag le vagyok gatyásodva, igen. És mi van, ha lelépek a csomaggal? Gondolom, jóval többet ér, mint a rongyos tízezer forint?

      Titoktatos mosoly jelent meg Vali arcán, és sokat sejtetően válaszolt: — Nem fog lelépni, ebben biztos vagyok. még, ha akarna, sem tudna.

      Ha az utolsó mondatot, Vali nem fűzi hozzá, Janóban nem támad fel a gyanú, és belemegy az üzletbe. Ezek, drogot, vagy fegyvert akarnak vele szállíttatni, vagy olyasmit, amit törvényes úton nem lehet, villan agyába a felismerés. Ha véletlenül lefülelné a rendőrség, ő kerülne pácba, és azok, akik küldik, homályba maradnak. Vali is közben felszívódna. Mit mondana, ki az a nő, aki megbízta? Biztosan tudta, a vörös haj, csak egy paróka, túlságosan jól van befésülve. Erről árulkodik, hogy minden hajszál a helyén. Arca ugyan szép, de átlagos, divatosan kozmetikázva.

      Azt mondta, nem tudnék lelépni. Vajon, mért nem? Mert valaki vagy valakik a háttérből szemmel tartanának. Na, az én farkammal nem fogod verni a csalánt, drága hölgyem, gondolta, felpaprikázva magát.

      Vali rögtön észrevette a férfi elbizonytalanodását, mindent bedobott a siker érdekében. Kihívóan villantotta Janóra a szemét. — Nos, megegyeztünk?

      Nem állt szándékában Janónak elárulni, milyen felfedezést tett, megrázta a fejét, és határozottan válaszolt: — Sajnálom, hölgyem, hogy nem állhatok a rendelkezésére, még a tízezer csábítása ellenére sem, mert akaratomon kívül bajba sodorhatnám magácskát.

— Milyen bajba? — hökkent meg a nő.

      A lódítás jó taktikának látszott, lerázni a nőt magáról, pedig már elképzelt egy kis hetyegést vele. — Minden lépésemet figyeli a rendőrség.

— Úgy érti, hogy most is?

— Ki tudja? Hivatalosan nem jelentették be.

      Ennél többet nem kellett mondani, a nőnek megnyúlt az arca, motyogott valamit és gyorsan elköszönt. Janó addig nézett utána, míg ringó csípővel el nem tűnt a szeme elöl. Ettől fogva nagyon óvatos volt a nőkkel, pedig egyre ritkábban jött össze neki.

*

      A felhő felszakadozott, s rövid időre kisütött a nap, a galambok is elő merészkedtek, és a pad körül próbáltak élelmet találni maguknak Janó éppen erre a napsütésre vágyott, kivett a sporttáskájából egy elnyűtt kispárnát, egy összegöngyölített vékony szivacsot, és elkészítette a fekvőhelyét. Előbb szundizok egyet, ráérek akkor fedett helyet keresni, ha felébredek, alkudozott magával, jóllehet tudta, kevés a remény, hogy hamarosan talál is.  Alvás után pihentebb az agya az embernek, hamarabb jönnek az ötletek.

      Visszaidézte az elmúlt éveket, amikor döntéseket kellett hoznia, és nem ódázgathatta az időt.  Sokszor aludni sem tudott rendesen, mert amikor felébredt, akkor is a jó megoldásokon törte a fejét. Az évszakok is különbözőképpen hatottak rá. Például imádta, amikor ősz elején arcát érte a permetező eső.  Olyankor szívesen ment vásárolni a felesége helyett. Amikor pedig nyaralni mentek, néha azért kelt fel hajnalban, hogy meztelen lábbal beletaposhasson a harmatos fűbe. Megrázta a fejét, hogy elűzze a fájó gondolatokat.

      Megtapogatta a széldzsekin keresztül a brifkóját, amelyben kétszáz forint árválkodott. Úgy helyezkedett, hogy a fekvésnél pont a dereka alá kerüljön. Ha el akarják lopni, először a párna alatt keresik. A sporttáskát pedig párnamagasítónak használta.

      Amióta a sors akaratából hajléktalanná vált, megismerte az íratlan törvények kegyetlen szabályait. A nincstelen, otthontalanok között uralkodik igazán a farkas törvény; csak magunkra gondolni, és csak a mának élni. Többet ér ma egy veréb, mint holnap... Ah, mit nem skandálok itt össze!

      Még ki sem nyújtotta a lábát, amikor meggondolta magát és felült. Elalvás előtt, még meg akarta nézni családja fényképeit, amelyeket úgy őrzött, mint egy relikviát. Már csak ez tudta megsimogatni a szívét, ha már életben nem láthatja őket. Először a két gyerekét vette a kezébe; egy évvel korábban készült a felesége nővére hétvégi házának kertjében. Árpi most tíz éves, Csabi két évvel fiatalabb. Árpi kiköpött anyja, Csaba pedig teljesen olyan, mint én, szorult össze a szíve.

      Remegő kézzel húzta elő felesége, Nelli képét. Éppen egy betegségből épült fel, amikor készült, de ő, sápadt, beesett arcával is szépnek találta. Akkor még azt hitte, semmi a világon nem szakíthatja szét házasságuk erősnek hitt kötelékét. Arcához szorította, s szinte érezte parfümjének kesernyés illatát.

      Nem mindig történnek úgy a dolgok, ahogy azt az ember előre elképzeli. Például csavar került Bodóék házasságába, és Janó tudta, ezért egyedül magát kárhoztathatja. Férfias ostobasága, gyengesége sodorta bajba. Mint gyakorlatlan házasságtörő, nem sejtette, hogy komoly baj származhat belőle. Drágán fizette meg a naivságát.

      Egy alkalommal — nem sokkal az esküvő után —, Janó a szüleivel beszélgetett és szóba került a férj-feleség közötti bizalom és hűség. Akkor fennen hangoztatta, nem törvényszerű a férj elcsábulása, az akarat legyőzhet minden érzelmi kilengést. Az anyósa, akit az évek bölcsé alakítottak — lekicsinylően szögezte le — Már az első embert is úgy alkotta meg az Isten, hogy bizonyos helyzetekben ne az eszükkel gondolkodjanak.  Egy férfiembernél, az a bizonyos kihívás legyőzi az ész akaratát, ha a hormonjaik közbeszólnak. Bárhogyan tagadják. — tette hozzá ironikus hangon, de mély meggyőződéssel.

      Akkor nem akart Janó vitába szállni az anyósával, hogy ne kelljen végighallgatnia a férfiak összes mocskos dolgait, de hazaérve, határozottan jelentette ki a feleségének — Aki hűséges akar maradni, az, az is marad.

      A hála nem maradt el, Nelli a meghatódottságtól fátyolos szemmel, gyengéden átölelte a nyakát, és meleg szeretettel rebegte. — Már tudom, mért irigyelnek a kolleganőim.

      Sajnos, beigazolódott, amit az anyósa mondott, ezért került csavar az ő házasságába is. Egy gyenge pillanatában elfogadta Annától a felkínált almát. Mint az lenni szokott, minden titokra fény derül egyszer. Talán, ha kevés eséllyel is, még megmentheti a házasságát, ha kezelni tudja a vészhelyzetet, és szóváltás közben, indulatból, nem tetézi bűnét olyan ostoba beszólással, amellyel beletaposott felsége lelkének szentéjébe. 

      Sosem halványul el annak a napnak kegyetlen emléke, amikor a házasságuk tizenkét évi megünneplésére készültek, és robbant a bomba.

      Kocsis Anna, a szerencsétlen lépésének forrása. Anna, akivel Janó összegabalyodott, a könyvelésen dolgozott abban a gyárban, ahol ő üzemvezető volt. Néha, itt-ott összefutottak, de csak annyira, mint a többi irodistával, és nem is jelentett neki többet.

      Egy idő után a véletlenek megsűrűsödtek, amelyeket ő balga, valóban a véletlennek tulajdonított. Egy napon az utolsó pillanatban ment ebédelni az üzemi étkezdébe, amikor már mindenki elment. Legalább nyugodtan ehetek, és nem tesznek fel olyan kérdéseket, amelynek megválaszolására úgy sem alkalmas a hely, gondolta. Ekkor váratlanul megjelent Anna, és minden kérés nélkül odaült az asztalához. Nem szólt, de érezte, hogy kereste a tekintetét.

— Nem klappol valami a könyvelésen? — kérdezte a lányra pillantva, két falat között, mert már zavarta, hogy a lány nem szól.

— Semmi ilyesmi, csupán aggódom magáért.

      Bodó János, nem titkolt meglepődéssel kapta tekintetét a lányra, és ott is felejtette. Csak most figyelt fel rá, mennyire szép: igazi bombázó, ismerte el. Festett, divatosra vágott, vállig érő szőke haj előnyösen keretezte napbarnított arcát, a zöld szempár szinte kivilágított belőle. Érzéki szája közül, ha mosolygott, kékesen fehér fog villant elő. Most, valamiféle dévaj kifejezés ült meg az arcán, jóllehet, ha úgy akarta, szűzies mosollyá változtatta.

— Aggódik? Ugyan miért? — kérdezte Janó, nem értve a csábmosolyt, és zavartan folytatta az evést.

— Két hete figyelem magát. Figyelem, mert feltűnt, hogy az utóbbi időben, mennyire szomorúan bámul bele a semmibe.

— És ez zavarja?

— Megvallom, igen, hiszen kollegák vagyunk, nem? Még akkor is, ha nem egy munkakörben dolgozunk.

— Nem gondoltam, hogy az arcomra van írva, hogy akadt némi gondom, illetve, hogy... Nem, nem terhelem magát Annácska a bajaimmal.

— Nyugodtan terheljen. Sőt, kérem!

— Letelt az ebédidő — állt fel Janó, s megmarkolta a tálcát, hogy a kijelölt helyre vigye. Valójában nem akarta a lány elé tárni gondjait. Kedvet sem érzett ahhoz, hogy kitárulkozzon egy olyan kolleganő előtt, aki nem az ő környezetében dolgozott.

      Dacos elszántság lobbant a lány szemében, de a hangja lágyan csengett. — Ez nem lehet gond, megvárom munka után, és egy presszóban, kávé mellett megszabadulhat a terhétől.

— Terhemtől? Ezt honnan veszi?

— Mondtam. Az arcára van írva. Tehát, megejtjük a beszélgetést?

      Először megrázta Janó a fejét, aztán gondolt egyet és engedett a meghívásnak. Legalább enyhül kissé a feszültségem, és nem nyomaszt annyira, gondolta. — Félórát, esetleg egy órát szakíthatok... — mondta habozva. — Sietnem kell haza, mert vár a feleségem és ott vannak a gyerekeim — magyarázkodott, hogy a lány tisztában legyen a valós helyzettel.

      Anna varázslatosan elmosolyodott. — Igen tudok róla, és arról is, hogy kitűnő apa.

— Na, ezt jól esett hallanom. Remélem, a fiaim is így érzik.

      Munka alatt néhányszor eszébe jutott Janónak Anna, de csak azért, mert most beszélt vele először két mondatnál többet. Hogy meglepte a szépsége, csak hatod rendűen érintette. Minden idegszálával a feleségére és a gyerekeire koncentrált. Kicsit meg is bánta, hogy elígérkezett, hiszen eddig mindig pontosan érkezett haza. Ha mégis közbe jött valami, hazatelefonált.

      Amikor kilépett a cég kapuján, Anna, kislányos mosollyal arcán, valóban várta. — Látom, tényleg komolyan gondolta, én meg azt hittem, csak ugrat.

— Ez a feltételezés nem szép magától.

 — Nem vagyok szokva, hogy... — Janó elhallgatott. Majdnem kimondta, hogy a nők udvaroljanak neki.

— Mért hallgatott el? Folytassa csak — biztatta Anna csábmosolyra váltva, mellyel teljesen zavarba hozta a férfit.

      Fél órát szánt Bodó János a kávézásra, éppen elég volt arra, hogy némi unszolásra, elmesélje, mi az oka a rossz hangulatának.

      Egy influenza szövődményének következményeként, az én drága feleségem komolyan megbetegedett. Kórházban az orvosok tanácstalanok, nem tudják határozottan megállapítani, mitől szédül, és mitől van állandóan hőemelkedése — panaszolta elhomályosult szemmel — Már komolyan tartani lehet tőle, hogy a sok gyógyszernek, előbb-utóbb súlyos következményei lesznek. Ami pedig, még súlyosabbá teszi a helyzetünket, nem lehet egyedül hagyni, mert bármikor rosszul lehet.

— Most ki van vele? — kérdezte Anna megsimítva Janó asztalon nyugvó kezét.

— A nyugdíjas anyukája. Váltjuk egymást. Még szerencse, hogy így megoldhatjuk a felügyeletét, és nem kell kórházban feküdnie. Az neki is, nekem is, és a gyerekeknek is rosszabb lenne.

— Tényleg szerencse — válaszolt Anna érzelgős hangon, bizonyságot téve, hogy együtt érez Janóval — Gondolom, ez a betegség zavart okozhat a házaséletben is? — kíváncsiskodott tovább, látszatra, mint mellékes kérdésnek szánva. Azt nem lehetett látni, mennyire feszülnek benne az idegszálak.

— Türelmes, kitartó férj vagyok, megvárom, míg felépül a feleségem.

— És, ha sokáig elhúzódik a betegség?

      Alig észrevehetően, Janó megrázkódott. — Erre nem is akarok gondolni. Persze az eltökéltségemen nem változtatna.

     Másnap is, és az azt követő napon is, Anna ott várakozott a kapu előtt. — Csak félórát — mentegetőzött lágy tekintettel. — Szeretem hallgatni, amikor a családjáról mesél. Szinte magam előtt látom a fiait.

— Kedves magától Annácska. Na, nem bánom, de tényleg csak fél órát.

      A negyedik napon Anna kitartóan ott várta a kapu előtt, és újabb magyarázattal állt elő. Például, hogy szívesen venné, ha a lakásán folytatnák a beszélgetést. — Nem kellene örökké azt lesni, ki jön be a presszó ajtaján. Attól is lehet tartani, hogy meglátják együtt, és akkor megindul a pletykahadjárat.

      Ez az érv majdnem hatott. — Ennyire vigyáz a jó hírére, Annácska? — kérdezte Janó, még mindig gyanútlanul.

— Inkább a magáéra.

— Hát ez tényleg kedves.

— Említette a feleségének a kettőnk közötti beszélgetéseket? 

— Nem — döbbent vissza Janó. — Nem szeretném, ha félreértené.

— Esetleg felébredne benne a féltékenység?

— Nem éppen erre gondoltam. Nem tudom megmagyarázni, mitől, de tartok valamitől. Végül is, nem egészen becsületes eljárás, hogy más nővel cseverészek, egy presszóban, közben elhallgatom a feleségem előtt.

      Amikor a kocsihoz értek, Anna lágyan szemébe nézett Janónak, és simogató hangon jegyezte meg: — Magának is kijár egy kevés kikapcsolódás. Nem?

— Most nem, Annácska, talán majd máskor.

      A lelkiismeret furdalás nem kopogtat, nem kér bebocsátást, hívatlanul tör be a szívekbe, és gyötri, kínozza áldozatát. Janóban is feltámadt. Annával való találkozásokat, rossz lépésnek tartotta. Teljesen olyan mintha szándékosan hazudnék. Azonnal véget kell vetni, azonnal! — figyelmeztette magát. Bűntudatában kerülte Nelli tekintetét, nem mert a szemébe nézni. Hiányzott, kellett ez nekem? Már-már úgy gondolta elmondja, de valami visszatartotta. Késő, túl késő. Az első beszélgetést Annával, még könnyen meg tudta volna értetni Nellivel, de a többit nem.

*

      Elkövetkezett az ötödik nap, s Anna hiába várta Janót. Mint megtudta, két nap szabadságra ment, mert a feleségét kellett, szanatóriumba vinnie. Annának rosszul eset, hogy elhallgatta előtte, de elszántan lenyelte mérgét. Már azért is lenyelte, mert remélte, ezzel a fordulattal, jóval több időt tölthet vele Janó. Ez be is jött, előbb, mint gondolta. Janó pedig maga sem tudta, hogyan történt meg vele, egy reggelen Anna ágyából kelt ki.

      Előző nap, munka után Anna megvárta, és a szokásosnál tovább beszélgettek. Janó úgy érezte, megteheti, mert az anyósa teljesen átvállalta a gyerekek felügyeletét, ha netán néhány órával tovább kell bent maradnia, mint ahogyan a félévi hajrában szokássá vált. Nem tagadta maga előtt, jól esett kibeszélni magából a munkaköréhez tartozó, megoldásra váró ügyeket is. — Biztos tapasztalta maga is, Annácska, a rendszerváltás óta, nem csak a kormány vezetése változott meg, de amióta elprivatizálták a vállalatot, minden egyéb is jelentős változáson ment keresztül, pedig nem volt profilváltás. — panaszolta Janó egyre jobban belemelegedve.

— Tudom, drága Janó, tudom. Bár nálunk a könyvelésen más problémák vannak, mint egy üzemben. De most nem rólam van szó, jobban érdekel a maga munkája. hisz megnőtt a felelőssége. — mondta együtt érző hangon Anna, pedig soha nem foglalkozott az üzemi dolgokkal, nem is érdekelte.

— Csak a példának okáért — folytatta Janó némi belső indulattal —, a kádárrezsin alatt, nem okozott gondot, sem a dolgozok munkaruhájának, sem az elkopott szerszámok cseréje. Most meg? Szinte mindent úgy kell kitaposnom a főnökségből. Amit csak lehet, szűkített önköltséggel próbálnak megoldani, mindenek felett a profit emelése a lényeg. Azt meg sem kifogásolom, amiért állandóan hajtanom kell az embereket. Persze, hogy nem szólok, belátom, a másik rendszerben elég nagy volt a lazaság, de ami jár nekik, az jár! Az üdültetést meg sem említem. Az úgy el lett felejtve, mintha soha nem is lett volna.

      Egy röpke sóhajt engedett el Anna. — A hajtás az nálunk is meg van, de még mennyire! Elmaradtak a régi traccs partik, amikor megtárgyalhattuk egymással gondjainkat és a napi eseményeket. A csoportvezetőnek örökké rajtunk a szeme. Már gondoltam, elmegyek a polgármesteri hivatalba közalkalmazottnak. Úgy tudom, ott pont fordított a helyzet.

      Most Janóra került a csodálkozás sora. — De hiszen ott vannak a számítógépek nem? Azzal lényegesen gyorsabban megy a munka. Vagy nem így van?

 — Így igaz! Csakhogy annyival csökkentették a létszámot is. Ki van itt minden találva, hogy a vállalatnak egy fillérje se menjen veszendőbe. A másik; a számítógéppel is csak akkor megy minden frappánsan, ha már ismeri az ember minden csínját-bínját. A gyorstalpaló tanfolyamon, csak azok tudták tökéletesen elsajátítani a gép kezelését, akiknek otthon is van számítógépük, vagy munka után bennmaradtak órákig, hogy gyakorolják. Én például vettem magamnak kéz alól, ami csak arra volt jó, hogy gyakorolni tudtam. Aztán kidobtam a francba, mert nem győztem a szerelőknek fizetni a javításáért. Most már van egy új, egy korszerűbb.

— Nekem is kellene — mondta Janó. Veszek is hamarosan, már az internet miatt is. A kollegák nem győzik dicsőíteni, mert szerintük sok hiábavaló szaladgálástól kíméli meg őket. A telefonpénzről nem is beszélve.

      Anna hirtelen megélénkült. — Van egy ötletem.

— Engem is érint?

— De még mennyire! Ne vesztegessük itt tovább az időt, kedves Janó. Jöjjön el hozzám, és megmutatom, hogyan kell az interneten boldogulni. Mert ha nem is olyan ördöngösség, meg kell tanulni.

— Nem is tudom? — nézett tétován Janó a lányra.

      Ezt már a beleegyezés jelének vette Anna, s sürgetően jelentette ki: — Akkor máris fizethetünk és mehetünk!  

      Amint beléptek az egyszobás, alkóvos, garzonlakásba, Janó rögtön megállapította, hogy a lány egyedül él. Nem drága bútorral volt berendezve, de látszott, hogy nagy gonddal lett összeválogatva. Sőt, aki jobban szemügyre vette, azt is észrevehette, ahogy a könyvek látszólagosan hevenyészett összevisszaságban az asztal alján lévő polcon feküdve, azt a látszatott keltetik, hogy az olvasójuk, mikor, milyen a hangulata, állandóan kézben tartja valamelyiket.

      Tehát az egész lakáson tükröződött a kiszámítottság, Anna karaktere, csak Janónál hiányzott a rálátottság. Igaz, a saját otthonában is elfogadott mindent úgy, ahogy a felesége elrendezte. A szőnyegcserét is, csak akkor vette észre, amikor a papucsával belebotlott egyik sarkába. Tipikusan azt a férjet testesítette meg, aki elveszti az önállóságát, miután megnősült, és átadta magát az otthona kényelmének.

      Egy alkalommal a felesége megbeszélte vele, hogy kicserélik a fiúk szobájának bútorát. Ő mindenre bólogatott, de nem jutott el a tudatáig; miért és mikor? A hazaszállításban neki is részt kellett vennie, és amikor a felesége szólt neki, úgy nézett rá, mintha arra kérnék, alsónadrágban menjen el sétálni.

      Az első látogatást követte a többi. Természetesen gyerekes naivitásból azt hitte, csak ketten tudnak a kapcsolatukról, jóllehet, már az egész gyár a viszonyukról beszélt. Maga Anna gondoskodott arról, hogy minél többen, szélesebb körben tudjanak a kapcsolatukról. Terve megvalósításában fontos szerepet kapott.

      A naivitással párosuló önzés addig fajult, hogy Janó azt gondolta, ha felesége gyógyultan haza jön a szanatóriumból, ő maga mondja meg Annának, ezzel vége szakad kettőjük románca, hiszen nem ígértek egymásnak semmit.

      Nem úgy történt. Kinek az Isten, kinek a sors szórja a kegyeit vagy a büntetést, elkerülni nem lehet. Janó számításán kívül esett, hogy Anna nem csak ágyasává kívánta tenni, hanem véglegesen megtartani. Amikor Janó közölte vele, hogy a kapcsolatnak vége, minden idejét a felesége mellett akarja tölteni, akkora cirkuszt rendezett a kollegái előtt, hogy azt hitte, a föld alá süllyed szégyenében. A tapintatosabb kollegák eltűntek, nehogy tanúi legyenek a fejleményeknek, de akadtak, akiknek tetszett az ingyen színház, és ott maradtak, magukban pedig jót mulattak. Néhány kollegája, akiknek elegük volt Janó mintaházasságából. még a kárörvendezés látszatát sem kerülték. Azért is orroltak rá, mert soha nem vett részt, ha nőkről tartottak beszámolót.

      A jelenet döbbentette rá Janót, Anna valódi céljára, s ennek megértésében besegítettek a kollegák pontosítása is. Megtudhatta tőlük, Anna úgy rendezte a kapcsolatuk bemutatását; talán akad valaki, aki a felesége fülébe juttatja férje hűtlenségét. Ám mivel senki nem vállalkozott a besúgó szerepére, mást kellett kitalálnia.

      Számító nő csapdájába esett Janó. Olyan nőnek, akinek a forgatókönyve szerint egy harminc év feletti férfi, már nem pályakezdő, mellette nem kell átküzdeni a pályakezdés nyűgeit, készen kapja. Aztán csak azt kell kivárni, hogy csúcsra érjen. Az pedig tudnivaló, ahhoz, hogy egy férfi sikeres legyen, olyan okos nőre van szüksége, aki a háttérből irányítani tudja, és lehetőleg úgy, hogy a férj ne vegye észre.

      Anna azt is tudta, minél jobb egy házasság, és minél mélyebben szereti férjét a feleség, annál hamarabb szét lehet robbantani, mert annál kevésbé tudja megbocsátani a hűtlenséget.

      Az elmélet nagyon is közel állt Janónál és Nellinél a valósághoz, csak a megfelelő időpontot kellett Annának kiszimatolnia.

      A megfelelő időpont pedig elérkezett. Bodóék éppen a tizenkettedik házassági évfordulót akarták megünnepelni, már a vendégek is megérkeztek — jobbára Janó kollegái —, amikor betoppant Kocsis Anna. Bodónén kívül, mindenki lemerevedett. Jóllehet Janó nem tudhatta, nem sejthette, mért, és mért éppen most kereste fel őket, örült zavarában csuklani kezdett.

      Jól megrendezett, átgondolt forgatókönyv szerint kezdődött a műsor.

— Szép jó napot mindenkinek — biccentette meg a fejét Anna mosolyogva, amikor belépett a szoba ajtaján. Szervusz, drágám — csicseregte, megvillogtatva kékesfehér fogsorát. Könnyed léptekkel odalibbent Janóhoz és puszit lehelt az

arcára.

— Foglaljon helyet — mutatott egy székre összezavarodva Nelli, közben érezni lehetett, hogy a levegő meg telik villamos feszültséggel. Azt ugyan észrevette, hogy a vendégek ismerik a nőt, de mintha lebénult volna a nyelvük, egyikük sem, szólt egy szót sem. Még visszaköszönni is elfelejtettek.

— Köszi szépen — bájolgott negédesen Anna, és állva maradt, mert a kihívásának jobban megfelelt.

      Vajon mért gondolom, hogy itt ma, valami borzalmas dolog fog történni? — gondolta Janó, és nem mert a feleségére nézni. Ülj csak le nyugodtan — nyögte ki végül. — A házassági évfordulónkat ünnepeljük

— Ó, valóban? — húzta el a „valóban” szót Anna, mint aki csodálkozik. — Folytassátok csak, mintha itt sem lennék — tette hozzá zavartalanul, szenvtelen hangon, s mint aki meggondolta magát, fél fenékkel leült egyik közeli székre.

     Ekkora pofátlanságra Janó sem számított. Már biztosra vette, ebből a találkozásból nem lehet jól kijönni. Arra is rá kellett döbbennie, csak ő szállt ki a kapcsolatból, Annának eszében sincs. Jobbat nem tudott kitalálni, feltette a lehetőleg legostobább kérdését. — Miben segíthetek? A gyárban van valami probléma?

— A gyárban, szabad szombaton?— Micsodakérdés ez, drágám? — játszotta a meglepettet Anna.— Említetted már a feleségednek?

— Mit....?  Kinek....?

— Érted, miről beszélek, nem?  Ó, már látom, a feleséged még nem tud rólunk semmit.

            A csend, szinte beszélt.

— Miről kellene tudnom? — kérdezte Nelli, és akaratlanul összerándult a gyomra. Túl groteszknek tűnt az egész jelenet.

     Tökéletesen játszotta Anna a naiv sértődöttséget. Csalódott, kérő tekintettel nézett, hol Nellire, hol Janóra. A vendégek továbbra sem zavarták. Szemrehányó hangon folyatta. — Bocsáss meg, drágám, de nem értelek. Én azt hittem...

      Végre felrázódott Janó a tompultságból; felállt, sokat mondó, szúrós tekintettel szemébe nézett Annának, majd visszafojtott indulattal felajánlotta, hogy kikíséri.

      Anna elsápadt, ezt még a festék alatt is látni lehetett, felállt, de nem azért, hogy induljon, és ezt szavakban is kifejezte. — Nem megyek! Addig nem megyek, míg nem mondod el a feleségednek — makacsolta meg magát.

      Janó nem tudott már uralkodni az indulatán, nem törődve mit kockáztat, a haragtól elvörösödve, szinte sisteregve törtek elő szájából a szavak. — Most azonnal hagyd el a lakásomat!

      Az időzített bomba felrobbant.

— Nem! — csattant vészjóslóan Nelli hangja. Megérezte, olyasmit fog megtudni, ami meghatározza a további életét és a házasságukat. — Kérem, kisasszony, mondja el, mi az a titok, mit a férjem el akar tussolni előlem? Gondolom, azért fáradt ide, hogy velem is közölje?

      Anna sajnálkozva nézett végig Nellin, és meglobbant a szeme. — Ha tudom, hogy Janó nem szólt, nem jövök ide, és nem erőltetem a dolgot. — Én ostoba, azt is figyelembe kellett volna vennem, hogy egy beteg nőről van szó...

      Az utolsó mondat mélyen szántott Nelli szívébe, már nyesett hangja: — Kiről beszél most, hölgyem?

      A szándék, hogy Anna mindenképpen csatát akart nyerni, nem volt kétséges. Mint ahogy az sem, nem érdekli, mi módon, kit sebez meg, mennyire. — Kiről beszélek? Rendben, ha a-t mondtam, kimondom a b-t is. Mi ketten Janóval szeretjük egymást. A többit majd ő elmondja. Én ugyanis tekintettel vagyok, a...

— Ki ne merészelje még egyszer mondani, mert nem állok jót magamért — kiáltotta Nelli.

— Kérlek, Nellikém, ne hallgass rá! Kérlek, kérlek! Minden szava hazugság — nyöszörgött a felindulástól fuldokolva Janó, és segélykérően nézett a kollegáira.

      Nézhetett, a részvétnek a morzsáját sem fedezte fel az arcukon.

      Ezt Nelli is észrevette, és párbajra felkészülten, dermesztő ridegséggel tette fel Annának a kérdést: — Szóval Janóval szeretik egymás? Vajon, én mért nem tudok róla?

— Hát, ez az! — dobta vissza a labdát Anna.

      A vendégek, mellőzve a tapintatosságot, felálltak, hogy elköszönjenek. A dráma többi részénél nem akartak jelen lenni.

      Sem Janó, sem Nelli, nem tartóztatta őket.

      Anna megelégedett annyival, hogy elindította a lavinát, tudta, ezután a többi már göngyölődik és beérik magától. Az ajtó felé hátrált, és pá-pát, intett a kezével. Még látta Nelli gyűlölettől izzó tekintetét, és gyorsan kilibbent az ajtón.

      Ugyanazon a napon Bodó János, egy bőrönd ruhával elhagyta otthonát, amelyhez szívével, lelkével kötődött. Pakolnia sem kellett, Nelli megtette helyette. Sőt a következő napokban rekordidő alatt hárommillió forint kölcsönt vett fel a bankból, hogy kifizesse a lakás Janóra eső részét.

— Soha többé nem akarlak látni — mondta Nelli rideg méltósággal Janónak, amikor átadta a pénzt. Azt is kikötötte, ha látni akarja a gyerekeket, mielőtt jön, telefonáljon, vagy üzenjen, mert ő arra az időre elmegy itthonról.

     Gonosz napok következtek, Janó számára.

      Azzal együtt, hogy Annát látni sem akarta többé, közölte vele — tanuk előtt, hogy megalázza —, utálja, és ha nem hagyja békén, zaklatásért bepanaszolja az igazgatónál. A fenyegetésre Anna látszólag visszavonult.

*

     Más választás híján, két hétig egyik kollegájánál, egyben barátjánál húzta meg Janó magát, legalábbis addig, míg nem tud venni magának legalább egy garzont. Körülbelül arra futotta a három millióból.

      Újsághirdetések böngészésével töltötte az estéit. Ám, mikor elment a címre, mindig akadt valami kifogásolni való, amiért nem jött létre a lakásvétel. Amelyik megfelelt igényeinek, azért gusztustalanul sokat kértek, vagy lakás nagysága, minősége, meg sem közelítette a kért összeg értékét. Végre talált egy megfelelő, nem lelakott, egyszobás őszkomfortos lakást. Igaz, négymillióra taksálták, de sikerült lealkudni háromra. Meg is lepte az eladó házaspár engedékenysége, csak arra kérték, minél előbb zavarják le a hivatalos részt, mert még a tél beköszönte előtt, a gyerekeik miatt, másikat kell venniük.

      A gyorsaság előnyt jelentett Janónak is. Kérésére Nelli, tehertaxival küldött néhány bútordarabot, ágyneműt, konyhai felszerelést. Amikor elrendezett, helyére tett mindent a lakásban, nem érezte otthonának, pedig mennyire várta ezt a pillanatot. Ahányszor csak körülnézett, különböző rossz érzések kavarogtak benne. Azonban mérsékelte a tudat, hogy a sajátjában lakik, és nem, mint megtűrt személy. Hogy elviselhetőbb legyen a magány, vett a viszonteladó boltban egy kis tévét, s azt nézegette esténként. 

      Már kezdett belenyugodni, hogy szingliként kénytelen élni az életét, de a sors nem elégedett meg annyi büntetéssel, hogy el kellett hagynia a családját. Egy hét múlva, amikor hazament, idegen embereket talált a lakásában, egy középkorú házaspárt. Először azt hitte, betörők, viszont amikor jobban megnézte őket, megállapította, kinézésre egy tisztes házaspár. A férfi indulatosan kérdőre vonta, mit keres ott, és hová tüntette el a bútorait? Félórás parázsvita után tisztázták a félreértéseket. Kiderült, már nem Bodó János a lakástulajdonos, hanem a középkorú házaspár. Szélhámosok karmai közé került.

      Iszonyú lelki tusával hallgatta végig, hogy míg az igazi tulajdonosok külföldön nyaraltak a gyermeküknél, egy szélhámos házaspár először kirámolta a lakásukat, aztán eladták. Két hónap múlva a rendőrség elfogta a tetteseket, de a hárommilliónak lőttek.

      Az esetet követően, mivel Janó úgy érezte, senkije, semmije nincs, mindent elvesztett, olyan lelki traumába zuhant, hogy teljesen elhagyta a józanesze. Munkája közben hibát hibára halmozott, és ha szóvá tették, neki állt feljebb. Végül, szinte minden kollegájával haragban volt már. Az ügyvezető igazgatóra, aki megkísérelte észhez téríteni, s e miatt adni akart egy utolsó esélyt, hogy kiköszörülje a csorbát, rá akarta borítani az asztalt. Természetesen azonnal kirúgták.

      Egy hónapig a kórházban, az idegosztályon nyomta az ágyat, s amikor kijött, nem volt hová mennie, nem volt, mit ennie, és nem volt munkahelye. Rossz pályára került. Mint magányos, számkivetett ember, nem érzett szilárd talajt a talpa alatt, és nem talált kapaszkodót.  Eladta a drága öltönyeit, az óráját, az aranygyűrűjét, vett egy farmernadrágot, egy pólót, egy pár edzőcipőt, egy bőrdzsekit a bizományiban, és beállt a hajléktalanok sorába.

      A nagyobbik gond akkor kezdődött, amikor munkára jelentkezett, először a képzettségének megfelelő állásban próbálkozott, de mindenhonnan azzal utasították el, hogy rendezetlen az élete és nincs bejelentett lakása. Végül is megbékült azzal a tudattal, hogy ő már nem tartozik a mindenki által elfogadott, normál életet élő polgárok közé, meg kell elégednie annyival, hogy legyen hová éjszakára lehajtania a fejét.

*

      Ezt a padot is egyik sorstársának köszönhette. Míg rá nem lelt, tengett-lengett, hol itt, hol ott húzta meg magát. A sok kószálás után látta meg véletlenül. Sosem gondolta, hogy ilyen semmiség, ha rövid időre is, boldoggá tudja tenni. Azonban azzal nem számolt, hogy nem ő lesz az egyedüli bérlője a padnak. Lehullott falevelek fedték be, de nem seperte le, az is melegíti legalább. A fáradtságtól meggyötört testét éppen kényelembe akarta helyezni, amikor váratlanul megjelent a másik bérlő.

— Hé, öreg, mit akarsz te itt? — förmedt rá a háta mögött.

      Nem fordult meg, rosszat sejtve, csak úgy hátra vetette — Köteles vagyok válaszolni?

— Legfeljebb a saját érdekedben.

— Az más — válaszolt Janó és szembefordult a jövevénnyel.

      A bozontos hajú, szakállas, harminc év körüli jól megtermett fickó nem magyarázkodott tovább, felvonta a szemöldökét, és gyors mozdulattal lesöpörte a padról Janó holmiját. — Na, húzz gyorsan a francba, míg fel nem szalad a pumpa. Akkor már nem felelek magamért.

            Jóllehet Janó már tudta, ismét ő a vesztes, nem akart kutya módjára elkullogni. — Milyen eljárás ez? Ha nem vetted volna észre, éppen lefeküdni készültem.

— Az a te problémád, ez pedig az én padom.

— Na, ne mond! Kapott bátorságra Janó, és próbált ellenkezni. — Nem tudtam, hogy itt bérelt padok vannak.

— Mert még zöldfülű vagy, látszik a borotvált képeden. Mondtam már, hogy húzd el a beled?

      Kezdett Janó indulatba jönni. Valahogy nem félt a macsós jövevénytől. — Azt még megértem, hogy tiéd az elsőbbség. Már, mint a padot illetően, de az egész ligetet, csak nem bérelheted ki!

— Felőlem itt állhatsz, míg csak gyökeret nem ver a lábad, de figyelmeztetlek, ha megzavarsz alvás közben, szétrúgom a koszos, fokhagymagerezd valagadat — tüzelt a fickó, s a fa alá mutatott. — Lásd, milyen karakán, lojális emberrel van dolgod, javaslom, ott a fa tövében megalhatsz, míg nem találsz magadnak megfelelőbbet. Nos, megmondtam, amit megmondtam.

— Igen. Mit is?

— Ne akard, hogy megismételjem, mert az nem jelent jót neked! — reccsent ismét a fickó hangja, majd elvesztve hangja súlyát mustra alá vette Janót. Nem akárhogy; lábától a feje búbjáig. Mit akart ezzel, nem lehetett tudni, de a kezeinél kicsit tovább időzött, és alig észrevehető gúnyos mosolyra rándult az arca — Van egy kis piád? Bármi jöhet — fogta enyhébbre a hangját. Nem égetően fontos, de nagyon rossz paszban vagyok.

— Nem nyertél, mert nem piálok.

— Gondolhattam volna. Ilyen hideg méltósággal csak az beszél, aki nem piál.

— De ha éhes vagy, megkínálhatlak egy kis ennivalóval — hadarta Janó, mert örült a férfi hangulat változásának

— Az is jöhet!

      Gyorsan előtűnt, a csomagoló papírból a húszdekányi parizer. A fickó körbejárta éhes tekintetét rajta, titokban nyelt egyet, aztán elégedetlenül elhúzta a száját. — Ez nem sok kettőnknek

— Van hozzá kenyér elég.

— Még szerencse — bólintott a férfi. — Dél óta nem ettem — panaszolta. — Különben Cserepes Fecó a nevem.

— Janó.

— Mióta szólózol? Mert, hogy a feleséged rakta ki a szűröd, szinte biztos vagyok. Megállapítható a fizimiskádról. Ismerem az embereket.

— Bonyolult.

— Ja, persze — bólintott Fecó. — Ezt a dörgést ismerem, még mellé a saját bőrömön keresztül. — Nyújtózott egyet, megropogtatta az ujjait, és elgondolkodva folytatta, mint aki már néhány napot eltöltött, az imént még ellenségként kezelt Janóval. — Megdöntöttem néhány nőt, de én, a hülye pöcs, elkövettem azt az ökörséget, hogy haza is vittem egyiket.

— Na, ez valóban ökörség volt — helyeselt Janó bágyadt mosollyal, s arra gondolt, neki meg sem fordult a fejében az ilyesmi, és mégis ugyan ott tart, mint ez a nagydarab fickó.

— Hallgasd csak tovább! — folytatta Fecó barátságos tekintettel, megfeledkezve, hogy néhány perccel korábban verést helyezett kilátásba. — Ezután következett a nagy jelenet. A csajszi éppen ledobálta magáról a ruháit, és ott állt pucéran, én a férfiasságom minden jelével, amikor váratlanul megjelent az ajtóban a feleségem. Nem tudom, sírjak vagy nevesek, ha visszaidézem, mi történt azután. 

      Fájdalmas sóhaj röppent ki Janó száján, teljesen együtt érzett az újdonsült barátjával. Adódnak olyan helyzetek, amikor megáll az agykerék, és az események maguktól peregnek. Tudta, hogy így van, mégis megkérdezte: — Nem próbáltad elsimítani?

— Ha akkor a feleségem nem pörget be a szájával, és nem zavarok le egy pofont, talán meg tudom békíteni. Ez volt az első pofon, amit tőlem kapott, és az utolsó is. Ne is beszéljünk róla, mert még képes vagyok, és szájba verem magam.

      Hamar befalták a szerény vacsorát, Cserepes még a morzsákat is felszedte. Az öklével megtörölte a száját, és így szólt: — No, pajtás, feküdj le nyugodtan, én majd keresek magamnak másik fészket. Egy haver megunta a banánt és hazament a szüleihez, megnézem, talán még nincs új gazdája a helynek.

— Nem, nem, maradj csak! Nem fogadhatok el ekkora áldozatot — tiltakozott Janó, bár a tiltakozásából hiányzott a határozottság.

— Nem nagy ügy. Magadért aggódj inkább, rád fér!. Rögtön megállapítottam, amint megláttalak, hogy új fiú vagy még a placcon, és én tudom, milyen kezdeni. Azért ne ess kétségbe, idővel minden kialakul.

      Janó lemondóan legyintett. — Mért esnék kétségbe? Úgy sem jobb. A rossz lépésemet áthárítom a sorsra, így nem szükséges gyötörnöm magam. Ennyire egyszerű.

— Praktikus megoldás, hogy nekem ez nem jutott eszembe.

— Na, látod, öregem, még egy zöldfülűtől is tanulhatsz. Nem szükséges ehhez gyakorlótt hajléktalannak lenni.

— Hé! — csapta rá Fecó a nyitott tenyerét combjára. — Azért ne hidd magadról, hogy tanácsokat osztogathatsz nekem. Éppen nekem! Vedd tudomásul, én már éheztem is, mire kitanultam, hogyan lehet kaját szerezni, anélkül, hogy lopni kényszerüljek.

— Nem mondod? — nevetett Janó.

— De mondom! Na, nem azért, mert sajnálnám azt, akit megrövidítek. Inkább azért, mert nem akarok a hajléktalanok és a rendőrség előtt oly módon elhíresülni, mint tolvaj. Ha valami gubanc adódik, rögtön a lopósokat kapkodják össze. Ennyire egyszerű! — Szégyenlősen lehajtva a fejét, hozzátette. — Az önbecsülésem utolsó szikráját sem akarom elpattintani. Jut eszembe. Figyelj, pajtás! Ha netán az éjjel, bár az ritkán történik meg, inkább reggel, keresne valaki, például a Sunyi, ne áruld el, hogy máshol szunyálok. Mond neki, hogy nem tudod, hol vagyok, mert különben le nem rázod. Azzal, hogy nem tudod lerázni, nagyon rosszul járhatsz.

— Mért járhatok rosszul?

— Aki nem ismeri, annak kilopja a szemét is. Nagyon ügyesen dolgozik, nekem elhiheted.

— Elhiszem, de miből tudom meg, hogy a Sunyival van dolgom? Bemutatkozik?

      Fanyalgó ajkbiggyesztéssel nézet az út irányába Fecó, mintha attól tartana, máris megjelenik az említett személy. — Könnyű ráismerni: olyan ötven év körüli, mély ráncok barázdázzák az arcát, a haja csapzottan lóg a homlokára, ha napsütés van, akkor is. Szerintem már azt is elfeledte, hogy létezik fésű. Ja, és a bőre barna, de nem az idén barnult le, az őseitől örökölte. Meg állandóan strandpapucsot hord, ha úgy esik, kettőt összepárosít; negyvenest a negyvenkettessel.

— Előfordulásuk?

— A hajléktalanok között?

— Igen.

— Nem tartoznak közénk, inkább csak fel-felbukkannak. Sajátos életet ének. Míg a rendes hajléktalan, csak a mára gondol, ők a pillanatra gondolnak, amit éppen megélnek, és annyit hazudnak, hogy akkor sem mondanak igazat, ha kérdeznek.

      Éber érdeklődéssel kísérte Janó Cserepes minden szavát, úgy gondolta érdemes megszívlelni minden szavát. Jót tett vele a sors, hogy az útjába vezérelte. — esetleg más is kereshet?

— Előfordulhat — válaszolt Fecó vállrándítva. —  Itt minden előfordulhat. A Sunyifajták nagyon veszélyesek, mert nekik már minden mindegy. Barátjuk nincs, mert ellenségük sem. Ha a rendőrség bekasznizza valamelyiket, csak jót tesz velük, mert az eltartásukról nem maguknak kell gondoskodniuk. Ez különösen télen jön jól.

— Eddig sosem foglalkoztam az úgy nevezet kreol bőrűekkel, ahogy te nevezd őket, de elgondolkodtató, vajon mért váltak ilyenekké.

— Ebben a témában nagyon tudatlan vagy, pajtás — jelentette ki Fecó, a felvilágosultak öntudatosságával. — Igaz, korábban én sem törtem a fejem ilyesmin, annyit azonban felfogtam, a rendszerváltozás következménye a változás oka. Illetve, hogy ilyen súlyos formában felszínre kerülhetett az ősi természetük.

— Most ahogy mondod, már emlékszem. Ők voltak az elsők, akiket minden munkahelyről elküldtek, máshová viszont nem vették fel őket. Súlyos hiba volt. Elképzelni is ijesztő, mi lesz velük néhány év múlva, ha kormányszinten nem rendezik ezt a kérdést.

      Cserepes elgondolkodott. — Ez eszembe sem jutott. Mi lesz velük, mi lesz velük? Néhány tízezerrel megszaporodik a besurranó tolvajok száma, a ráérő idejükben pedig több gyereket csinálnak majd. Gondoskodnak az utánpótlásról. Térjünk vissza az iménti kérdésedhez. Igen, igen, van még egy fickó, aki időnként megkeres. Na, persze, ha segítségre van szüksége. Néha sajnálom a marháját, de ez nem jelent semmit. Vagy húsz évvel ezelőtt vált hajléktalanná, együtt a feleségével.

— Hogyhogy?

— Mindketten ittak és nem fizettek se lakbér, se... Egyszóval semmit, csak laktak. Ebben az a legszomorúbb, hogy négy gyerekük van, akiket elvett az állam, és intézetbe helyezték el őket. Ott legalább nem kell éhezniük.

— Együtt vannak?

— Á, dehogy! A felesége elhagyta egy másik fickó miatt. Régi történet, már van tíz éve is. Attól fogva teljesen padlóra került. Már nem volt, aki törődjön vele. Azt meséli, ha lehet a szavában hinni, diszpécserként dolgozott egy nagyvállalatnál, és nem is ő kezdett el inni, hanem a felesége, őt is belevitte. Olyasmivel dicsekedett, mivel párttag volt, a főnökség eltekintett néhány disznósága felett. Végül megunták a bábáskodást, és csak kirakták a szűrét.

      Őszinte megrendüléssel hallgatta Janó, még önmagát is elfelejtette sajnálni. — Senki nem akadt, aki felkarolja, a helyes útra terelje?

      Úgy nézett Fecó Janóra, mint ahogy a hülye gyerekre szokás. — Te most ezt komolyan kérdezted? Ki a francot érdekel egy mélyre csúszott ember? Inkább belerúgnak, minthogy segítsenek.

— Ez igaz — bólintott szomorúan Janó.

— De nem csak belerúgnak, még meg is verik őket. Minél elesettebb valaki, annál

jobban elbánnak vele. Nem hallottál még ilyesmiről?

— Valami rémlik, hogy egyszer a tévéhíradóban beszéltek róla, meg mutattak is összevert embert.  És mért verik meg?

      Mielőtt Fecó válaszolt, horkantott egyet. Na, pajtás, te hülyébb vagy a sokévi átlagnál. Mért verik meg, mért verik meg? Mert parazitáknak, fekélynek tartják a föld hátán. Összeverődik néhány ember, akik abba a tévhitben élnek, hogy kiválasztottaknak születtek, és az a feladatuk, hogy tisztogatást hajtsanak végre. Pedig akadnak olyan hajléktalanok is, akiket érdemes lenne felemelni a sárból, lehetőséget nyújtani, hogy talpra álljanak. Érdekes, erre a lélekmentő feladatra nem fog össze senki, se a kormány, se valamelyik karitatív szervezet. Maximum annyit tesznek értük, hogy télire szállást biztosítanak, hogy ne fagyjanak meg. Te nem gondolkodtál még el az ilyesmin?

      Szintelenné vált Janó hangja — Talán igen, talán nem — mondta közömbösen.

      Fecó felfortyant, szinte sértésnek vette a hallott szavakat. — Ébredj fel, pajtás! Úgy beszélsz, mint aki így érzi jól magát a bőrében. Csalódtam benned. Különben is — nézett oldalról végig Janon —, felesleges bármit is szövegelnem, majd megtapasztalod, mennyire kellemes hazátlannak lenni. Nem úgy nézel ki, mint aki fel van vértezve a huligánok ellen.

— Téged is molesztáltak már?

— Próbálkoztak, de kaptak olyan ruhát tőlem, hogy azt sem tudták, milyen gyorsan pucoljanak el. Persze ennek is megvan a hátránya. Állandóan más fekhely után kellett kajtatnom, mert a gyengébbek mind az én környékembe telepedtek le, csakis ott érezték magukat biztonságban. 

      Röpke sóhaj után Janó a levegőbe bámult, és töprengve kérdezte: — Azok, akik az ital rabjai lesznek, az ital miatt kerültek utcára, vagy a bizonytalan élet vitte rá őket?

— Ez is, az is. Lényegét tekintve, egy idő után, már mindegy. Legalábbis azoknak, akiknek nem sikerül kitörni ebből az ördögi körből. Én például sosem váltam delírium trémenszé, pedig minden nap megittam, és ha lehet most is megiszom, a napi két korsó sörömet. Ha úgy adódik, néha belöttyintek a pohár pálinkát is. Viszont ki merem jelenteni, részegségig soha nem iszom. Hogy is ne! Ha felcsípek egy kedvemre való nőcskét, nem csak nézegetni akarom. Azért nem esem kétségbe, ha néhány napig nem jön össze a sőr.

— Emlékszem az első szabadban töltött éjszakámra. Másnap úgy éreztem magam, mint aki mély álomból ébred, és nem vele történik meg, ami megtörtént. Csodálkozva néztem végig magamon, és a kijózanodás legerősebb pillanatát éltem meg. Sajnos utána a lelki összeomlást.

— Ismerősen hangzik.

      Cserepes ismét a combjára ütött, és egy ferde mosollyal folytatta. — Tudod, mi a fő hibánk nekünk, nős férfiaknak? A házasságban feleségfüggővé válunk. Megszokjuk, hogy ők gondoskodnak mindenről, ami hozzátartozik a házasélethez. Főtétel, tiszta ing, tiszta gatya, kellemes fekvőhely, és sorolhatnám. Amikor ez megszűnik, elveszünk, félemberré válunk. Félemberré? Ha igazán szeretjük a feleségünket, rémálommá éljük meg.

*

      Napokig együtt kószált a két újdonsült barát, s főleg azzal töltötték idejüket, hogy Feco behajtotta az adóságokat, melyet kölcsön adott a sorstársainak. Ami élelmet vettek rajta, testvériesen megosztotta Janóval. Közben kioktatta minden veszélyre utaló dologra, amit ő már megtapasztalt. Mintha zsűrizné, végignézett rajta. — Ahogy látom, kétszer annyira szükséged van a tanácsaimra. Hogy válhat valaki ilyen fazonnal hajléktalanná?

— Nem stimmel valami?

— Még nem voltam hajléktalan, már akkor is tudtam, minél okosabb valaki, annál hülyébb.

— Így akarsz bekerülni a szívem csücskébe?

— Már ott vagyok, csak nem tudsz róla.

      Végre Janó is kinyílt, elmondott mindent magáról, ahogy a szíve diktálta. Míg beszélt, gyakran elfordította a fejét, hogy Cserepes ne láthassa elhomályosulni a szemét. Nem tagadta, se előtte, se maga előtt, mennyire örül ennek a barátságnak, gyógyír a vérző sebeire, és már nem érezte olyan kutyául egyedül magát.

      Egyik napon Cserepes eltűnt, nem jelentkezett. Olyan érzése támadt Janónak, mint aki értékes, becses tárgyat hagyott el. Az első éjjel aludni sem tudott. Már-már arra gondolt megkeresi, valahol csak rá akad, amikor a negyedik napon ismét megjelent.

— Már azt hittem, elraboltak váltságdíjért — tréfálkozott kitörő örömmel, s elkapta  Fecó kezét, hogy melegen megrázza.

      Nem kellett Cserepest kérlelni, elújságolta, milyen szerencse érte. Találkozott egy harmincöt éves nővel, Marikának hívják. Győrben lakik, és megbeszélték, hogy összeköltöznek.

      Úgy érte Janót a hír, mint aki szívét kalapácsütés éri. Lehajtotta a fejét, és alig hallhatóan dünnyögte: — Ez gyorsan ment.

— Nem eléggé. Ha látnád, mennyire kedves, nem néznél rám ilyen szánalmas

képpel. És, ami nem elhanyagolható, kétszobás lakása van, meg minden. Alig várom, hogy végre keményített ágynemű között ébredjek.

      Akaratlanul tört ki Janóból a nevetés. — Étem, értem.

— Nem értesz te semmit. Normális életre vágyom, mint amilyet normális emberek élnek.

      Janó szemrehányóan vágta rá: — Szép, szép, de mért nem szóltál? Megbízhatóbbnak gondoltalak.

— Váratlanul jött az ismerkedés... Na, persze igazad van pajtás, úgy viselkedtem, mint egy éretlen suhanc.

— Hol van, most az a Marika?

— A Keleti pályaudvaron. Ott várja meg, hogy elköszönjek tőled. Nem tartottam jó ötletnek magammal hozni, és lássa... Nos, pajtás, sajnálom, hogy elválnak útjaink — nézett bűnbánóan Janóra Fecó —, megyek Győrbe. Azt tudod, hogy te hoztad meg a szerencsémet, már régen vágytam egy ilyen kapcsolatra.

— Nem gond — vonta meg Janó lazán a vállát, már túlesett az első megrázkódtatáson, és újra sajnálni kezdte magát. — Fontos, hogy legalább te révbe jutsz.

— Ha nagyon akarnád, te is révbe juthatnál, addig, míg nem késő. Annyi jó tanácsot még adhatok; légy nagyon óvatos, mert nem mindenki Cserepes Fecó, és ne szokj rá az ívásra, mert akkor véged!

— Nehéz lesz nélküled. Már azt hittem...

— Tudom. Beláthatod, haver, nem tehetek mást, ilyen lehetőség soha az életben többé nem ismétlődik meg.

      Még váltottak néhány szót, aztán őszinte fájó szívvel búcsúzott el a két barát egymástól.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.