Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Erdélyi skorpio tizenegyedik rész

2012.07.08

 Tizenegyedik rész

 

 

 

            Ivetici, akinek fejében hasonló gondolatok keringtek, végképp nem értette, Kócsag, mért húzza az időt, ezzel a bájcsevegéssel. Mivel egyebet nem tehetett, érdeklődő arcot vágva, visszatért a témához. — Mire gondolt, uram, amikor azt mondta; rengeteg energiára kitartásra lesz szüksége? Talán...

— Tekintsék úgy, mintha el sem hangzott volna, kapott észbe Kócsag. Önök különben sem érthettek belőle sokat. Azt viszont láthatják, hogy a kormány önmaga ellen dolgozik. egyik oldalról elaprózzák erőiket, haszontalan ügyekbe bonyolódva. Ez által, hitelüket vesztik. Nekem elhihetik. A másik: Hiányzik belőlük az a képesség, hogy stabil, megbízható, hitelt érdemlő vezető kormánnyá alakuljanak.

            Most már végképpen nem tudta Ivetici, mire való ez a politikai eszmefuttatás, Kócsagnak, mi a célja vele? Kezdte mulattatni. Jó. akkor folytassuk, gondolta. — Tehát úgy értendő, minden ésszerűség hiányzik a jelenlegi kormányvezetésből?

— Pontosan — válaszolt Kócsag, mély meggyőződéssel. — Jegyezzék meg, uraim, egy kormány vezetése komoly művészet. A kormányzás alapja a szakmai tudomány. Hogy a köztes problémákat kezelni tudja, ahhoz kevés a jó szándék. Okos, gyors elhatározásokra és döntésre van szükség. Meggyőződésem, a puszta akarat nem sokat ér, ha nincs szakmai megalapozottság. De a szakmai megalapozottság is kevés, ha nem éri el a művészi színvonalat.

            Ez az elmélet akár igaz is lehetne, ha a felsoroltak mintája alapján uralkodott volna Ceausescu is, gondolta Tanase. Maga sem tudta magyarázatát adni, miért, egy néhány perces film pergett le a lelki szeme előtt. Egy szemfület tévés riporter, hogy megbotránkoztassa az embereket, bemutatott egy román árvaházat. Olyan árvaházat, amely tanúbizonyosságot tett arról, hogy a nemtörődömség, felelőtlenség hatására, hogy kerültek az árvák a pokol mezsgyéjére. Önmagukat ellátni képtelen kicsiny gyermekek lakóháza volt az a pokol, amelyből, csak egy út volt a menekülésre, a halál. Még most is borzongott Tanase, amint lelki szeme előtt elvonultak, a betegségtől, éhezéstől meggyötört, sovány, sebbel borított gyermektestek. Hinni alig tudta, hogy a huszadik században, Európában ilyesmi létezhet. Ha egy kitaszított, nyomorban élő, méltóságától megfosztott felnőtt ember, akár a saját, hibájából, akár más gyarlósága miatt, szenved, tudja, hogy miért. Őt még élteti a remény, hogy sorsa jobbra fordulhat. Ha pedig már reményvesztett, a saját akaratából az életétől is megválhat. De a magatehetetlen emberpalánták a zsenge testükkel nem vehetik fel a harcot a gonoszság, a nem törődőmség ellen. Nem kérdőjelezhetik meg életük értelmét, mert nincsenek is tudatában, hogy élőlények. Csak vannak, anélkül, hogy tudatában lennének, ők is emberként jöttek a világra. Arra a sivár világra, melynek poklában, a születésükért felelős emberek taszították, az állati sornál is szörnyűbb körülmények közé.

            Ez még csak nem is túlzás, gondolta Tanase, miközben Kócsag önhit arcát nézte. Egy pillanatra elkapta a harag. Olyan gondolatok születtek meg a fejében, amire eddig nem volt példa: A vadon élő állatokról gondoskodik a természet, a házi állatokról a befogadó gazdáik, esélyt kapnak a továbbélésre. De mi marad az árvaházi, ártatlan gyerekeknek? A tehetetlen vergődés az egyetlen esélyük, míg csak meg nem váltja szenvedésüket a jótékony halá            Vajon, kire ruházná Kócsag ennek a példátlanul vétkes nemtörődömségnek felelősségét, ha megkérdezném? — meditált. Kiskorában tanult Jézus szavai jutottak eszébe: „Engedjétek hozzám a kis dedeket, hisz övék a mennyek országa”. Csakis a mennyek országa, fűzte hozzá a saját gondolati véleményét. Persze nem csak Ceausescu-t és Kócsagot terhelte a felelősség a bűnökért, Jézus katonái, mért csukták be a szemüket, szívüket a szörnyűség előtt? Ahelyett, hogy az embertelen politika útvesztőjén egyensúlyozták magukat, mért nem nyújtották ki oltalmazó karjaikat a kiszolgáltatott gyermekek felé?

            Néhány pillanatra elfogta a szégyenkezés. Mielőtt a bűntudat is felébredt benne, megszólalt a telefon. Fellélegzett, a gondolatsor megszakadt. Mint aki mély álomból ébred, tétova léptekkel a telefonhoz, és lassú mozdulattal felvette. — Önt keresik — nyújtotta oda Kócsagnak, de ő nem vette el

— Engem? — kérdezte csodálkozva. — Ki tudhatja, magukon kívül, hogy itt vagyok? — dünnyögte halkan, nehogy a vonal túl felén meghallják

— Nem tudhatom — vonta meg Tanase a vállát.

            Kócsag a másik két férfira szegezte szúrós tekintetét, akik a fejükkel jelezték, hogy ők sem tudhatnak többet.

— Mit mondjak a hívó félnek? — kérdezte Tanase.

— Semmit, adja ide! — dünnyögte Kócsag, és kelletlenül emelte füléhez a telefont. Felragyogott az arca. — Ó, te vagy kisfiam? Ez váratlanul érintett, mi történt?....Valami okának csak kell lennie, hogy felhívtál.... Hogy mondtad, mennyit? — kérdezte, és arcán megkeményedtek a vonások. — Bizony ez nem kis összeg, megérdemelne egy bővebb magyarázatot, de nem most.... Hogyan? az teljesen mindegy... Sajnos a türelem az, amiből fogytán a készletem.... Néhány napon belül Párizsban leszek és elrendezzük — fejezte be, és letette a telefont. Néhány másodpercig maga elé meredt, majd magyarázkodni kezdett: — Az én fiam is tud meglepetésekkel szolgálni. Folytathatjuk, uraim.

            Mély hallgatás után Tanase kezdte ismét. — A szóbahozott, problémás kérdések megoldódnának talán, ha első Mihály Királyunknak sikerülne, Romániában újra trónra lépnie — hangzott a meglepő kijelentés. Jóllehet hangja inkább lebecsülően csengett, mint a király iránti tisztelet hangján.

            A hallottakra Kócsag olyan szemeket meresztett Tanaséra, mintha mellbe lőtte volna. Tekintete elborult. — Micsoda szürreális gondolt! Ugye, csak viccnek szánta?

— Majdnem. Úgy is mondhatom, a magam szórakoztatására játszottam, ezzel a lehetőséggel is. — felelt Tanase szenvtelen hangon. — Tudnia kell, uram, ennek a híre, már a levegőben lóg, és számolnunk kell vele. Ez akkor is így van, ha itt most, varázslóra lenne szükség, nem királyra.

            Megmerevenedtek Kócsag arcán a vonások, felvette a, bizonyos helyzetekben alkalmazott pókerarcot. Ezzel palástolta, milyen gondolatok foglalkoztatják. Jól melléfogtam, amikor ezekkel szövetkeztem, állapította meg, józanságra intve magát.. Azt gondolta, legalább olyan alázattal teljesítik majd elvárásait, mint egykor ő Ceausescu kívánságait. Sok évvel ezelőtt a kettőjük barátsága is csak laza kötődéssel indult, aztán észrevétlenül egy életre szóló, véget nem érő barátsággá alakult, akár egy sírig tartó szerelem. Keserűséget érzett a szájában. Az ilyen kétszínű kormányvezetők szúrták hátba a barátomat, szögezte le magában. Attól nem kell tartanom, hogy nyilvánosan ellenem fordulnak, mert a tervünk sikerétől függ az anyagi jövőjük, és nem hülyék maguk ellen dolgozni.

            Hirtelen megváltoztak arcán a vonások, s mint akinek tetszik a dolog elmosolyogta magát. — Most, amikor a szenvedélyek kormányozzák közép Európát, semmi sem lehetetlen. Tegyük fel, hogy sikerülne Mihálynak trónra lépnie, na, akkor borulna fel fenekestől Romániában minden. Micsoda ostobaság!

— Nekem mindegy, melyik urat szolgálom — szólt közbe Ivetici —, abban viszont kételkedem, hogy örömujjongásba törne ki a nép. A volt királyság idején sem ért könyékig tejfelbe a karjuk.

— Igaza van a barátomnak — erősítette meg Goian.

— Biztosíthatom az urakat, alaposan tévednek — emelte fel tiltakozóan kezét Kócsag —, legalábbis, ami első Mihályt illeti. A nép kiszámíthatatlan. Engedelmükkel, megjegyzem, önök nem csak szűk látókörűek, de kissé ostobák is — fűzte hozzá, nem túlságosan hízelgő véleményét. — No persze ennek a gyenge pontjuknak köszönhetik, hogy a szolgálatomba állhattak. Ettől eltekintve, tudniuk kell, a történelembe bárki belepiszkálhat, de történelmet, csak a kiváltságosok tudnak maguk után hagyni..

            Gúnyos mosoly húzódott Tanase szája köré. — Majd maga a történelem oldja meg Mihály Király sorsát, amely jelenleg csak hipotézis. Fogadni ugyan nem mernék a trónra lépés sikerére, noha a nép, jelentős része, az ország feltámadását várja Mihálytól.

— Mi haszna származna a népnek, az ilyen változásból? — Kérdezte naiv kíváncsisággal Goian.

— Mi hasznuk származna? — ismételte meg Kócsag tagoltan, mintha a szavakat ízelgetné. — Semmi, de ők ezt nem tudják. A hirtelen jött, merőben másfajta politikahullám felfalja a gondolkodásukat. Másrészről, az emberek hajlamosak

hátat fordítani azoknak, akik felnyitották a szemüket.

— Talán, mert túlságosan tudatlanok — mondta Goian.— Azt sem tudják, mit akarnak — toldotta meg

— Mindkettő igaz — bólintott Tanase, hozzátéve —, a népnek illúzióra van szüksége, és ha nem kapja meg, teremt magának. — Ezzel egyet kell értenem — helyeselt Kócsag. — Gondolom, azt is tudják, Uraim, hogy Mihály Király fiatal kora óta, rangjától megfosztva, mint egyszerű svájci polgár éli életét, Romániától elszigetelten.

— Igen, ezt tudjuk — válaszolt Goian.

— Nos — folytatta Kócsag —, csak úgy mellékesen megjegyezve, nem túlzok, ha azt állítom: mesében illően. A mi talajvesztett Királyunk, akarva-akaratlan, a talpon maradás érdekében el is fogadta, a rangjával össze nem egyeztethető élethelyzetet. Ilyenformán megszabadulva a rangjával együtt járó konvencióktól, bekerülhetett a nyugati világ vérkeringésébe. Megismerhette a nyugati demokráciát, megtapasztalhatta a technika fejlődésével járó előnyöket. Saját bőrén keresztül érezhette, mindkettő jótékony hatását.

            Amikor kócsag ráeszmélt, hogy saját meggyőződése ellen beszél, zavarba jött, de zavara, csak néhány pillanatig tartott. Mint aki élvezi gondolatainak kinyilvánítását, jól megjátszott kedélyességgel folytatta: — Most, miután Közép-Európában megváltoztak az erőviszonyok, úgy gondolta, eljött az ő ideje. Mint népi plebejus, az ország megmentője, magához veszi Romániában a hatalmat.

— És ez jó lenne a Román népnek? — tette fel a kérdést Ivetici.

— Erre nem lehet jó választ adni — mondta Kócsag. — Azonban a nyugati tőke beáramlása erőteljesebben működne.

— Nem gondolja, uram, hogy ezzel eljönne az ön ideje is? — kérdezte Tanase olyan hangon, mintha csak az után érdeklődne, sikerült-e jegyet szereznie az operába.

            A kérdés mögött meghúzódó célzást, Kócsag jól érzékelte. — Nem értett meg, kedves, fiatal barátom — mondta szemrehányóan. — Teljesen más elképzeléseim vannak. Noha szívesen segédkeznék első Mihály Király jelképes trónra jutásában azért, hogy módomban álljon, a jelenlegi gyülevész bandát megleckéztetni. Azonban ezt nem tehetem, én a Ceausescu család elkötelezettje vagyok, és az is maradok. A legkevésbé sem érdekel, a demokráciára áhítozó emberek törekvése, engem a hatalom érdekel, melyet a barátom mellett, kedvem szerint gyakorolhattam. Jelenleg nem tehetek mást, mint belenyugodni, hogy ez a fészek csörgőkígyó megfosztott egy időre a statusomtól. Valóban hiszem, hogy újra eljön még az én időm. Amíg pénz a hatalom, nem kell aggódnom, ha csak nem egy kapitális hiba csúszik be. Nem akarom ismételni önmagamat, aki ismer, tudja, amit tervbe veszek, végig is csinálom. — Tekintete fenyegetően elsötétült. — Lesz majd sírás, jajgatás, fogak csikorgatása, ahogy Jézus mondta egykor a bűnösöknek, a pokolba juttatásról.

            Hatáskeltően elhallgatott, aztán váratlanul kajával tett egy elhárító mozdulatot, mintha hadonászna valami ellen. — Elkalandoztunk, uraim, ideje visszakanyarodni az eredeti témához.

— Felőlem — vonta meg vállát Goian, és arcán visszarendeződtek a vonások. Nem tagadta maga előtt, hogy nagy hatást tett rá Kócsag. Noha a legkevésbé sem izgatta,

mi lenne a román néppel, a háta is borsózott a gondolatra, mi lenne, ha valóban hatalomra kerülne. A határt újra erős lánc venné körül, neki pedig annyi lenne. Itt Romániában, bárhová bújna, megtalálnák — Ön rendelkezik az időnkkel.

            Tanase titkon egy megkönnyebbült sóhajt engedett el. A csevegés kezdetétől fogva nem értette, mért bocsátkozott Kócsag vitába ezzel a két alakkal, akik nem jelentettek számára többet, mint két sakkfigurát. Hatalmi játék? Vagy, mert így lehetősége nyílt kibeszélni magából az álmait, vágyait? Valószínű rájött, ha az áhított kulcsok nincsenek a gazfickóknál, csak taktikával szerezheti meg tőlük. Arra is rájött, fogalmuk sem lehet, mit rejt a titkos barlang. Vajon, mi lesz a következő lépés, mit tesz ezután?

            Hamarosan az is kiderült, a klasszikus módszert alkalmazta. — Az idő ne okozzon gondot maguknak, uraim — mondta, gúnyba mártott hangon —, nem akarom megfosztani magam attól örömtől, hogy nem hiába fáradoztam, és tékozoltam az időmet. A maguk csőlátásának köszönhetően, egy-két apróságtól eltekintve, eddig tervszerűen ment minden.

— A mai napig bizonyára — vetette oda Goian —, de a többi már nem biztos.

            A szemöldök felszaladt Kócsag homlokára, türelmét vesztve, hangja keményen dörrent. — Ne reménykedjenek! Innét addig nem szabadulnak, Míg a kulcsok elő nem kerülnek. Figyelmeztetem magukat, uraim, Az életükbe kerülhet, ha nem hajlandók engedelmeskedni.

            A fenyegetésre, mint aki nincs tisztába a szavak jelentőségével, Goian is begurult. Tökfej, mondta, de csak magában. — Talán jó lett volna megüzenni, hogy a kulcsokat tartsuk mindig magunknál.

— Ha szabad jegyeznem, csapnivaló a humora, mint ahogy az eszük járása is. Jóllehet ennek köszönhetik, hogy a csalit bekapták.

— Mit ért az alatt, hogy bekaptuk a csalit? — kérdezte gyanakodva Ivetici.

— Gondolkodjék! Kit vettek üldözőbe?

            Ivetici és Goian arca egyszerre nyúlt meg. Felismerték a balekságukat, hogy Kócsag alaposan rászedte őket. Bár Ivetici még nem látott mindent világosan, a gyűlölettől parázsló szemmel kérdezte. — Szabolcs Gézára célzott, ugye? Csakis ő lehetett a csali.

— Nincs mit tagadni rajta. Az mellett jól csinálta a dolgát, ezt még önök is elismerhetik.

            A két rászedett ember arca ismét elsötétült, Ivetici szívesen nekiugrana Kócsagnak, de belátta, hogy ő húzná a rövidebbet. Fontosabb volt számára, hogy ép bőrrel megússzák ezt a kalandot. Hangja rekedté vált. Ezek után feltételezhetem, hogy nem a valódi Szabolcsot üldöztük, csupán, egy időre, fel lett támasztva.

— Jó a feltételezés — bólintott Kócsak kedvtelve. — Bár beugrott egy kis malőr,

amire nem számítottam.

— Egy kis malőr? Nevezetesen?

— Ó, csak egy apróság. Például, hogy maguk, uraim, meg akarták ölni Szabolcsot. Bár megvallom, egy nagy gondomat oldották volna meg.

— Most már bizonyossá vált előttem, minden — vicsorgott Ivetici. Ön arra alapozta ördögi tervét, hogy a valódi Szabolcsot, aki már nem is él, behelyettesítette másik személlyel. Arra alapozta a tervét, hogy csak kevesen ismerik személyesen, de annál jobban, a hírhedté vált Skorpió néven. Abban is jól spekulált, hogy én és a barátom, csak egyszer láttuk, akkor is csak sebesülten, véres arccal. ez kolosszális!  Csak találni kellett egy hasonló fazonu személyt, aki jól karatézik. Máris fel lehetett röppenteni a hírt, hogy Szabolcs Romániába érkezik. Természetesen, mi, a két balfácán, a puszta hírre, lépre mentünk.

— Azért nem volt könnyű megtalálni a megfelelő személyt — nevetett Kócsag.

— Nem kellene előre inni a medve bőrére, uram. Most ön fogott mellé — gúnyolódott Goian. — Hiába minden áldozat, erőlködés, nem rendelkezünk a kulccsal.

— Tévednek, uraim — vágott vissza Kócsag száraz hangon. — Nincs maguknál a kulcs? Az se baj. Tudomásom szerint, nem ismernek olyan zárat, amely ki ne nyílna, ha akarják. Hát most, az életükért cserében, módjukban lesz kamatoztatni, rendkívüli képességüket.

            Kócsag a könyvespolchoz sétált, a könyvek mögül előkotort egy kulcscsomót, és a két férfi lába elé dobta,  majd  Tanaséhoz fordult. — Szeretném, ha ideküldené Banus és Drogan urakat. Amint ez megtörtént, gondoskodjék arról, hogy a másik házban tanyázó vendégek készenlétbe legyenek, ha arra parancsot kapnak. Figyelmeztetem, ebben az épületben egyik sem teheti be a lábát. A kis mikró buszt megrendelték? — hangzott a kérdés, inkább parancsolóan.

— Igen, uram. Csak egy telefon, és máris itt áll a ház előtt.

— Helyes. Nos, én lemegyek ezzel a két úrral a szóban forgó ajtót kinyitni, ön pedig végezze a feladatát, úgy, ahogy megbeszéltük, és itt várakozzanak rám, míg vissza nem jövök.

— Nem lenne jó, ha mi hárman is jelen lennénk az ajtó kinyitásánál? Semmit nem lehet tudni — próbálkozott Tanase, mert nem tetszett neki, hogy a legizgalmasabb résznél nem lehet ott személyesen.

— Ha arra gondol...? Elég a két fegyveres testőr... No, és ez — nyitotta szét a zakóját. Egy amerikai gyorslövő pisztoly vált láthatóvá.

*

— Te jó szagú Isten! — hüledezett Győző. — Most, mit tegyünk?

            Olyan izgatottság fogta el Jorát is, hogy kiejtette kezéből a zseblámpát, amely

koppanva ért földet. Mindenki ijedten meredt rá.

            A falon belül is meghallották, nyomban utána Kócsag rosszaló hangja reccsent. — Úgy tűnik a patkányirtás nem történt meg.

— Valóban nem történt meg, holnap akartam sort keríteni rá — mentegetőzött Tanase kelletlenül. Majd szólok az a házmesternek...

— Most már hagyja, nem kellett volna halogatnia. Undorodom a patkányoktól, a nyomorúság egyik jelképe.

            Egy összehangolt sóhaj gyűrűzött a levegőben.

— Ezt most megúsztuk — jegyezte meg Győző —, de az elemlámpának annyi. Javaslom, szedjétek a lábatokat, és menjetek vissza a pihenőhöz, én pedig eltüntetem az áruló jeleket. Cipője orrával a fal tövéhez kotorta az üvegszilánkokat. Alig fejezte be, egy kattanást hallott, aztán egy zümmögés félét. Gyorsan a többiek után osont. A sűrű sötétségben csaknem orra bukott.

— Most, mi lesz? — kérdezte Marcel.

             Győző válaszolhatott, a folyosót elárasztotta a fény. Mindenki megdermedt, s úgy érezték, mintha a levegő is megfagyott volna. Az öt férfi libasorban lépet ki a folyosóra: Elöl Ivetici és Goian, mögöttük a két fegyveres, majd Kócsag zárta a sort.

— Most, mi következzék? — kérdezte Doina, megrendülve

— Na, ez az, amit én sem tudok — válaszolt Győző, tanácstalanul bámulva a semmibe. — Ha lelépünk, az öt ember meghal.

— Nem kár értük — morzsolta ki a szavakat foga közül Jora.

            Győző folytatta: — Ha pedig felfedjük kilétünket, nagy eséllyel mi halunk meg. Ahogy Kócsag jellemét megismertem, nem sok jóra számíthatunk. Nagy kár, hogy egy lépéssel mindig előttünk járnak, de most vesztükre. Milyen messze van az a ominózus ajtó? — kérdezte Jorát

— Ide hozzánk nem túl messzire, de tíz-tizenöt percbe is beletelik, mert néhány lyukon is át kell mászni.

— Meg kell akadályozni a szerencsétlenséget — jelentette ki Győző határozottan.

— Tudod, milyen fegyvere van a két testőrnek? — tudálékoskodott Jora.

— Csak gondolom.

— Amerikai golyószóró. Még a hírmondója sem marad annak, akire rá engednek egy sorozatot.

— Ez már csak így van az amerikai fegyverekkel. Tökéletesek, mint a konzervnyitójuk — humorizált Marcel.

            Ebben a pillanatban nem sok érzéke volt Győzőnek a humorhoz, megborzongott, a robbanás esetleges bekövetkezése izgatta. — Cserben hagytak az ötleteim — panaszolta lehangoltan.

— Majd én utánuk megyek, és figyelmeztetem őket — ajánlotta Jora, és lépett egyet. — Bár jobban szeretném, ha megdöglenének, azok a férgek.

            A szándék, szándék maradt. Győző megragadta a vállát. — Majd megmondom, hová mész te.

— Dehát...

— Semmi dehát! Kócsag most nincs a józan ítélőképesség magaslatán, nem hogy hinne neked, képes lenne magával vinni téged is. Fel tudod, fogni?

— Ha nem lövi le előbb az két barom arcú — fűzte hozzá tompa hangon Marcel.

— Gyávák vagytok! — vetette oda Jora.

— Ezt majd alkalomadtán megbeszéljük — mondta Győző, és Marcelékhez fordult. Határozott hangon adta ki az utasítást. — Ti itt maradtok, én megyek és beszélek azzal a fickóval, akit Tanasénak hívnak. Talán sikerül meggyőznöm, hogy akadályozza meg a tragédiát. Ha nem sikerük, akkor...

            Marcel habozott kicsit, aztán bólintott. — Ha úgy gondolod, hogy nincs más megoldás? Még az is előfordulhat, hogy nem lyukasztják át a bőrödet. Vajon az ajtót nyitva hagyták?

— Nem lehet probléma — tüsténkedett Jora. — Láttam, hol van a gomb, ami az ajtót nyitja.

— Elmehetnél az indiánok közé sasszemnek — élcelődött Doina.

— Gondoljátok, hogy ez a legalkalmasabb idő a tréfálkozásra — csóválta meg fejét Marcel. Az ő szíve a torkában dobogott.

— Csak az idegességemet próbálom legyűrni.

            Nem csak Doina izgult, Győző pulzusa is felgyorsult, és cselekvésre késztette. Intett Jorának, és a titkos folyosóhoz osontak. Jora megnyomott egy gombot, amely nem feltűnő helyen, két tégla között bújt meg, szinte egybeolvadva a cement színével. Egy kattanás, aztán zümmögés következett, aztán kinyílt az ajtó. — Menj vissza — súgta oda a fiúnak —, a többi az én dolgom.

            A heves szívdobogás ellenére, magára erőszakolt nyugalommal lépett be Győző egy teremnek beillő szalonba, az ajtót nyitva hagyva maga után. Bár a terem fényárban úszott, egy teremtet lelket sem talált benne. Már éppen Tanase keresésére indult, amikor az megszólalt a háta mögött.

— Tegye kezét a tarkójára. Amennyiben nem engedelmeskedik, szétlövöm a fejét, mint egy luftballont.

            Győző megmerevenedett, és engedett a felszólításnak. Ekkor Tanase odaugrott, végigtapogatta, és amikor meggyőződött, hogy fegyvertelen, enyhébb hangon, de határozottan szólt: — Most már leteheti a kezét, és forduljon meg. — Kihez van szerencsém?

— Ha fontos, megmondhatom. A nevem Szabolcs Géza.

— Á, ismét maga? Végre személyesen is láthatom.

— És nekem, ismernem kellene önt? — kérdezte Győző olyan hangon, mint akinek fogalma sincs, hol van éppen.

— Nem feltétlenül. Azért megkérdezem, mi járatban van itt?

            Az idegszálak bizseregni kezdtek Győző, minden testrészében. — Fontos bejelentésem, illetve közölni valóm van. Sőt, nagyon sürgős.

— A fontossági sorrendet majd én állítom fel, tisztelt uram — válaszolt Tanase idegtépő nyugalommal. — A másik, ami érdekel, hogy került a titkos folyosóra? Arról nem is szólva, hol kellene most lennie.

            Az időhúzás teljesen kiforgatta Győzőt a sodrábol. Elborult tekintettel, rekedtes hangon kiáltotta: — Erre nincs idő! Rohanjon Kócsagék után, állítsa meg őket, különben meghalnak, mind az öten.

            A hatás elmaradt, Tanase szeme meg sem rebbent. Gúnyosan elmosolyodott és fenyegetően emelte feljebb a pisztolyát. — Kócsag úr a legnagyobb biztonságban van, nekem elhiheti, ha mondom. De, ha úgy is lenne, ahogy állítja, meglehet, hogy jobb lenne, ha a világ megszabadulhatna...

            Hirtelen elhallgatott. Olyasmi szaladt ki a száján, aminek nem lett volna szabad elhangzania. Hátrált néhány lépést, szeme fenyegetően megvillant, őszinte haraggal folytatta. — Nem tudom ugyan, hogy valójában, mi keresni valója van itt, azt viszont megjósolhatom, rosszul jár, ha nem mondja meg.

            A fenyegetés ellenére, Győző biztos volt abban, hogy a szemben álló férfi, nem

az a fajta, aki gyilkolni képes. Válasz helyett kérdést tett fel. — Mennyi idő telhetett el, amióta cseverészünk?

— Talán két perc — válaszolt Tanase akaratlanul. — Mért fontos ez most?

            Más választás nem maradt, mint a hazardírozás. Magára kényszerített nyugalommal szólt: — Agyon lőhet, ha akar, de az ön lelkén fog száradni, Tanase úr, ha az öt ember meghal. — Állával a folyosó felé intett. — Meghalnak, amint a páncélajtót a nem megfelelő kulccsal próbálják kinyitni. Egyszerűen felrobban. Esküszöm, igaz, amit mondok.

— Nem értem — sápadt el Tanase, aki már hajlott arra, hogy elhiggye a hallottakat. Szeme valósággal megüvegesedett, amint Győzőre meresztette.

— Most nem az a fontos, hogy ön megértse. Ha nem akar gyilkossá válni, rohanjon ki a folyosóra és adjon le néhány riasztó lövést. A lövésre talán megállnak, talán vissza is fordulnak. Ezután robogjon utánuk, hogy elmondhassa, amit tőlem hallott. Mozogjon már, nem érti?

            Tanasénak minden kételye elszállt, kiolvasta Győző szeméből, hogy valóság, amit elmondott. Az ajtóhoz rontott, és leadott néhány lövést. Ugyanabban a pillanatban távolról hatalmas robbanás hangja hallatszott. A megdöbbenéstől

sóbálvánnyá dermedtek, Tanase kezében remegni kezdett a pisztoly.

            Még fel sem ocsúdtak, amikor nyílt az ajtó, Banus és Drogan rontottak be. Először meglepődve néztek az idegenre, majd kérdő tekintetük átvándorolt a falfehér arcú Tanaséra. Banus figyelmen kívül hagyva a robbanást, és Tanase idegállapotát, nekiszegezte kérdését. — Tudja, ön, mi történt a másik házban?

            Jól láthatóan rándultak össze Tanasé arcán a vonások, zihált a hangja, amikor meg tudott szólalni. — Nem tudom, csak azt, mi történt az imént a titkos folyosó végén.

— Hallottunk egy robbanást, gondolom a közeli bányából.

— Nincs bánya a közelben.

— Akkor más valami lehetett — válaszolt Banus türelmetlenül. Lesírt róla, hogy nem izgalmas számára a dolog, és valami rendkívüli élményről szeretne beszámolni.

            Végre sikerült Tanasénak összeszednie magát. Arca fehérségét vörös foltok váltották fel, szinte eszelősen kiáltotta. — Kócsag Mihály meghalt, felrobbant.

— Mit csinált Kócsag? — Hitetlenkedett Drogan.

— Az iménti robbanás?... — hápogott Banus.

— Igen, urai, az iménti robbanás.

Óriási zűrzavar keletkezett a három férfi fejében, izgatottan, egymás szavába vágva próbálták túlbeszélni a másikat. Győző kihasználta a kaotikus helyzetet, és gyorsan kiosont a teremből. Remegő lábakkal sietett a rémült barátaihoz, akik a földön hasaltak.

— Kerestek valamit? — humorizált, hogy oldja a feszültséget.

            Először Marcel tért magához. — Most az hiszem, vicces vagy, mi? — kérdezte,

de látszott rajta a megkönnyebbülés, hogy épségben látja viszont Győzőt. Feltápászkodott, úgy folytatta. — Az iménti robbanásból ítélve, úgy tűnik, elkéstél, így már nem kapod meg az életmentőknek járó díjat.

— Hiába, a sorssal nem lehet packázni, se alkudozni.

— Fontos ez most? — kérdezte talpra szökkenve Doina. Arca olyan volt, mint a fehérre mázolt fal, de szeme már csillogott.

— Pillanatnyilag nem — válaszolta Győző és magához vonta a lányt. — Mivel nincs egyéb tenni valónk, rendezzük sorainkat, ahogy ezt szoktam volt mondani, az edzéseken. Egyetlen épkézláb javaslatom, lépjünk le, míg lehet.

— Marad a kérdés, merre menjünk? — kérdezte Marcel.

— Ha jól okoskodom, nincs más út, mint amerről jöttünk.

— És a nyolc férfi?

— Majd átvergődünk rajtuk. Szerintem, ők már rég eltűntek onnan.

— Azért érhetnek meglepetések — szólalt meg Jora is.

— Valóban. Majd óvatoskodunk.

            Szinte hangtalanul osontak ki a folyosóról, Jóra bezárta maga mögött az ajtót, és a kulcsot visszatette a helyére. Tapogatózva elérték a tapétaajtót, amikor átléptek rajta, sötétség és mély csend fogadta őket, a vert sereget már elpárolgott.

— Ezek a balfácánok törhették a fejüket, hová tűntünk — gondolta diadallal Győző. Kócsag halála ugyan megrázta egy pillanatra, de nem tudta sajnálni. Azonban attól a gondolattól, hogy ők is járhattak volna úgy, mint az öt ember, hideg borzongás futkosott a hátán.

            Már-már azt hitték, akadály nélkül kijutnak a házból, amikor Győző, szinte csak súgva, megálljt vezényelt. — Meg se moccanjatok.

— Mi a franc van? — suttogta Marcel.

— Figyeld az erkélyt.

— Figyelem, de nem látok semmit.

— Én viszont, mintha egy férfikart láttam volna.

— Na, ez nem lenne nyerő. Meg kellene győződni, valóban van-e ott valaki, mert nem tanyázhatunk itt órákig — mondta Jora és indult is.

— Majd én — rántotta vissza Győző. — Ne legyél már ennyire buzgó. Ha lehet ne mocorogjatok.

            Győző szorosan a fal mellé húzódva, az erkélyajtóhoz osont, picit elhúzta a függönyt és kilesett az üvegen keresztül. Nem érte váratlanul, amikor egy férfit pillantott meg, a kőkorláthoz támaszkodva, kezében pisztollyal. A tartásán meglátszott, hogy éberen figyel. Eddig a szerencse mellénk szegődött, remélem, továbbra sem hagy cserben, fohászkodott magában.

            Sosem tagadta maga előtt, hogy örömmel próbálta ki a karate tudományát, jóllehet nem sok alkalma adódott rá, de arra nem volt felkészülve, hogy fegyverrel kell majd szembe szegülnie. Ezért is nem lépet a rendőrség kötelékébe. Most úgy érezte, azóta él, amióta Romániába vezérelte a sorsa. Anyja szeretett arca jelent meg a lelki szeme előtt. Neki az sem tetszett, hogy a karate és a kick bokszot választotta a számos sport közül. Remélte, anyja sosem tudja meg, milyen veszedelembe sodorta magát. A legjobb pedig, ami történt vele eddig, hogy megismerte Doinát.

— Láttál valamit kérdezte tőle a lány, amikor visszament.

— Sajnos igen. Egy fegyveres férfi strázsál az erkélyen, valószínű mi miattunk.

— Akkor most, hogy jutunk ki?

— Megoldjuk — nyugtatta meg Győző. — az biztos, nem ezen az erkélyen keresztül. A másiknál próbálkozunk.

— Okos gondolat, éppen puskavégre is kerülsz — epéskedett Jora. Sértve érezte magát, hogy nem kérik ki a tanácsát.

— De nem én, inkább te.

— Na, ne! — tiltakozott Jora. — Nem vagyok gyáva, de olyan vakmerő sem, hogy céltáblának tegyem ki magam.

— Senki nem akarja, hogy lepuffantsanak. Ha tudsz jobbat, vonulj elő vele.

— Egyelőre még nem tudok.

— Akkor ne kotyogj közbe örökké. Hallgasd meg, mit találtam ki. Kimégy a második emeleti erkélyre, és zajt csapsz valamivel. Azt majd te kitalálod. Erre az őrt álló fickó meg akarja tudni, miből ered a zaj, fel akar jutni a második emeleti erkélyre. Mivel csak úgy tudja megtenni, ha bejön az erkélyről, én elkapom. Elkapom, megkötözöm és becsomagolom a szőnyegbe.

— Igazán nem akarom kioltani a poénodat, de mi van, ha a fickó nem úgy reagál, ahogy elképzelted?

— Akkor csapsz még egy zajt.

            Amikor a zajra nem reagált az őrt álló, Jora önálló akcióba fogott. A korláthoz erősített kötélen elkezdett lefelé ereszkedni. Már úgy tűnt, baj nélkül sikerül lejutnia, megcsúszott a keze, neki ütközött a falnak, onnan pedig az őrt álló fickó lába elé esett.

            Nem lehetett megállapítani, kettőjük közül, melyikük lepődött meg jobban, melyikük de a tért előbb magához, a hanyagul tartott pisztoly kiesett a férfi kezéből. A tétovázás, csak másodpercekig tartott, egymásnak estek, és egymás ölelésében ide-oda hemperegtek az erkélyen.

            Amikor győző meglátta, mi történik az erkélyen, nyomban ki akart rohanni, de az erkélyajtót nem tudta kinyitni. Már arra gondolt, hogy kitöri az üveget, de

gyorsan rájött, az üvegszilánkok megsérthetik Jorát is. — Maradjatok itt — szólt oda Marcelnak. Rohant fel a második emeleti erkélyre, elkapta Jora kötelét és mesteri gyorsasággal csúszott le rajta. Elkésett a segítséggel, az őrt álló fickó, már magatehetetlenül feküdt a kőpadlón, Jora pedig hangosan zihálva azt bizonyította, nem volt könnyű a győzelem.

— Jól vagy? — kérdezte Győző               

— Én igen, de ő... — mutatott az ájult férfira. — Ficánkozás közben, úgy beütötte a fejét, hogy szunyókálni fog egy darabig.

            Mielőtt elhagyták az erkélyt, Győző meggyőződött, él-e a férfi — Egy kis agyrázkódás — jegyezte meg, aztán a saját zsebkendőjével betömte a száját, két kezét az erkély korlátjához kötötte.— Tűnjünk el, mielőbb — adta ki a vezényszót, amikor visszatértek a szobába.

            Akadály nélkül megközelítették a kerítést, de hirtelen megtorpantak. A kerítésen kívül két ember körvonalát vélték felfedezni. Gyorsan visszaosontak, és két, majdnem egymásba nőtt fa mögé bújtak. Látni nem sokat láttak, a beszélgetés tisztán eljutott a fülükig.

— Véleményem szerint felesleges tovább itt dekkolnunk, múlatni az időt, ezek már árkon-bokron túl vannak — hangzott az egyiktől, és hangjából ki lehetett érezni a türelmetlenséget.

— Lehetetlen. Szünet nélkül figyeltük a házat — hangzott a válasz.

            Az előző tovább erősködött. — Igen, át is kutattuk, a kertet is, és sehol senki. Egérlyukba nem bújhattak. Én mondom neked, csak időpocsékolás tovább ácsorogni, les-fel járkálni. Pedig, ha még egyszer a kezeim közé kerülne valamelyik, ezzel látnám el a baját — mutatott valamit a társának.

— Csak lassan a testtel — csitította a másik. — Te éppen úgy tudod, mint én, nem használhatjuk a fegyverünket. Nyugodj bele a vereségbe, és tedd el a mordályodat. Hanem, figyelj csak öregem, innen nem messze áll egy csinos kocsi, egy ház előtt...

— Na és aztán! Máshol is állnak kocsik a házak előtt.

— Jól van, na! Csak arra gondoltam... Szóval arra gondoltam, annyit kell ide-oda járkálnunk, megkönnyítenénk...

— Verd ki a fejedből — mordult rá a másik. — Már csak az hiányozna, hogy elkössük, le is mondhatnánk a zsozsóról. A főnök nem tűri a külön akciókat.

— Akkor mehetünk. Lejelentkezünk a főnöknél, aztán iszunk valamit.

            A fa mögött lapulok erre vártak. Amint tiszta lett a levegő, gyorsan átmásztak a

kerítésen, és mély megkönnyebbüléssel ültek be a kocsiba.

— Kicsit meleg helyzet volt — mondta Győző. — Már csak az hiányzott volna,

hogy elvigyék a kocsit. — Elgondolkodva tette hozzá. — Azt hiszem, az én küldetésem valóban véget ért.

— A valódi küldetésed, igen, de van még valami — mondta sejtelmes mosollyal Marcel. — Nem szabadulsz meg olyan könnyen tőlünk. De nem ám!

— Mire gondolsz?

— Szeretném, ha legalább egy-két napot nálunk töltenél. Természetesen ez vonatkozik Doinára is — pillantott a lányra. — Sőt, ha Jora is kedvet kap, őt is szívesen marasztalom.

— Egy-két napot? — mélázott el Győző a hallottakon. — Ennyi belefér. Kösz, pajtás, ha megnövök, meghálálom.

— Engem felejtsetek el — tiltakozott Jora. — Apám úgy kitekeri a nyakam, mintha csirke lennék.

— Majd veled megyek és megpuhítom — vigasztalta meg Doina.

— Gondolod, hogy sikerrel jársz? Ismerhetnéd apámat: ő nem alkuszik. Örülhetnék, ha legfeljebb néhány pofonnal megúsznám.

— Majd osztozunk rajta — nevetett Doina.

— Sokszor kiérdemled a pofonokat? — kérdezte Győző.

— Kisgyerekkoromban kaptam elégszer.

— Akkor itt az ideje, hogy behozza az elmaradt éveket — mondta Győző, némi szarkazmussal.

— Mondták már, milyen kellemetlenül tudsz kellemes lenni?

— Odaadjuk apádnak az iratokat — csacsogott felszabadultan Doina —, és meglásd, leszáll rólad, ha meglátja. Még hálás is lesz. Végtére ő irányította a titkos folyosó kialakítását.

            A kocsi rendszeres karbantartásának Marcel most hasznát vehette, nesztelenül jutottak ki az utcából. Mosolytalan, tragikus arckifejezéssel szólt oda Doinának: — Az apámról szóló iratokat magamhoz vettem, csak te tudsz róla, mi áll benne. Nagyon leköteleznél, ha el is felejtenéd.

— Felesleges erre figyelmeztetni, éppen csak beleolvastam. Amikor felismertem, az apádra nézve kompromittáló adathalmazt, nem olvastam tovább.

— Köszönöm, Doina, nagyszerű lány vagy — vetett Marcel egy hálás pillantást a lányra, majd mély szomorúsággal, így folytatta: — Nem tudom eldönteni, mit tegyek? Egyrészt hajt a kíváncsiság, hogy megtudjam, mi áll apám mögött, másrészt félek az igazságtól. Jobb lett volna meg sem találni — fakadt ki keserűen. Régi emlékek törtek fel benne, s keze görcsösen feszült a kormányra.

            A szokatlan viselkedés nem kerülte el Doina figyelmét. — Ideadnád egy pillanatra? — nyújtotta kezét Marcel felé.— Az a helyzet, hogy olvasás közben az

elején, egy ismerős névre bukkantam, és szeretnék meggyőződni, jól láttam-e?

            Marcel szó nélkül benyúlt a pólója alá és előhúzta az iratokat. — Csak egy percre állj meg — kérte Doina.

            Drámai pillanatok következtek: Doina kiszállt, néhány lépést eltávolodott a kocsitól, majd gyors, de határozott mozdulattal kettészakította, majd apró fecnikre tépte az iratokat és szétszórta. Egy gyenge szél is besegített, hogy messzire kerüljenek. — Most már nem okoz gondot — mondta elégedetten, az elképedéstől szóhoz nem jutó Marcinak. — Minek erről tudnia bárkinek is? Apád egy rövid időre megtévedt, akárkivel megtörténhet. azért kellene egy életen át bűnhődnie?

            Jora megcsóválta a fejét, és bár nemes gesztusnak ítélte meg Doina tettét, mégsem tudott osztatlanul egyet érteni vele. Beleavatkozott olyasmibe, amihez semmi köze. Indulat nélkül mondta: — Most szépen átsegítetted Josif bácsit az árnyékos oldalról, a napos oldalra.

— Van valami kifogásod ellene? — lobbant be Doina.

— Nem kifogásolom, csak...

— Nem értesz semmit! — csattant Doina hangja. — Gondolj csak bele, talán éppen azok ítélkeznének felette, akik jobban megérdemelnék, hogy lecsapjon rájuk az igazságszolgáltatás keze. Ki ezzel, ki azzal, Romániában, szinte mindenki hibás, az akkori kialakult helyzetért. A másik, Marcel nem kompetens abban, hogy ítélkezzék az apja felett. Igaz, a sorstól sem lehet elvárni, hogy maga végezzen, minden főkolompossal, mint ahogy Kócsaggal tette.

— Erre nem lehet, mit válaszolni, drága Doina — mondta Marcel, és visszalopakodott arcára a derű. — Abban igazad lehet, jobb, ha nem tudok meg semmit. A közérzetem sem javulna tőle.

— Akkor végeztünk is ezzel a témával — válaszolt Doina, vidámságot erőltetve magára, ami nem volt könnyű. Alaposan megtépázta az idegeit a robbanás tragédiája. — Már csak egy kérdésem maradt.

— Éspedig?

— Mit szólnak majd a szüleid, ha így az éjszaka kelős közepén beállítunk, és ott is maradunk?

— Igen, igen, ez izgat engem is — csatlakozott Győző a témához.

— Aggodalomra semmi okotok, én már lerendeztem apával és anyával mindent. Doina alszik az én szobámban, mi férfiak a vendégszobában. Itt még, magyar szokás szerint, létezik a tisztaszoba a vendégek számára.

— Én ostoba! — ütött homlokára Doina. — Ha előbb kíváncsiskodom, nem keletkezik gombóc a torkomban.

— Így legalább a vacsorát is letudod — jegyezte meg epésen Jora.

— Most meggyőztél a szellemességedről — lökte oda félvállról Doina.

— Nem szükséges kiemelned, ezt a tulajdonságomat, mert tudom, ennél már csak a

szépségem kirívóbb.

            Erre kitört az általános kacagás.

— Kösz az elismerés — sanyarodott el Jora arca. Ezzel sikerült kioltani belőlem, minden jóindulatot.

*

            Amikor a kiscsapat megérkezett Marcelék házához, csendben osontak be az udvarra, és lábujjhegyen a konyhába. Az asztalon, egy vázához támasztva, ott állt Irina Falino szép szálkásbetűkkel írt üzenete: Mindent megehettek, ami a gáztűzhelyen található.

— Gyönyörű írása van anyukádnak — mondta Doina Marcelnak.

— Így igaz. Fiatalabb korában irodalmat és nyelvtant tanított.

— Mért hagyta abba?

— Hosszú. Majd egyszer elmondom.

            Marcel szeme megakadt egy púpozott tányéron. Leemelte róla a szalvétát, és felujjongott. Lekváros és túrós palacsinta rejtőzött alatta.

            Áhítattal simította meg tekintetével Doina a palacsintát. — Ez jól kezdődik.

— Akkor nézzük, mi van a fazékban! — emelte fel Marcel a fedőt. — Ez nem lehet igaz! — mondta elragadtatva.

— Mi nem? Hadd nézzem meg én is! — kotnyeleskedett tovább Doina, de Jora határozottan félre tolta.

— Muszáj neked, mindenben elsőnek lenned? — dörmögte, és mohó tekintettel nézett a fazékba.

— Paradicsomos káposzta, hozzá nyúlhús, vadasan elkészítve — sorolta Marcel nagyokat nyelve. — Kedvenc ételem. Mit szóltok hozzá? Egyáltalán, szeretitek a paradicsomos káposztát?

— Aha — Hangzott Győző tömören megfogalmazott válasza, és nyeldeklője máris üzemmódba lépett. — Senki ne reménykedjen, hogy megeheti a részemet.

— Minek itt a sok szöveg? Álljunk neki! — türelmetlenkedett Jora, akire rátört az éhség. Már a palacsinta látványánál is alig tudta magát visszafogni, hogy ne essen neki. — Doinához fordult. — Ha véletlenül fogyózól éppen, én szívesen feláldozom magam, hogy...

— Ne reménykedj, nem fog sor kerülni rá. Ha rögvest, itt előtted folyok szét, akkor sem mondok le a részemről.

— Doina drága — szólt Marcel —, a kredenc felső részében vannak a tányérok, lennél szível előszedni? Addig én az asztalra rakom, a többi kelléket.

            A szörnyű tragédia, az elmúlt órák izgalma nem tudtak olyan rombolást végezni a fiatalok gyomrában, hogy a pavlovi reflex ne győzedelmeskedne felette. Egy morzsányi étel sem maradt  az edényekben, aztán jó hideg kútvizet ittak hozzá. Néhány perces szieszta következett, aztán Győző javasolta, hogy térjenek nyugovóra, ha egyáltalán tudnak aludni az izgalmakkal dúsított nap után.

— Én benne vagyok — kapott a javaslaton Marcel, mint aki erre a pillanatra várt. Nem akarta mondani, hogy két napja alig aludt. — Gyere Doina, megmutatom a szobádat, a hálóingednek feláldozom az egyik ingemet. Ja, igen — csapott a homlokához—, majd elfeledtem, holnapra egy meglepetést tartogatok számotokra. Bár igaz, örömöt inkább csak nekem okoz, de garantáltan ti lepődtök majd meg.

— Kiscicákat raksz a takarónk alá? — incselkedett Doina

— Annál elképesztőbb.

— Akkor békákat.

— Nekem az a gyanúm — szólt közbe Győző —, meghívta a helyi, népi rezesbandát reggeli ébresztőnek.

— Ennél elképesztőbb az lehetne, ha Marcel fújná az ébresztőt — toldotta meg

Jora nagyot ásítva.

— Figyelj csak, hapsikám! — folytatta a heccelődést Győző — Nem lenne jobb, ha nekünk szereznél örömöt, és megtartod magadnak a meglepetést?

— Ne halmozd a gyönyöröket, életuntsághoz vezet.

            Vigyorra rándult Jora szája, jól érzékelhető éllel vágta rá. — És korai végelgyengüléshez. — Amikor Marcel és Doina mögött bezárult az ajtó az arcára is kirajzolódott, hogy valami nyomja a begyét.

— Nos? — Szólt Győző. — Mi az a megejtő érzelmi megnyilvánulás az arcodon?

            Jora hirtelen elkomorodott. — Ha már beleláttál a lelkembe, kimondom. Mi a terved, mi lesz Doinával ezután?

— Mi után? Nem értelek.

            Szinte ellenségesen csattant Jora hangja. — Ne játszd a naivat, nagyon is jól érted, mire gondolok.  Te a lelkemből, én a szemedből olvasok.

— Mi ütött beléd? Eddig normális voltál. Persze elfelejtettem, hogy csoda gyerek vagy — próbálta Győző tréfával elütni a dolgot, mert már sejtette, mire akar Jora kilyukadni. Csak a hangnemet nem tudta, mire vélni.

— Tegyük félre a tréfát, és térjünk vissza, az iménti kérdésemre, akármilyen kényelmetlen válaszolni.

            Szín ütötte Győzőt a kérdés, jóllehet tisztában volt vele, hogy számolnia kell Doinával, és döntenie kell kapcsolatuk sorsáról. Azonban ezt nem Jorával akarta megbeszélni. Sértőnek találta a rideg számon kérő hangját, és nem tartotta illetékesnek, hogy kérdőre vonja. Mia csudát akar elérni, ez a kölyök? — gondolta bosszúsan, és kezdte kényelmetlenül érezni magát az átható tekintetétől. Talán, ha baráti hangon érdeklődik, lehet, hogy rááll egy rövid beszélgetésre, de így... Élces hangon kérdezte: — Ha jól értettelek, a kettőnk jövőbeli kapcsolatára gondoltál?

— Mi másra?

— Valamit elmulasztottam?

— Még nem! Ezért kíváncsiskodom.

— Ez nem puszta kíváncsiskodás.

— Lehet.

— Nem rád tartozik.

— Én mégis tudni akarom.

            Már-már azon volt Győző, hogy faképnél hagyja a kotnyeles fiút, de meggondolta magát. — Te, mit tennél az én helyemben? — kérdezte, mintha valóban érdekelné.

— Nem vagyok a te helyedben — vált egyre keményebbé Jora hangja.

— Mégis úgy tűnik, az agyadban már elkészítetted a forgatókönyvet.

— Ne terelj, válaszolj!

            Erre már bepöccent Győző is. — Ha azt hiszed, éppen veled fogom megtárgyalni azt, amit még én sem tudok, tévedsz, pajtikám, gondolta, hangosan pedig, így szólt: — Doina és én jó barátok vagyunk, a továbbiakon, még nem gondolkodtam. Ő okos lány, meg fogja érteni, hogy... Holnapig van időm átgondolni a kettőnk dolgát, te pedig nem gondolkodhatsz Doina helyet.

            Már szúrt Jora szeme, hangja érdessé vált. — Valakinek felelősséget kell éreznie a kettőtök dolgában. Nem gondolod?

— Ebben te lennél a kompetens?

— Például én is.

            A vita hevében egyikük sem vette észre Doinát, aki egy pohárral a kezében ott állt az ajtóban, és hallgatta a különös párbeszédet. Arcából kiszivárgott a vér, szemében könnyek csillogtak. Szó nélkül húzódott vissza az ajtóból.

— Ha azt képzeled, könnyű helyzetben vagyok, akkor tévedsz — folytatta Győző. Szinte már kedvét lelte benne, hogy bosszantsa Jorát. — Jó, ha tudod, a kettőnk között kialakult érzelmi helyzetért egyformán hibásak vagyunk, és nem csak rajtam múlik, mi lesz ezután.

— Ha eltekintenék attól, hogy a te biztatásod hozta felszínre Doina érzelmeit, igazat is adnék. Végül is idegen zászló alatt tetted. Doina nem csak szép és okos lány, erős egyéniség is, majd túlteszi magát rajtad.

— Örülök, hogy meggyőzted magad. Ez az én ügyem, hadd rendezzük el ketten Doinával segítség nélkül.

            Fenyegető fény villant meg Jora szemében. — Azért jobb, ha tudod, nem győztem meg magam semmiről.

            Éppen válaszra nyitotta Győző a száját, amikor kilépett Marcel a szobából. Arcán nyoma sem volt már a derűnek, szemében szomorúság bujkált. Lesírt róla, hogy valami nagydolgot szeretne mondani, de nem jött szájára a megfelelő szó.

Kínos csend telepedett közéjük.

            Mi az ördög ütött beléjük? — töprengett Győző, de csak néhány pillanatig. Hirtelen megvilágosult előtte, ezek összeesküdtek ellene. Ők akarják irányítani, Doinával való kapcsolatát, kifogni a halat a tóból, horgászfelszerelés nélkül. Nem sokat tévedett, Marcel szeméből szemrehányást olvasott ki. Jóságos isten, ez is lelkizésre készül, döbbent meg. Zavarában az abroszt kezdte el ráncolgatni. Lenvászonból készült, a hímzés román, állapította meg. Nekik is van hasonló otthon, jutott eszébe. Anyja a román magyaroktól vette, rétes készítésénél a tésztát nyújtotta rajta.

            A nyomasztó csendet Jora hangja törte meg. — Menjünk, és tegyük el magunkat holnapra. Az alvás egészséges gondolatokat szül. Ezt apám szokta mondogatni, ha komoly döntés előtt áll.

— Bölcs mondás — válaszolta rá Marci, száraz, színtelen hangon. Nem találta alkalmasnak az időt egy kényes vita előidézéséhez.

            A vendégszobában három fekvőhely volt: két heverő a fal mellett, a fejénél szembe állítva. A szoba másik oldalán egy fotelágy, mindhárom fekvésre készen megágyazva. — Ki, hol akar aludni? — kérdezte Marcel.

            Jora megrántotta a vállát.

— Én a fotelágyat választóm — mondta Győző. Ő már a szobába lépéskor kiszúrta magának.

— Kértek pizsamát? Én a meleg miatt alsónadrágban alszom.

— Én is — hangzott egyszerre Jorától és Győzőtől.

            Perceken belül ágyban voltak. Noha Győzőnek égett a szeme az álmatlanságtól, az elmúlt órák eseményének hatásától nem jött álom a szemére. Lelkileg magába roskadva meredt a semmibe. Különösen Kócsag és társai tragédiája bombázta agysejtjeit, háttérbe szorítva Doina iránti, felelősség érzetett. Álmodni sem merte volna, hogy ő is részese lesz a halálának. Egyáltalán az összes erdélyi történés felül múlt, minden elképzelés. Keszekuszává vált minden a fejében, ide-oda csapongtak a gondolatai. Aztán arra gondolt, mennyi mindent át kell rendeznie az agyában, hogy végre valóságképpé alakuljon.

            Valóságkép? Egyáltalán van ilyesmi? A magyar történelem megmásítása, a fejekből való kiiktatása, a szovjet uralkodás megszépítése kutyafüle ahhoz képest, amit itt Romániában tapasztalt. Ez lett a valóság.

      Most, hogy a teljes mélység tükrében látta, megértette az a közönyt, melyet a diákok tanúsítanak a történelem és a világ dolgai iránt. Mi tagadás, csak annyi figyelmet fordítanak rá, mint jóllakott kutya a csontra. Talán a zene. A kemény rockzenével próbálkoznak kifejezésre juttatni nemtetszésüket, csakhogy durvábbra sikeredik, mint a valóság. Egyszer olvasta valaki tollából, hogy „a gyermekek lelke olyan, mint a termőföld. Csak akkor nevel egészséges növényt, ha jó maggal vetik be, és odaadással öntözik. A tisztán látás, őszinteség, tolerancia nélkül, hamar szárba szökken a nacionalizmus, bomlasztó eszméje”, folytatta a gondolatsort.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.