Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

A BOSSZÚ 1 rész

2009.05.02

Budapesti történet Első rész

 

Öt óra felé járhatott az idő, a Kodály körönd környékén, már nem csak rohanó embereket lehetett látni, hanem bámészkodó turistákat is, akik sűrűn kattogtatták a fényképezőgépüket. Lévai Zoltán szíve úgy vert, mint a betonvágó kalapács. Jelentős napnak számított a mai, három éve várta, hogy bekövetkezzen. Nem is három éve, száz, vagy még annál is több. Balogh Edinával már az általánosban is egy iskolába, egy osztályban jártak. Igaz csak hetediktől, mert Edináék akkor költöztek Budapestre. Most negyedik gimisek, de először lesz alkalma kettesben beszélgetni vele.

Ahogy maga elé idézte, gyönyörűnek látta, pedig Edina nem kifejezetten széplány, széppé tette a mosolya, a nevetése és amilyen lendülettel, színesen beszélt. A legegyszerűbb történetet is úgy adta elő, hogy érdekessé vált a hallgatók számára. Ezzel tévesztette meg a tanárokat is. Ha nem készült fel az adott leckével, óra előtt elolvasta, és a hiányos részeket a saját szavaival bővítette ki. Egyedül az irodalomtanárt nem tudta hülyére venni. Azt mondta neki: — Sokat beszéltél, de keveset mondtál, kitűnő politikus válna belőled.

Mint a hirtelen jött égi mennydörgés zúdult fel az osztály, majd nevetésben tört ki. Persze azért Edina megúszta egy hármassal.

— Ezt azért kaptad — mondta szigorú arccal a tanár —, mert ha nincs is benne a tankönyvben, közel áll a valósághoz.

Sziporkázó egyéniség, gondolta meleg szívvel Zoltán. Az osztály kétharmadát lányok tették ki, de az egyharmad fiú legtöbbje Edinába zúgott bele. Ha nem is szerelemmel, de hogy rajongtak érte, az biztos.

Ez a találka véletlenül jött össze. Még az általánosban Zoltán is csak rajongott a lányért, a gimiben már szerelemmé alakult át. Először maga előtt sem merte bevallani, már azért sem, mert tudta, semmi esélye. Edina, Veszeli Tamást tüntette ki érdeklődésével. Minden iskolai eseményen, kiránduláson együtt lehetett látni őket, pedig akadt az osztályban néhány jóképű srác. Tamás karatézott, s fiatalsága ellenére már fekete övvel dicsekedhetett. Meg is tette, ha alkalma nyílt rá, mindenkinek tudni kellett, mikor, milyen fölénnyel győzött.

Jó, el kellett ismerni, úgy tudott viselkedni a lányokkal szemben, mint egy tizenhatodik századi lovag, de ha vagánykodni kellett, abban is benne volt, és ha zavar támadt belőle a tanárok előtt, ő vitte el a balhét. Irodalomból, történelemből gyenge lábon állt, de fizikában, matekban nem lehetett lekörözni. Ami kifogás alá eshetett, a tanárok vagy felnőttek hallástávolságán kívül elengedte magát, és szívesen használt obcén szavakat.

— Sajnos — Mondta egyszer sóhajtva az irodalom tanár, aki a szép magyar nyelv használatát próbálta belesulykolni a diákokba. Szinte kétségbe esetten mondta: csúnya szavak használatának, már rangja van a köznyelvben is. A diákok bólogattak, helyeseltek, de különben hagyták elmenni a fülük mellett.

Ezt a találkozás, ami miatt Zoltán olyan lázban égett, mint még soha, olyan nem várt esemény előzte meg, amit nem lehetett előre kiszámítani. Az egyik szünetben Edina odaült Zoltán mellé —Van egy problémám, amit nem tudok egyedül megoldani, segítenél? — kérdezte esdeklő hangon.

Ahogy várni lehetett, Zoltán egy szót sem tudott kinyögni, de a nyakától a füle tövéig elvörösödött.

— Na, mi a válaszod?

— Én...? Te... engem...?

— Ennél értelmesebben, ha kérnem szabad!

Végre megjött Zoltán hangja. — Mért nem Tamást kéred meg? — tette fel a kézen fekvő, de legostobább kérdést.

— Mert pillanatnyilag szüneteltetjük a kapcsolatunkat.

— Miért? — hangzott a következő ostoba kérdés. Zavarában nem jutott Zoltánnak más eszébe.

— Erre most nincs idő válaszolni, sőt másra sem. Találkozzunk valahol délután öt-fél hat között.

Ettől a kijelentéstől már zsibbadni kezdett Zoltán feje. Több méter távolságból úszott felé Edina hangja.

— A bambaságod beleegyezésnek veszem. Találkozzunk például a Kodály köröndnél, a Szondi György szobornál.

         Zoltán erre sem tudott válaszolni, csak okosan bólogatni.

— Akkor ezt megbeszéltük — állt fel Edina.

         Irodalom óra következett, amely Zoltán kedvenc tantárgyához tartozott. A tanárnőt is szerette, mert élte, amit tanított, s ez által életet lehelt minden beszédébe. Külön foglalkozott a versmondással, megtanította diákjait a versmondás gyakorlati részére is, és hogyan kell behatolni a költő gondolati és érzelmi világába

József Attila életéről volt szó, de ő egy szót sem értett meg belőle, annyira belemerült a saját gondolataiba. Talán azért rebbent meg annyira, amikor padja mellett a tanárnő hangját hallotta: — „Hová mereng el két szemed világa, mi az, mit kétes távolban keres?”

Zoltán, a szokástól eltérően, felugrott, vigyáz állásba rántotta magát, és harsányan válaszolt: — Sehová, tanárnő kérem.

Az osztályból kitört a kacagás. Mivel látták Edinával beszélgetni, az egyik diák elkezdett jópofizásból heccelődni: — Petőfi Anyám tyúkja jutott eszébe.

— Hülye vagy! — vágta rá egy másik. — Inkább a Füstbe ment terv.

A tanárnő elnézően mosolygott. — Hagyjuk ábrándozni. Így is többet tud az irodalomról, mint az osztály együttvéve. Na, jó, néhányotokat kivéve.

Ólomlábon cammogtak az órák, már fél ötkor ott toporgott a körönd járdájának aszfaltján. Még kisiskolás korában járt itt utoljára. Megnézem a szobrokat, döntötte el. Először Szondy szobrát, aztán Zrínyi Miklósét, majd Vak Bottyánét, közben szemmel tartotta az utat. Végül Balassi Bálint szobrának megtekintésébe feledkezett bele, s Edina hangja zökkentette ki.

— Pont úgy nézed, mintha beszélgetnél vele. Persze nálad nem lehet csodálkozni ezen.

A néhány mondat hatására Zoltán érezte, hogy felszabadult, és megszűnt a bénázása. Széles mosollyal válaszolt: — Mindent szeretek, ami szép és művészi. Talán ezért utálom az avantgardot.

— Én is — repdesett meghatódottan Edina pillája. – Jártál Tihanyban?

— Igen — válaszolt Zoltán, és máris tudta, mit akar a lány mondani.

— Gyere, üljünk le egy padra — Javasolta Edina. Amikor helyet foglaltak, folytatta. — Akkor láttad a tihanyi templom mellett első Béla király szobrát?

— Persze, hogy láttam. Bádogból szobor, istenkáromlás! Azt mondta valaki, ezek a papok kivetkőztek a keresztényi hitvallásukból, hogy a híveiket megtarthassák. Az inkvizíció idején, mint eretneket máglyán égették volna el az ilyen merénylőket — lendült bele a témába Zoltán. Az időt is húzni akarta, nem merte megkérdezni, mit akar tőle a lány.

— Tudtam, hogy veled jól el lehet beszélgetni — jegyezte meg Edina, olyan bűvös mosolyt mellékelve hozzá, ami azt is jelentette, valamit el szeretne érni. Nem is tétovázott, elkezdte: — Szeretnélek meghívni ma estére hozzánk. Várj, várj, várj, míg befejezem — tette hozzá gyorsan, amikor látta, hogy Zoltán szóra nyitja a száját. – Arról van szó, hogy megígértem anyáéknak, hogy ma bemutatom Tamást, illetve a barátomat.

— Ehhez kellenék én? — kerekítette ki szemét Zoltán.

— Ha megengeded, hogy befejezzem, rögtön megérted. Legalábbis remélem. Nos, mint már említettem, mosolyszünetet tartunk Tamással, amit nem is bánok. Rövidre fogva, Tamás egy úri gyerek, amihez sajnos megvan a megfelelő nagyképűsége is. Az én szüleim egyszerű munkásemberek. Persze ne olyan primitív, műveletlen munkás szülőkre gondolj, de ők a saját környezetükhöz vannak szokva, és nem nagyon viselik, ha lenézik őket.

— És ezt nem tudja Tamás?

— Sajnos, nem. Ahányszor a családomra tereltem a beszélgetést, rögtön az ő családjával, főleg az apjával hozakodott elő, és nem győzött zengedezni róluk. Lehet hogy csak én gondolom, de azt az érzést ébresztette bennem, hogy a kétkezi munkásember, csak alfaja az úri osztálynak. De ez csupán az egyik probléma. A másik, hogy apám imád politizálni, és be is fog mindenkit, akivel öt percnél több időt tölt.

— Legalább lenne miről beszélgetniük, Nem?

Alig észrevehető fintorral folytatta Edina: — Lesarkítva a kérdést, így is van, de mégsem! Apám és Tamás apja különböző platformon politizálnak. Attól tartok, ha apám belelendül a saját igaza tálalásába, és Tamás nem hagyja magát, már ahogy én ismerem... Szóval érted, ugye?

— Már kapizsgálom. Te most szerepet osztottál rám, nekem kellene eljátszanom a lovagod szerepét, megfelelő szerénységgel tálalva magát?

— Pontosan. Persze, ha vállalod

Mankónak nagyon jó vagyok, mondta Zoltán, de csak magában. Hangosan pedig mást válaszolt: — Nem akarlak megbántani azzal, hogy nemet mondjak, de cserében szeretnék én is kérni tőled valamit.

Hallani lehetett, hogy nagy sóhaj hagyta el Edina száját. Hálásan nézett Zoltánra. — Még csak nem is kell nevet cserélned, mert soha nem ejtettem ki Tamás nevét a szüleim előtt. Vagy kikerültem, vagy az mondtam, hogy a barátom. Na, ettől aztán ki voltak akadva rendesen. Végül megszokták.

— Nem értem, mire volt jó?

— Mire? Nagyon szeretni való az anyukám, többnyire meg is értjük egymást, de az átlagnál kíváncsibb természetű. Képes bejönni a suliba, hogy szemügyre vegye a fiúmat. És ő ezt, nagy alapossággal csinálja. Nem csak azt nézi meg, elég magas-e, de még azt is, egészségesek-e a fogai. Ezután anatómiailag összehasonlítja velem, és kiszámítja, milyen unokára számíthat, ha hozzá megyek feleségül. Tudom, Tamás, mindenben megfelelne, már ami a külsőt illeti...  Ami ott belül van, azt kitűnően tudja Tamás álcázni. — Gyors kézlegyintéssel folytatta. — Abban biztos vagyok, pillanatok alatt elbűvölné a szüleimet. Mire akarsz megkérni? Valami ilyesmit mondtál — váltott hirtelen témát Edina, és várakozóan nézett Zoltán arcába.

— Már nem érdekes.

— Az imént még az volt, mi változott? Na, ki vele!

— A kíváncsiságom átértékelődött. Inkább arra szeretnék választ kapni, velem kapcsolatban nem érvényes az anatómiai vizsgálat eredménye? Igaz, nem vagyok alacsony, de magas sem, az alsó fogsorom pedig kicsit egyenlőtlen.

— Észre sem lehet venni.

— Ha csukva tartom a számat. Engem zavar, és nézd csak a fülemet!

— Mit kell látnom rajta?

— Kicsik. Nem férfiasak.

         Kellemes nevetés szaladt ki Edina száján. — Ennek is meg van az előnye, ha

lányod születik, nem kell attól tartanod, hogy a fülei nagyok lesznek, és nem kell örökké takargatnia a hajával. Nézd csak az enyémet? — tolta el a haját a füle mögé.

         Most Zoltán nevette el magát. — Hiába mutatod, nem tudom, mekkorának kell lennie egy női fülnek. Egyben ez, azt is jelenti, valószínű megüti a normális méret mértékét. — Azt már nem tette hozzá, legszívesebben, itt az utcán, kedve lenne megcsókolni Edina fülcimpáját. Hálás is érzett iránta, amiért olyan könnyedén irányította a társalgást, és ezzel megszabadította a kamaszos zavarától, amit tizenöt éves korában érzett, ha egy lány szóba elegyedett vele. A legtöbb fiú úgy oldja meg ezt a kérdést, hogy elkezd félvállról vagy arrogánsan beszélni. Azt akarják bizonyítani, mennyire gyakorlottak nő ügyekben. Ő sosem merte, és nem is akarta lekezelni a lányokat.

Az anyukájára gondolt, aki otthon dolgozott, s állandóan a varrógépnél ült, ha nem éppen szabott. sokszor még a szombatját és vasárnapját is feláldozta, hogy a fiának mindent megvegyen, nehogy lenézzék az osztálytársai

Lévainé igazából azt akarta, hogy fia szakmát tanuljon, de Zoltán a gimnáziumot választotta, hogy egyetemre mehessen. Amikor szóba került, hogy a középiskola elvégzése után, melyik egyetemet célozza meg, ráhagyta anyjára, hogy vagy a mérnökit, vagy az orvosit. — Az én fiam, vagy sebész, vagy belgyógyász orvos lesz — mondta a szomszédasszonynak, olyan hévvel, hogy belepirult.

Amikor ezt Zoltán meghallotta, nem akarta anyja kedvét szegni azzal, hogy őt mindennél jobban a genetika érdekli.. Először csak elkápráztatták a tévében mutatott DNS és gének tudományos beszámolói. Most az érettségi előtt teljesen megérett benne az elhatározás, hogy egy élete-egy halála, ő bizony a genetikának szenteli az életét. Állandóan a szakkönyveket bújta, és az interneten is azt kereste örökké, milyen genetikai eredményeket értek el a tudósok. Tudta, ezen a területen nem kényezteti el a pénzkeresés lehetősége, de ez érdekelte a legkevésbé.

Három dolog kötötte le a gondolatát: Egyik, hogy megvalósuljon az álma, másik az édesanyja, harmadik pedig Edinához fűződő szerelme. Noha remélni is alig merte, hogy a lány lehorgonyoz mellette, a mai találkozás is hatalmas sikernek számított nála. Arra is gondolt, hogy felveszi Tamás nyegle magatartását, de hamar elvetette, Szerinte, a galamb hiába enne hernyókat, nem válna belőle énekes madár.

Mialatt Zoltán gondolkodott, a lány tovább csicsergett. — Anyu meggyes pitét süt, hogy megkínáljon valamivel. A dicséreten kívül legalább három szeletet meg kell enned, hogy bizonyítsd, menyire ízlik. Őt nem lehet kifizetni néhány bókkal.

Felderült Zoltán arca. — Na, ez nem esik majd nehezemre, mert imádom a meggyes pitét. Az én anyukám nagyon jól főz, de sütni nem szeret. Ha mégis rászánja magát, tejbe, lisztbe belekever kakaót vagy mákot, be a sütőbe, és kész a sütemény. Persze azt is szeretem. Ennek ellenére, ha egyszer ennél a frankfurti vagy jókai bableveséből... Utolérhetetlen, még sehol nem ettem olyan finomat.

— Nem lehetetlen, hogy egyszer kipróbálom — évődött Edina, és egy csábmosolyt villantott a fiú felé.

Nagyot dobbant a Zoltán szíve, és egy pillanatra átjárta a remény hulláma. Aztán rájött, hogy ez a mosoly, csak egy olyan lányos megnyilvánulás. Lelkesedés nélkül válaszolta: — Az lenne életem legszebb napja.

— Nana! Ennyire nem lehetsz kisigényű.

— Ennek semmi köze az igényeimhez. Vedd úgy, hogy nem mondtam semmit. Néha kicsúszik az ember száján olyasmi, amit nem gondol át, mielőtt kimondja.

         Edina megtorpant egy pillanatra. Ne vegyem komolyan? Azt mondod? Én pedig szeretném, ha tényleg meghívnál, mert kíváncsi vagyok az anyukádra, a híres leveseire, és egyáltalán mindenre, ami veled kapcsolatos.

         Ez a kijelentés Zoltán legvakmerőbb elképzelését is meghaladta.— Minek köszönhetem az érdeklődésedet?

— Rájöttem, hogy érdekes fickó vagy. — Nyílt tekintettel nézett Edina a fiú szemébe. — Egyedüli gyerekként pengeted az életed vagy van testvéred?

— Is-is.

— Mi az, hogy is-is?

— Hosszú lenne megmagyarázni, és nem is szeretnék beszélni róla. Legalábbis egyelőre, még nem.

— Akkor nem faggatózom tovább, mert még azt gondolod rólam, hogy a lelked bugyrát akarom kiforgatni.

         Megérkeztek a metró lejáratához. — Te merre mész, mert én a Deák tér felé.

— Az ellenkező irányba, de nem metróval.

— Itt van a címem! — nyújtott át Edina egy cetlit Zoltánnak, s mélyen a szemébe nézett. — Este hétkor várlak. Várlak, de virág nélkül.

— Csak úgy üres kézzel állítsak be? — kérdezte Zoltán, pedig eszébe sem jutott, hogy illene virággal menni. Az anyján kívül, még soha nem vitt senkinek virágot. Igaz, nem is került még olyan helyzetbe. A barátján kívül, csak a rokonokhoz járt. Persze oda sem sűrűn. — Mért nem akarod, hogy virágot vigyek?

— Nem és kész!

— Nem akarod, hogy komolyan vegyenek, ugye?

— Beletrafáltál az igazságba. Az anyukám azt hiszi, hogy afféle úri fiú vagy, és ki tudja, milyen ábrándokat sző köréd. Szerinte, ebben a korban, amilyen korú én vagyok, egy lánynak már tartós kapcsolatot kell kialakítani, hogy legyen kihez feleségül menni, ha eljön az ideje.

— Meglehet, hogy igaza van.

— Igen, meglehet. Vagy is hülyeség. Mért kellene egy lánynak lekötnie magát, míg nem érzi szükségét?

Amikor Edina eltávozott, Zoltán addig nézte, míg az alakja el nem tűnt a lépcsőfordulónál. Elégedett is volt, meg nem is. Vajon, mi lesz holnaptól? Tamással még nem csengett le végleg a kapcsolat, ő pedig nem tud mást tenni, mint várni, kivárni, mit hoznak a következő napok, hetetek. Azt már tudta, nem akar lemondani Edináról. Nem akarja lekötni magát, ez vigasztaló, de nem csak rajta múlik. Attól is függ, Tamás, mit gondol, mert egyelőre nyeregben van. Egy ilyen lányt, mint Edina, egy fiú sem tudna könnyedén ejteni. Majd csendben várakozom a háttérben, határozta el.

         A buszmegálló felé vette az irányt. A buszban is állandóan Edina körül keringett az agya, de annyira, hogy majdnem elfelejtett leszállni.

         A harmincas években épült épületben laktak. Kívülről még elfogadhatóan nézett ki, de a lépcsőházban, mindenhonnan hullott a vakolat. Zoltán szerint a masszív kőlépcső tartotta egybe az épületet. Egyszer már lebontásra jelölték ki, de az akkori Tanács felújításra változtatta. A nagyokosok rájöttek, ha minden régi épületet lebontatnak, Budapest elveszti a patinás jellegét. Aztán az is szóba került, hogy maguk a lakók újíttatják fel, de a költség a csillagos eget verte, így felfüggesztették ezt a kérdést. A rendszerváltás után egy nyugati cég akarta megvásárolni az egész házsort azzal a céllal, hogy a lakásokat irodákká alakítják át és bérbe adják. A dolog nem valósulhatott meg, mert a lakók, ügyvédek segítségével, rájöttek, hogy rosszul járnak, ha elfogadják az ajánlatot. Ment a cirkusz, a vita egy darabig a vevő, a városháza hivatalnokai és a lakók

között, aztán a vevő elállt a szándékától.

         Tizenöt éve laktak Zoltánék a jelenlegi házban, és el sem tudta képzelni, hogy máshová költözzenek. Szerette a környezetet, az utcát, a házat, és a lakásukat. Elhatározta, néhány év, és kitalál valamit, hogy rendbe tudják tenni, legalább az épület belső terét.

*

         A varrógép ütemesen zakatolt, talán kicsit hangosabban a szokásosnál. Lévainé alig várta, hogy végére érjen a varrásnak. Most már be kell olajoznom, gondolta. Egyszer még régen azt mondta a varrógép szerelő, ha azt akarja, hogy a gépe hosszú életű legyen, és szépen varrjon, oda kell figyelni a tisztítására és az olajozásra. Be is tartotta. Nem lehetett olyan sürgős munka, ami miatt elódázta volna az időt. Szeretett varrni, még ha fájt is néha a háta. Minden ruha elkészítését, sikerélményként ért meg, pláne, ha nagyon elegáns darab került ki a keze alól.

         Fiatalabb korában egy szövetkezeti női szabászatán dolgozott, és a négy varró-szabó nő közül őt találták a legjobbnak. Ennek ellenére soha nem érezte, hogy a kiválóságát anyagilag is megbecsülik. Már akkor elhatározta, amint férjével lakáshoz jutnak, nem fog tovább raboskodni a szövetkezetben, hanem otthon vállal munkát. Persze az első gyereket is arra az időre tervezte, de úgy gondolta, ha négy órát dolgozik naponta, akkor is többet keres, mint a varrodában. Nagyon rendes férjet sikerült kifognia, lehetett mellette takarékoskodni. Nem szívesen emlékezett arra, hogy egy nagy szerelmi csalódás után ment Csukás Bélához feleségül. Nem lángolt a szerelemtől, és akkor, nem is érezte hiányát. Férje, mindent úgy fogadott el, ahogy neki tetszett. Még azt is megtette, hogy amikor fáradtan hazaért, vita nélkül elment vele színházba, mert ő a Macskákra vett jegyet.

         Egy napon hatalmas fordulatot vett az élete. A női ruha szövetkezet mellett lévő férfiszabó szövetkezetben főnököt cseréltek, s amikor meglátták egymást, azon nyomban egymásba szerettek. Hogy titkolniuk kellett, az volt az oka, hogy nem csak ő volt férjezett, de Lévai Ákos is nős volt. Azt a megalázó helyzetet sosem tudta elfelejteni, ami akkor következett be, amikor Ákos felesége kiderítette, hogy a férje szeretője, hol dolgozik. Bement a műhelybe és azzal állt a főnöknő elé, hogy a férje kurváját keresi. Ezután, már nem lehetett mást tenni, minthogy mindketten elhagyják a hites párjukat.

         Az első két évben úgy éltek, mint a gerlék, annak ellenére, hogy Lévainét gyötörte a lelkiismerete. Csak akkor nyugodott meg, amikor Béla újra nősült, és úgy látszott, révbe jutott. Két év után megszületett Zolika, és hamarosan felborult minden a házasságukban.

Szülés után Lévainé egészségesnek tűnt, férje is, ő is zavartalanul örülhettek a gyermeknek. Nyolc hónap múlva egyre többször rosszul lett. Kiderült, hogy petefészek daganata van, nem rosszindulatú, de ki kell venni a petefészkét és a méhét. Sajnos a férje rosszul élte meg az esetet. Az orvossal való beszélgetés után sem tekintette többé a feleségét teljes értékű nőnek, és ezt éreztette is vele. — Hagyd, hogy magamtól megemésszem — mondta, amikor Lévainé egyre jobban érzékelte a változást, és szóvá tette.

Egy évig ment Lévainál az emésztgetés, aztán, ahogy elhagyta az első feleségét, a másodikért, elhagyta a másodikat is a harmadiké. Még a lakásról is lemondott, csak minél hamarabb és komplikáció nélkül menjen a válás. Lévainé először összeomlott, de észhez térítette a gyerek. Erősnek kell lennem, mondogatta magának, ha maga alá került. Amikor pedig a csüggedés kapta el, az első férje vigasztalgatta. — Meglátod, egy szép napon eljön az igazi, aki valóban boldoggá fog tenni — Duruzsolta, miközben megsimogatta a haját. Akkorra már Bélának is megszületett az első fia. Azt követte egy másik fiúgyerek. Sajnálta az első feleségét, mert már rég túljutott a válás megrázkódtatásán.

Teljesen kétségbe ejtette Lévainét, amikor megtudta, hogy a volt férje a családjával Szombathelyre költözik. Akkor tudatosult benne igazán, hogy véglegesen kilépett az életéből. Ki tudja hányadszor futott át agyán a gondolat: Kell a jó? Nem! Kell a rossz? Igen. Hiába bánta meg százszor is, hogy ott hagyta a világ legjobb emberét egy senkiháziért, már nem lehetett meg nem történtté tenni.

Amikor fülébe jutott, hogy Béla mennyit szenved lelkileg, miután elhagyta, mardosta a lelkiismerete, de Ákos karjaiban hamar megvigasztalódott.

*

Megzörrent az előszoba ajtajának zárja. Végre, motyogta magában Lévainé. — Nem mondtad, hogy hová mégy, és mikor jössz haza, én meg már kezdtem ideges lenni — mondta, enyhe szemrehányással Zoltánnak, amikor belépett a konyhába.

A szokásos nyugodt hang helyet, kissé türelmetlenebbül szólt vissza Zoltán: — Anya, szokjál le végre erről!

— Miről?

— Hogy elszámoltatsz, minden lépésemről.

— Eddig nem mondtad, hogy zavar.

— Akkor most, mondom.

— Látom, férfinek érzed magad, pedig csak gyerek vagy még.

— A te szemedben igen, anya!

         Hirtelen elfordította fejét Lévainé, nehogy meglátszódjék arcán az ijedtség. Lány lehet a dologba, gondolta némi keserűséggel. Tehát ez is bekövetkezett. Jaj, istenem, hiszen olyan kisfiú még! Jó lenne kipuhatolózni, kiféle, miféle az a lány? Csak ne hogy a tanulás rovására menjen, jajdult meg újra a szíve. Olyan felelőtlenek, hebehurgyák a mai fiatalok, nem lehet előre kiszámítani semmit.

         Jól ismerte Zoltán az anyját, körülbelül tudta, mi játszódik le benne. Szívesen beszélt volna neki Edináról, de az ilyen bizonytalan kapcsolatot nem tárhatta fel előtte. Észrevette, hogy mély karikák árnyékolják be a szeme alját. Megsajnálta, mert tudta, ismét az elrontott életén tépelődött. Nem sokat beszélt az első férjéről, de ő tudta, hogy örökké vádolja magát az apjával való rossz lépéséért. — Anya, szólt lágy hangon. — Mért nem mész el néha valahová? A tévé nem igazán kikapcsolódás.

— Például, hová?

— Azt én nem tudom megmondani, de az Anikó barátnőd biztos meg tudná válaszolni. Meg aztán, szép, csinos nő vagy, biztos akadna egy hozzád való férfi...

         Tiltakozóan emelte fel Lévainé a kezét. — Ne folytasd! Ne akarj olyasmire rábeszélni, amit nem akarok. A kikapcsolódás, az nem ártana, már gondoltam rá magam is, de férfiről szó sem lehet! Különben nincs, kivel menjek bárhová is.

— Hát Anikó nénivel.

— Ha nem lenne olyan kelekótya.

— Tévedsz, anya. Anikó néni nem kelekótya, csak tele van élettel, vitalitással. Ez nem hátrány. Neked talán jobb így magadba roskadva?

— Tele van élettel? — húzta el száját Lévainé. — Tudod, hányadik pasival próbálkozott már, amióta elvált a férjétől? Sőt együtt is élt velük egy darabig.

— Tudom, hárommal. Nem jött össze neki, nem ő tehet róla. Mért kellene együtt maradni olyan emberrel, aki csak ki akarja használni?

— Micsoda bölcsesség lakozik a fiamban! És mind ezt, honnan tudod?

— Tőletek, anya. Elég hangosan tárgyaltátok meg. Mindent hallottam a szobámban.

         A megbotránkozástól néhány pillanatig nem jött ki hang Lévainé torkán. Aztán epésen válaszolt. — Szóval úgy értsem, hogy nem bánnád, ha cserélgetném a pasikat?

         Már-már majdnem kiszaladt Zoltán száján, hogy régen nem volt ennyire fínyás, de még időben visszafogta magát. Nagyon szerette az anyját, és nem akarta a bánatát tetézni. — Pontosan tudod, anya, mit, hogy értek. Én pedig azt tudom, nem áldozhatod rám az életedet. Igaz, távol van még az az idő, hogy megnősüljek, de egyszer eljön az ideje... Lást be végre, én nem tudom pótolni... Elhallgatott, mert látta, hogy anyja elvörösödik. Át tért más témára. — Este nem leszek itthon. Sőt, máris kell készülnöm.

         Az asszony összeszedte a ruhadarabokat, a varrógépet leborította, s közben azon törte a fejét, hogy tudja meg fiútól, hová megy. Máskor nem kellett kérdeznie, magától beszámolt róla. Milyen ostobák és vakok vagyunk mi fiús mamák, tépelődött. Nem akarjuk tudomásul venni, hogy a gyermekünk felnőtté cseperedett. Egy év múlva annyi idős lesz, mint az első férjem, amikor megismerkedtünk. Én pedig ennyi idős koromban már túlestem egy nagy szerelmi csalódáson. Mindenki azt mondta, csinos és nagyon széplány vagyok, olyan férjet kapok, amilyet akarok. Nem úgy történ. Azt nem kaptam meg, akit akartam. Aztán nem becsültem meg azt, aki boldoggá tudott volna tenni, ezért vert meg az Isten. Jaj, miket nem gondolok? Ha nincs Ákos, akkor nem születik meg Zoltánkám, az életem értelme. Ha ő nem lenne, talán már nem is élnék — Nem vacsorázol, mielőtt elmész? — Kérdezte fiát színtelen hangon.

— Arra már nincs időm.

— Mikorra várhatlak haza.

— Nem tudom.

— A barátaiddal mentek valahová?

— Nem. Kivételesen nem:

— Lánnyal?

— Így is lehetne mondani.

         Zoltán távozása után, már régen nem érezte Lévainé ennyire egyedül magár, és ennyire üresnek a lakást. Már tudta, ezután gyakrabban fordul majd elő, mint szeretné.

*

 

         A csengetésre alacsony gömböc, pirospozsgás arcú nő nyitott ajtót. Zoltánt annyira meglepte a nem várt látvány, hogy leblokkolt, és nem tudta szóra nyitni a száját. Nem képzelte el semmilyennek Edina anyját, még sem számított ilyen típusra. Amikor megjelent anyja mögött Edina is, megemberelte magát. Míg bonyolították a bemutatkozást, egy közmondás jutott eszébe. „Nézd meg az anyját, és vedd el a lányát”. Gyorsan elhessentette a nem kívánt gondolatot, és hagyta, hogy betereljék a szobába. Be kellett vallania magának, nem érte kellemesen a meglepetés. Viszont, amikor Balogh Lajos felemelkedett a fotelból, mert éppen tévét nézett, és szembefordult vele, mint akinek nagy kő esett le a szívéről, jóleső érzés kapta el. Edina a szikár magas, intelligens kinézésű apjára hasonlított. Ha a lány nem említi meg, hogy egyszerű szakmunkás, akárminek is nézhetné.

         Most meg az egyik szomszédjuk arca ugrott a lelki szeme elé. Egy építő cégnek a főmérnöke, de a szegletes fejével, szúrós tekintetével, bozontos szemöldökével olyan a kinézete, mint aki arra készül, hogy megbirkózzon egy medvével. Azért elég jóképű, mondta az anyja, amikor szóba került. Attól függ, mihez képest, vágta ő rá.

         Tíz perces beszélgetés után Zoltánban oldódott a feszültség. Kiderült, hogy Edina telt idomú anyukája, nem egy megjátszós típus, nem akart minden áron a legelőnyösebb, vőlegényt fogó oldalával tündökölni, nemes egyszerűséggel tette az asztal közepére a meggyes pitét, a süteményes tányérokat. — Álljon neki, kedves Zoltán, mintha otthon lenne. Legközelebb úgy intézem, hogy vacsorára jöjjön. Persze szombaton, mert akkor ráérek főzni.

— Dolgozik Balogh néni?

— Hát persze. Meglehetne másképp élni? Még szerencse, hogy az csinálom, amit szeretek. Nem mondta Edina?

— Biztos említette, de már nem emlékszem rá.

— Egy ajándékboltnak vagyok a vezető helyettese. Sok-sok szép és érdekes dolgot árulunk. Ha látná azokat a gyönyörű kristályokat, üvegárukat. Csak úgy csillognak, villognak, mindennap megcsodálom őket, és szinte fáj, amikor a vevő elviszi valamelyiket.

         Azt is észre lehetett venni, míg Zoltán az asszonnyal beszélgetett, Balogh

oldalról mustrálgatta, méregette. Addigra már annyira felszabadultnak érezte magát, hogy egy cseppet sem zavarta.

Még sosem járt Zoltán lányos háznál, legalábbis udvarlóként nem, így nem tudhatta, mi a szokás, de annak nagyon örült, hogy nem igyekeztek a szülők kettesben hagyni Edinával. A lány sem kereste az alkalmat, csendben hallgatta a csevegést. Amikor megevett két szelet meggyes pitét, szégyellt a harmadiké nyúlni, de Baloghné szívélyesen kínálgatta.

— Ne szerénykedjen, Zoltán, Nem kell attól tartania, hogy nekünk nem marad, két tepsivel sütöttem. A férjem már jócskán evett belőle, amikor kisült.

— Hát, ha nem tart Balogh néni falánknak, szívesen veszek még belőle.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.