Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Erdélyi skorpio tizedik rész

2012.07.08

Tizedik rész

— Éppen ez az, amitől szeretném megkímélni magam — válaszolta dünnyögve Marcel, s látni lehetett rajta, hogy két különböző akarat viaskodik benne. — Persze nem zárom ki, hogy némely dologban a barátunk segítségére legyek. — Magyarázkodva tette hozzá — Talán okosabb, ha nem tudok semmiről.

— Csak az a bibi — szólt Győző, fürkészően nézve Marcel szemébe —, nekünk, személy szerint, rád is szükségünk van, és persze a kocsidra. Erre, mi a válaszod?

            Néhány másodpercig hallgatott Marcel. — Előbb ismernem kell a terveteket, aztán hozzáillesztem a válaszomat.

— Akkor ne is késlekedjünk — csillant meg Doina szeme. — Már éppen itt az ideje, hogy tegyünk valamit.

— Nos — sietett Győző a válasszal —, itt van egy telefonszám. Meg kellene tudnod, ki a gazdája, és hol lakik?

— Várj, van egy ismerősöm... Majd meglátjuk — mondta Marcel, s máris eltünt. Öt perc múlva mosolyogva megjelent.

— Sikerült? Kérdezte Doina és Győző egyszerre.

— A telefonszám gazdája egy bizonyos Petre Tanase. A cím: Robinson Csusoe utca tizennyolc. Rekordgyorsasággal ment nem?

— Való igaz — Bólintott elégedetten Győző. — Nos, miután az első feladatod ilyen ügyesen megoldottad, beszélhetünk a második feladatról. Tekintettel arra, hogy a szóban forgó házban, még ma szeretnénk tiszteletünket tenni, megelőzően a helyszínen alaposan körül kell szaglászni. Erre te leszel a legmegfelelőbb. Ismernünk kell, hogy a ház melyik pontján lehet, a legkisebb kockázattal, bejutni. Ha ezt elvállalod, többet teszel értünk, mint Szadam Huszein a kurdoké. Izgatottan várom a válaszod.

            Jószerével Marcel semmit sem tudott a cím gazdája és az ügy összefüggéseiről, gondolkodóba esett. Kíváncsian jártatta szemét egyik arcról a másikra, végül megállapodott Győzőén. Egyre jobban kedvelte. Nem hitte magáról, hogy kitűnő emberismerő, de most, esküdni mert volna, hogy becsületes emberrel áll szemben. Doinához fűződő érzelme pedig elég nyilvánvalónak látszott. Nagyon sajnálná, ha ez a jól működő szerelem, valami oknál fogva szétszakadna. — Van egy javaslatom.

— Éspedig?

— A kocsimba mind a négyen beférünk, mért ne mehetnénk szemlézni, együtt?

— Valóban, mért ne? — mondta Doina.

— Majd néhány házzal előbb állok meg, és ti megvártok.

            A válasz, általános hangos helyeslés.

— Még egy dolog, csendesítette le Marcel a zajongókat. — Jora velem jön, hisz végül is nálánál senki nem ismeri jobban a házat.

— Éppen ajánlkozni akartam — húzta ki magát Jora boldogan.

— Akkor ezt is megbeszéltük, mindenki a fedélzetre! — vezényelt Győző.

            Már éppen indulni akartak, amikor az idősebb Falinó megjelent a verandán. Csalódottan kérdezte: — Késztök falahofá?

— Igen, apa — válaszolt Marcel kelletlenül. — Megmutatom vendégeimnek a környéket.

— Aszt jó csinálod, sak... — mondta Josif lógó orral.

— Van valami problémád, apa? — kérdezte Marcel sajnálkozva. Gondolta, mit szeretne az apja.

— Sak akartam kérni téket és Tyőszőt kártyászni.

— Sajnálom, apa, de most nem megy. Nem is biztos, hogy Győző tud kártyázni.

— Egy matyar ne ismerne snapszer? — nézett Josif megbotránkozva Győzőre.

Lemondóan legyintett, majd ott hagyta a társaságot. — Mék ijet, mék ijet — dünnyögte csalódottan.

— Most aztán lépjünk le gyorsan — mondta Marcel mosolyogva, de látszott rajta, bántja apja csalódottsága.

*

            Minden úgy történt, ahogy megbeszélték: Marcel és Jora terepszemlézni mentek, és amikor visszaérkeztek, elégedetten számoltak be az eredményről. Sehol semmi akadály, simán be lehet jutni a házba.

— Már csak a részleteket kell megbeszélnünk, aztán indulhatunk is — mondta Jora, amikor ismét a verandán ültek. Alig fért a bőrébe, hogy ilyen fontos szerepet kapott az ügyben.

— Eddig minden rendben — tűnődött el Győző —, és tegyük fel, hogy valóban akadály nélkül sikerül bejutni a házba, azt még nem tisztáztuk, hogyan jutunk le a titkos folyosóra.

            Jora öntudatosan kihúzta magát, egy lezser kézmozdulattal mondta: — Nem

nagydolog az egész.

— Szerinted. Mi viszont nem ismerjük a helyszint. Nem hagyakozhatunk teljesen rád, éppen azért nem cselekedhetünk hűbelebalázs módjára. Az sem elhanyagolható, hogy túl rév volt, amikor ott laktatok. Azóta több minden megváltozhatott.

            Ez sem zökkentette ki Jórát a magabiztosságából, tovább fontoskodott. — Ha a háza nem fordították fel sarkostul, el fogok igazodni, bízzatok bennem!

— Nekem pedig a tudomásomra jutott, házon belül most folynak az átalakítási munkák. — vetette közbe Marcel.

— Mit számít az —vont vállat —, nem késtünk le semmiről. Szinte biztos vagyok benne, hogy az új tulajdonosnak sejtelme sincs a titkos folyosóról. Azt még nem említettem, hogy a ház alatt lévő pince két helyiségből áll, melyeket betonfal választ el egymástól, mindkettőből nyílik egy-egy folyosó, az egyik a titkos. A tervező mindenre gondolt, mindent kiszámított.

— Ha te mondod. Arról viszont nem esett még szó, miként találtál rá a titkos folyosóra? — Nézett várakozóan Győző, Jora büszkén csillogó szemébe.

— Nem fogod elhinni, véletlenül. A szalonból nyílik egy tapétaajtó, én pedig puszta kíváncsiságból meg akartam nézni, mi van az ajtón túl, de nem tudtam kinyitni. Ugye említettem már, hogy kölyök koromban, minden lében kanál voltam?

— Ezt a szokásodat hűen megőrizted mostanáig.

— És? Ennek köszönhetem a felfedezésemet. A lényeg, amint azon törtem a fejem, hogyan juthatnék be a másik helyiségbe, megpillantottam egy fali lámpát, ami mellett mindig elsiklott a tekintetem. Igaz, a szüleim soha nem használták. Vajon, mért nem, tüzelt a kíváncsiság, és megnéztem, működik-e? Felálltam egy székre és forgatni, tekergetni kezdtem, s ekkor csoda történt. A lámpa forgatása működésbe hozott egy mágneses szerkentyűt. Erre egy utólagos vizsgálat után jöttem rá.

— Milyen nagyszerű logikával rendelkeztél, már kicsi korodban is — évődött doina, jóllehet az elismerés ott csillogott a szemében.

            Jora egy lesújtó pillantással folytatta. — Egy kattanás után, körülbelül egy félméternyi falterülettel együtt az ajtó becsúszott a falba. Elképzelhetitek, mennyire meglepett a felfedezésem.

— Elképzeltük, folytathatod! — türelmetlenkedett Győző.

— Na, jó. Lemásztam a székről, a helyére vittem. Illetve csak akartam, de...

— Az ajtó izgalmasabb.

— Az igazi meglepetés akkor ért, amikor kikukucskáltam az ajtón. Rádöbbente, hogy egy pincér és egy ismeretlen folyosót fedeztem fel. ezután szereztem egy elemlámát és becserkésztem a folyosót. Néhány pihenő közbeiktatásával, egy domb gyomrába vezetett. Bár azt lezárták egy páncélajtóval. Soha senkinek nem árultam el a felfedezésem, ha egyedül hagytak otthon, gyakran lejártam oda játszani.

Már nem is tagadom, hogy egyre jobban érdekel ez a bonyolultnak tűnő ügy — vallotta be Marcel. — Úgy látszik, az a sorsom, hogy gyűjtsem magam köré az izgalmakat.

— Dolgozik benned az újságírói kíváncsiság — jegyezte meg Doina.

— Ez már csak így van — bólintott Marcel, majd Jorához fordult. — Tehát a pincéből a titkos folyosóra lehet átjutni?

— Majdnem, közte van egy vasajtó.

— Mit érünk vele, ha a vasajtót nem tudjuk kinyitni?

            Öntudatból nem szenvedett Jóra hiányt, örült, hogy minden, amit mond, kulcsfontosságú. — Mint ahogy az imént említettem, vásott gyerek voltam, és mennyit hallottam ezt az apámtól...

— Térj a lényegre — szólt rá Doina.

— Hiszen a lényegnél tartok — fintorgott Jora. — Nem értem a türelmetlenségeteket. Kösz szépen, hogy örökké közbeszóltok.

— Szívesen teszem.

— Hol is tartottam? — töprenget Jora. — Ja, igen. Elcsentem apám fiókjából az ajtó kulcsát, és eldugtam egy tuti helyre. Így akkor mehette, a folyosóra, amikor kedvem tartotta.

— Nem kereste apád a kulcsot? — Kérdezte Győző.

— Nem. Valahogy feledésbe ment nála a titkos folyosó. Az volt a érzésem, nem is akar tudni róla.

— Mi van, ha a kulcs nincs már a tuti helyen?

— Az ki van zárva. Találtam egy lyukat a pince egyik sarkában éppen a fal tövében. Kinek jutna eszébe ott kotorászni?

            A felcsigázott érdeklődést már fokozni sem lehetett, különösen Marcelnál. A riporteri véna serényen dolgozott benne, szája nevetésre rándult. — Amennyiben nem kell ölni, rabolni, vagy ilyesmi, szívesen benne vagyok a bulitokban.

— Örülök a szerencsének — mosolygott Győző elégedetten. — Ez lesz a legdinamikusabb esemény az újságírói tevékenységednek, jóllehet a feladatod csupán arra korlátozódik, hogy őrködsz, míg mi dolgozunk.

— Meg is védhetlek benneteket, ha úgy adódik

— Verekedtél már életedben egyszer is? — kérdezte Jora olyan fejtartással, mint egy legyőzhetetlen hadvezér, aki meghódította fél Európát. Doina rosszalló pillantására szégyenlősen elvigyorodott— Én a tollammal ütök és nagyot, ha kell. Hatásosabb, mint egy csípőrúgás, elhiheted, ha mondom — válaszolt Marcel, mély meggyőződéssel, Doina pedig helyeslően bólogatott rá.

            Miután aprólékosan megbeszélték a teendőket, már nehézkesen múltak az órák. Várniuk kellett, míg beesteledik.

            Végre elérkezett a várva várt idő. Fél tíz magasságában kötelekkel, kampókkal és egyéb szükséges tárgyakkal felszerelkezve elindult a négyes fogat. Mielőtt a kertbe való behatolást megkezdték, Marcel újra körülszimatolta a házat nem adta az életnek semmi jelét, egy moccanásnyi neszt sem észlelt. — Mindezek ellenére, úgy kell viselkednünk, mintha őröket kellene kicseleznünk — intette óva a többit

Győző. — Nem szeretném, ha rajtunk ütnének.

            Csendben a kerítés mellé sorjáztak. Győző olyat kanyarított a kezében lévő kötéllel, hogy egy vadnyugati tehenész legényt is megszégyeníthetett volna. A kampó pontosan oda repült, ahová célozta. — Ki akar elsőnek mászni.

— Én — tüsténkedett Jora, és már kapta is marokra a kötelet. Pillanatok alatt átlendült a kerítésen. A magával vitt kötelet a kerítéshez erősítette és leszólt — Jöhet a következő.

            Látszott Doinán, hogy gyakorlatlan a kötélmászásban, azért mégis sikerült átjutnia. Amikor már mind a négyen a kerítésen belül voltak. Jora kiadta a vezényszót: — Életre, halálra, kövessetek!

            Libasorban osontak bokortól bokorig, s már éppen a kerti úthoz értek, amikor egymás után három koppanás zavarta meg a csendet, és hozta őket frászba. Ijedten kushadtak le egyik bokor mögé.

Egy ideig a lélegzetüket visszafogva figyeltek, a koppanás nem ismétlődött meg. Egyszerre sóhajtottak fel.

— Mi lehetett? — suttogta Doina.

— Nem tudom — válaszolt Győző. — Viszont úgy érzem magam, mint aki hirtelen vakonddá változott.

— Mi lehetett? — szólalt meg Jora. — Vadgesztenyék hullnak a fáról.

— Ilyenkor vadgesztenye? — tamáskodott Doina.

— Nem mindegy? Menjünk! — vezényelt ismét Jora

            Csaknem négykézláb osontak a házhoz. Marcelnak igaza volt, a renoválást még nem fejezték be, vagy itt még el sem kezdték, kőműves szerszámok ott hevertek a fal mellett. Tanácstalanul néztek Jorára, aki magabiztosan magyarázta: — Ha felnéztek a házra, két balkont láttok egymás felett. Az alsónak az ajtaja nehezen nyílik, zajjal járhat, ezért a felső balkonra kell feljutnunk, annak ajtaját könnyen ki tudom nyitni. Ismerek egy trükköt, amivel zaj nélkül el lehet fordítani a kilincset. Tudjátok, már gyermekkoromban...

— Tudjuk. Zseninek születtél — vágta rá Doina.

— A kötél zajt fog csapni — aggályoskodott Marcel

— Felejtsétek el a kötelet, ennél jobb ötletem van — jelentette ki Jora. — Tartson valamelyikőtök bakot, felmászok az alsó balkonra, és a kötelet magammal viszem.

            Erre Doina lázba jött. — Majd megyek én, sokkal könnyebb vagyok.

            Ellágyult hangon suttogta Győző. — Igazad van. Olyan a mozgásod, mint a gazelláé, a légiességedet nem is említve.

            Elkapta Marcelt az idegesség. — Nem vagyok eszemnél! Hagyd máskorra az ömlengést, mert még elszúrunk valamit.

— Hagyd! — mondta Jóra őszinte megvetéssel. — Ha egyszer rákapott, képtelen visszafogni a rajongását. Mászol, vagy nem mászol? — mordult Doinára. Amikor fenn voltak a balkonon, megenyhült a hangja. — Itt van egy tűzlétra, ezen feljutunk a másik balkonra. De csak akkor kövessetek, ha intek.

            Öt perc is eltelt, mire Jorának sikerült kinyitni az ajtót, és megadta a jelt. — Kinél van a zseblámpa?

— Nálam — nyújtotta oda Marcel.

— Figyelem! — suttogta Jora. — Amíg én benn körülnézek, húzódjatok el az ablaktól, nehogy eláruljon az árnyékotok. Ez tök üres, itt is folynak a belső munkálatok — mondta, amikor visszajött. — Ha szerencsénk van, nem lesz probléma a többi helyiséggel sem.

— Most te vagy a főnök, te irányítasz minket — biztatta Doina.

— Jaj, istenem! — fohászkodott Jóra, egy lélekben markoló sóhajjal. — Mindjárt

rosszul leszek a szép emlékektől. Nem is tudom...

— Csak addig tartsd magad, míg le nem jutunk a pincébe. Ott kisírhatod a fájdalmaidat valamelyikünk ölében. De most ne nyavalyogj. — ironizált Győző.

— Nem gondoltam volna, hogy ilyen veréblelkű vagy — toldotta meg Doina.

            Nem kellett Jorának tapogatóznia, világított a zseblámpa, és ismerte minden zugát a háznak. Elárasztották agyát az emlékképek, szinte megelevenedett benne a múlt, hol a boldogság, hol a fájdalom árasztotta el a szívét. Az egyik ajtóra tévedt a tekintete: ez volt szüleinek a szobája, ahová csak nagy ritkán léphetett be. Mint mágnes a vasat, úgy vonzotta egy láthatatlan erő, hogy bepillantson. Amikor lenyomta a kilincset és az ajtó megnyikordult, megtorpant, és levette kezét a kilincsről. Amikor végignézett a sötét folyosón, minden valóságos ok nélkül, megszállta az ijedség. Látta apját, amint kemény, katonás léptekkel le, s feljárkál, és fújtat magában.

Aztán látta anyját, amint szelíd, riadt tekintettel figyeli férjét, és próbálja kitalálni, vajon, mi bosszantotta fel.

            Tudta, érezte, hogy apja, nyersesége ellenére, szereti anyját, és soha be nem csapná, de gondjait nem osztotta meg vele, büszkesége pedig nem engedte meg, hogy gyengének látszódjon. Viszolygott a gyengeség minden megnyilvánulásától. Az engedelmes anyja így is kész volt apja minden kívánságát teljesíteni, hogy a kedvébe járjon. Ahogy visszaemlékezett, anyja soha nem lázadozott a sorsa iránt. Néha megsajnálta, az egyhangú élete miatt, de rájött, anyjának arra van szüksége, hogy legyen kire felnéznie, és szolgálhassa azt, akire felnéz.

            Élénken élt az emlékezetében a jelenet, amikor apja bejelentette, hogy el kell hagyniuk a házat, és visszaköltöznek a szüleihez a hegy lábához. De miért? — kérdezte könnyes szemmel az anyja. Apja csupán annyit válaszolt: — Csak! —

Aztán összeszorította a száját, és nem szolt a dologról többet.

            A költözködésnél nem vittek magukkal egyebet, mint a személyes holmijaikat, és a régi bútort, ami a padláson volt összezsúfolva. A ház valamikor egy miniszteri tanácsos tulajdona volt, ők pedig megkapták bútorral együtt.

            Jora néhány hónapos kora óta lakott a házban, hosszú időnek el kellett telnie, mire fel tudta dolgozni a megváltozott helyzetet.

            Később már az ő füléig is eljutottak az apjáról szóló hírek. Megtudta, hogy kirúgták az igazgatói székből, és a pártból is kizárták: az ók, nem hajtotta végre az olyan utasításokat, amelyet embertelennek és etikátlannak tartott. A döbbenetes felismerésre megszűnt minden fenntartása, rossz érzése az apjával szemben. Sőt, jobban szerette, tisztelte, mint valaha, pedig alig tudott valamit arról, amit a politika boszorkány konyháján főztek. Ezután már nem is tűnt olyan borzalmasnak a tanyasi élet, elszakítva a megszokott, kényelmes élettől. Az idő múlásával, már jól is esett távol élni a zajos várostól, és magába vonultan ábrándjaiba süllyedni, a természet lágy ölén.

            Néhány percnyi várakozás után a többiek is kiléptek a folyosóról, és megálltak a lépcső tetején. Még gondolkodni sem maradt idejük, amikor a földszinti helyiséget fény árasztotta el. A döbbenet lebénította őket.

            Nem különösen Jorát, csodálkozva fordult meg, de az erős fénytől, csak pislogni tudott. Először két férfi körvonalát látta maga előtt, aztán felismerte őket. Az a két fickó állt a terem túl felén, akik a marosvásárhelyi hotel előtt silbakoltak.

            A kölcsönös felismerés hamar megtörtént, néhány másodperces hallgatás után a hosszú hajú tért először megához. Aberált hangján kezdte a fuvolázást.

— Nocsak, kit látnak szemeim? Ez aztán a meglepetés.

            Istenem, mit kereshet itt ez a két görény, gondolta Jora, és félni is elfelejtett.

            A bajuszos vette át a szót. — Tényleg, vajon, mit kereshet itt?

— Nem hiszem, hogy meghívást kapott környezettanulmányra — fuvolázott tovább a hosszú hajú, és méregetni kezdte Jorát lábától felfelé.

— Kérdezzük meg, őt magát!

— Jó ötlet, kérdezzük meg — vigyorgott a hosszú hajú, és máris a fiúnak szegezte a kérdést: — Mi a fenét keresel te ebben a házban? Ebben a házban, ahol semmi keresni valód nem lehet.

            Meglepő nyugodtsággal mérte végig Jora a két férfit. — Semmit — hangzott a rövid, tömör válasz.

— Semmit? — ismételte meg a hosszú hajú, és egy bosszús mosoly húzódott meg a szája szögletében. Aztán szigorúvá vált az arca, mintha Jora hamis hangot ütött volna meg a zongorán. Néhány fenyegető lépést is tett feléje.

            A beszélgetés románul folyt, ilyenformán Győző egy szót sem értett belőle. Azonban az arcok játékából, a mozdulatokból kikövetkeztetett mindent. — Azt hiszem, nem avatkozom bele, amíg nem muszáj — súgta oda Doinának. — Hadd teljék kedve, ha verekedésre kerül sor.

— Ez a két vadállat komoly kárt tehet benne — súgta vissza Doina őszinte aggodalommal. — Mégis csak ketten vannak.

— Nem baj, csak figyeld őket!

            A szópárbaj folyt tovább.

— Azt akarod velünk elhitetni, hogy csak unaloműzésből lopóztál be a házba?

— És ha így van? — hegyezte tovább a témát Jora, amely felért egy kihívással.

            A bajuszos hangja érdessé és fenyegetővé vált. Egyáltalán, honnan ismered te ezt a házat? Ha nem válaszolsz a kérdéseimre, majd mi szóra bírunk.

— Azt még meglátjuk — lökte oda hetyke kihívással Jora.

— Még szemtelenkedsz is? Te göthös gorilla — fújtatott a bajuszos, közben elöntötte arcát a vér.

            A nem éppen hízelgő jelző hallatára, Jora haragra lobbant, pattanásig feszültek az idegei. Apját látta maga előtt, akit érdemtelenül megaláztak, a semmibe tapostak. Nézése olyanná vált, mint egy támadásra készülő farkasé, hangja megkondult, mint a vészharang tűz esetén. — Mire vártok, patkányok? Gyertek csak, gyertek!

            A nem várt kihívásra először hitetlenkedve meredt Jorára a két férfi, aztán, mint hőmérőn a higanyszál, úgy futott fel a vér az arcukra, szemükben fenyegető, vad tűz lobogott. Még hogy, így merjen beszélni velük, ez a kis senki.

            Nem kellett sokat várni az izgalmat hozó jelenetre, egyszerre indultak el a fiú felé. Először csak araszoltak, majd hirtelen felgyorsultak, és az események is.

            A hosszú hajú jobb kezét ökölbe szorítva, pörölyként maga előtt tolva, Jorára rontott. Mellé fogott. A fiú úgy hajlott oldalra, mint zsenge nádszál a szél fuvolatára. A célt tévesztett ütés, gazdájával együtt elzúgott mellette. Rögtön utána megkapta a visszavágót, pontosan a két szeme közé. Aztán következett egy rúgás, melynek következtében lelankadt, akár egy hervadt virág.

            A bajuszos látva a társa vereségét, nem tétlenkedett, most ő vetette magát Jorára, de ő is vesztére. Jora kapásból úgy rúgta gyomron, mintha egy labdát lőtt volna kapura.

            A vékonydongájú hosszú hajú szívós fajtának bizonyult. Új erőre kapva, és hogy a méltóságán esett csorbát kiküszöbölje, késsel a kezébe ugrott Jora felé.

            Amikor az acélpenge, a rávetődő fényre megvillant, Doina felsikoltott, de Jora lába rugóként lendült előre, és a kés nagy ívben repült ki a támadó kezéből. Eszmélni sem maradt ideje, máris az állán landolt a következő rúgás. Úgy rogyott össze, mint egy üres zsák. 

            Most látszott igazán, milyen anyagból gyúrták Jorát, végtagjai továbbra sem pihentek. Győző szerint szívós, akár egy bulldog, szeme, mint a vizsláé, mozgása a párducra emlékeztette. Ebből a gyerekből egyszer klasszis lesz, döntötte el elismerően magában.

            A bajuszos addig hadonászott, míg az ökle fülön nem találta Jorát., akinek sikerült elkapnia a feléje lendülő lábat. Maga felé rántotta, csavart egyet rajta, és ellökte magától.

            A láb gazdája hanyatt vágódott, feje koppanva ért földet, és mozdulatlan maradt, mint egy kidőlt oszlop. Győző ekkor oda rohant Jorához, és olyan büszkén szorította meg a kezét, mintha világbajnoksághoz gratulált volna.

— Te vagy életem legnagyobb meglepetése — Adott hangot Doina is csodálatának, és puszit cuppantott Jora arcára.

— Ami igaz,az igaz, nem mindennapi élményben részesítettél — szólt Marcel, és barátian megveregette a fiú vállát.

— Vége a csicsergésnek, kötözzük meg őket, míg magukhoz nem térnek — vezényelt Győző.

— Mivel? — kérdezte Doina.

— Ezzel, ni! — varázsolt elő az inge alól Győző egy köteg zsinórt. — Valakinek erre is gondolnia kellett.

            A két ellankadt testet hasukra gördítették és hátul összekötözték a kezüket. Alig fejezték be a műveletet, nyílt az ajtó és hat férfi özönlött be rajta. Olyan harminc körüliek lehettek, erejük teljében lévők. Megdöbbent tekintetüket hitetlenül szegezték, hol a két megkötözött férfira, hol a szoborrá dermedt győztesekre.

            Csak néhány másodpercig tartott a néma szemle, amikor Győző felismert a hat férfi közül kettőt Joan támadói közül, agya máris úgy működött, mint dugattyú a felgyorsított motorban. Egy intéssel vissza parancsolta Doinát és Marcelt a lépcsőfeljáróra, és máris felhangzott a csatazaj.

            Az összecsapás olyan gördülékenyen zajlott, mintha az ellenfelek összebeszéltek volna; magabiztosan, félelem nélkül, ahogy a forgatókönyvekben elő van írva.

            Csak Marcel Falino tépelődött kétségek között, amiért nem vehetett részt a viadalban. Ott helyben fogadalmat tett, hogy a legrövidebb időn belül bepótolja a hiányt, és megtanul karatézni. Jobb híján addig is az elemlámpát szorongatta harciasan, készen arra, hogy használja, ha úgy adódik a helyzet.

            Jora új erőre kapva, megtáltosodva vetette magát, egyik támadója felé, s abban a pillanatban úgy térdkalácson rúgta, hogy az egyensúlyát vesztve, nyüszítve borult

előre, s feje találkozott a földdel. Győző is elemében volt, pattant ide, pattant oda; öklei osztogatták az ütéseket. Egyiknek az orrát lapította be, másiknak a mellkasát

találta el, mire az fuldokolva a lépcső felé vánszorgott.

            Most már Marcelt is elkapta a harci mámor, kupán vágta az elemlámpával. Gyönyörködve nézte, hogy a szerencsétlen nyekkenés nélkül terül el a földön. Ezzel ki is est a sorból.

            A támadók között teljes lett a zűrzavar, egyre vadabbul csapkolódtak. Az egyik közülük, fejét faltörő kosnak használva, rontott Győző felé, aki összekulcsolva a két kezét olyan ütést mért a fejére, hogy az nyomban elájult. Közben egy másik bajvívónak sikerült a homlokát eltalálnia.

            Néhány pillanatra Győző sem tudta, mennyi a kettő, de ösztöne dolgozott helyette. Még idejében sikerült elkapnia a férfi kezét, s akkorát rántott rajta, hogy a megbabonázva figyelő Doina azt hitte, kiszakad a vállából.

            Nem szakadt ki. Győző azzal egészítette ki, hogy jókorát csavart rajta, és egy talprúgással Marcel felé irányította, aki még ingó állapotában verte fejbe. — Kettő — számolta diadalmasan.

            Cafatokban lógott már Jorán az ing, szája felrepedt, mégis állta a sarat, küzdött, mint egy megszállott. Lábai szelték a levegőt, mindenképpen bizonyítani akart, főképpen önmagának.

            Doina sikolya hasított a harci zajba. Egy vasalt orrú cipőt látott közeledni Jora fejéhez, de ő oldalra vetődött, és a cipő elzúgott a feje mellett. Igen, de ugyanabban a pillanatban öklével a férfi arcába sújtott. Az ütés tökéletesre sikerült, megkönnyebbülésére a támadó eszméletét vesztve hanyatlott a padlóra.

            Az ellenfelek közül már csak ketten maradtak talpon, látszott rajtuk a kimerültség, de nem adták fel. Valószínű, hogy erőt gyűjtsenek, hátrálni kezdtek, szemükben viszont vad láng lobogott, jelezve, hogy készen állnak folytatni. A hat ember közül, a szívósságuknak köszönhetően, ők maradtak a legsértetlenebbek. az is látszott rajtuk, hogy nem kispályás verekedők. Győző és Jora várták, hogy ők támadjanak először, akkor ökleik, szinte egy időben lendültek előre,s ezzel véget is ért a csata.

            Már mind a hat férfi a padlón hevert, görcsbe rándulva, eszméletlenül, a győztesek pedig a megkönnyebbülés pillanatait élték. Doina Győzőhöz szökkent, és mámoros elragadtatásban csókolgatta az arcát, mit sem törődve azzal, hogy a vérrel keveredett izzadság folyik róla.

            Még Jora csípős megjegyzése is elmaradt. Marcel egy helyben toporogva, szerényen jegyezte meg: — Örülök, hogy ilyen jól tartjátok magatokat, és ha szabad javasolnom, ki kellene használni a vihar utáni csendet.

— Egyetértek — helyeselt Jora. — Kötözzétek meg a patkányokat és oltsátok le a

villanyt.

            Győző leintette. — Felesleges időpocsékolás, ezek úgy sem térnek magukhoz

egy ideig.

            Nem tetszett Jorának az ellenkezés. — Ha mégis? — Makacskodott.

            Összerándult Győző szemöldöke. — Addig vitatkozol, míg tényleg felébrednek, aztán kezdhetünk, mindent elölről. Szeretem az ilyen helyzeteket, de erre most nincs idő.

— Ahogy gondolod — rántotta meg Jora a vállát, és munkához látott.

            Megforgatva a fali lámpát, minden úgy történt, ahogy elmondta. A tapétaajtó becsúszott a falba, és eléjük tárult a titkos folyosó lejárója. — Nos, uraim, hölgyeim — mutatott széles mozdulattal a nyílásra —, itt a pokol kapuja, lehet leszállni. — Maga elé engedte a társaságot, akik megilletődve engedelmeskedtek.

            Amikor benn voltak, Jora motoszkált a falon, és az ajtó visszacsúszott a helyére. A kulcsot is megtalálta, azon a helyen, ahová évekkel azelőtt elrejtette. A vasajtó kinyitása is ment zökkenő nélkül, a zár nyekergett néhányat, de engedett. Halkan megjegyezte: — Aki ezeket készítette, értette a dolgát. — Tekintetét előre merevítette. — Nos, erről a folyosóról beszéltem, a kanyar előtt látható a pihenő, ott található a fiók. Remélem, hiánytalanul meg van benne minden.

— Akkor ne is késlekedjünk, nézzük meg, mit lelünk! — mondta Győző élénk érdeklődéssel. — Menj előttünk és világíts!

            Erősen érződött a dohos pinceszeg, de a hűvös levegő kellemesen érintette a bőrüket. Óvatosan, mintha a kanyarnál támadástól tartanának, osontak előre. Jóra felfedezte a falból kiálló gombot, és kirántotta a fiókot. Az ott lévő iratokat, fényképeket éppen olyan összevisszaágban találta, mint ahogy ott hagyta. Viszont már nem csak egyszerű papírhalmaznak látta, egészem már jelentőséggel bírtak számára is.

            A három ember keze egyszerre és mohon csapott le az iratokra. Győző félre tolta Diona és Marcel kezét. Gyerekek, ez így nem jó, nem tudhatjuk, milyen állapotban vannak, és szétmállhatnak, mielőtt egyet is elolvashatnánk — mondta. —  Legyünk óvatosak. Elosztom háromfelé, és úgy vizsgáljuk át.

— Igazad van, drágám — válaszolt Doina elpirulva. Szégyellte a kapzsiságát. Végül is, Győzőről szólt minden, ami az ügyhöz kapcsolódott.

            Amíg Marcel és Doina elmélyültek az iratcsomók lapozgatásában, Győző a fényképeket vette szemügyre. Az eredmény hamar jelentkezett, meglepetésének egy rövid oh-val adott hangot. Kezébe került Kócsag Mihálynak egy fiatalkori képe, amely Ceausescu és családja társaságában ábrázolta. A mellékelt levél pedig magyarázatul szolgált, hogy igen bensőséges viszonyban lehetett velük. Egy iratból

az is kiderült, hogy egyike volt Caeusescu legbizalmasabb tanácsadójának.

            Micsoda mesét adott be nekem az a hétpróbás gazember, füstölgött magában, felajzott lélekkel. Csak kerüljön még egyszer elém... A két mozaikkép gazdájának eredetije is előkerült, hátlapján a nevük feltüntetésével: Jean Ivetici és Misu Goian.

— Ez már valami — mutatta meg Doinának, aki csak odapillantott, és bólogatott. Annyira belemerült egy gépelt papír olvasásába, hogy se nem látott, se nem hallott.

— Ezt olvasd el — nyomta Marcel orra alá. — Apádról van szó benne. Magyarázatot ad, azokra a dolgokra, amelyet egykor elhallgatott elöletek.

            Marcel elvette az iratot, azonban bele sem nézett, csak maga elé helyezte. Fontosabb dolog, egy műszaki rajz kötötte le a figyelmét. — Nahát — kiáltott fel.

— Valami érdekesre bukkantál? — érdeklődött Jora. Már nagyon idegesítette, hogy mindenki olyan, mint egy túlfűtött kazán, vele pedig semmit nem közölnek. Úgy tesznek, mintha ott sem lenne.

— Ez már több mint érdekes — felet Marcel, és szeme ide-oda kószált a papíron.

— Bővebben?

            A válasz elmaradt.

— Mondjátok, ti mind megkergültetek? — kérdezte Jora fojtott indulttal. — Gondolom, nem itt és most akarjátok megfejteni a nagy titkokat? Ahogy elnézlek benneteket... Ah, minek is jártatom a számat!

— Meg van! — szólt Győző diadalmasan. — Ezekkel a dokumentumokkal végre fény derül az én szerepemre is. Ahogy olvasgatom, és jól értelmezem, örülhetek, hogy még élek — fűzte hozzá. — Ez a kócsag, a jól szituált úri ember... No, csak nézzek a szeme közé, bíz’isten megemlegeti azt a napot.

— Én meg inkább azt mondom, örülhetsz, ha élve megszabadulsz tőle — jegyezte meg Marcel, kis gúnnyal a hangjában.

— Nicsak! A fiók alján találtam egy kulcsot is — mondta Győző.

— Ja, igen — válaszolt Jora. A folyosó végén van egy páncélajtó, annak a kulcsa. Három kulcslyuk van rajta, az egyikbe éppen belepasszol. Már kipróbáltam.

— Mit ne mondjak, szerencsés fickónak tarthatod magad — jegyezte meg Marcel.

— De hol lehet a másik kettő? — Kérdezte Doina.

— Talán az is megkerül — válaszolt Győző, nem túl meggyőződéssel.

— Tegyetek félre mindent — hadarta Marcel hevülten, az ölében fekvő rajzra mutatott. — Tudjátok, mit ábrázol?

— Majd elmondod, nyugodt körülmények között — tiltakozott Győző.

— Hát persze, hogy nem tudjátok, Ez mindent megváltoztat — Folytatta Marcel,

mit sem törődve Győző véleményével. — Akkor most figyeljetek! Ez a rajz ennek a titkos folyosónak a tervrajza.

— Minek a tervrajza? — nyílt ki Jora érdeklődése. Ő valamikor nem látott mást rajta, mint kriksz-krakszot.

— Minden, minden fel van tűntetve rajta, a legnagyobb pontossággal — magyarázta Marcel. Az iratokból az is kiderül, hogy csak két példányban készült.

Az egyik Nicu Ceausescunál van, a másik pedig ez. Az iratokhoz mellékelt leltárból azt is meg lehet tudni, mit rejt a folyosó másik végén lévő barlang.

— Ez mennyire érdekes a mi számunkra? — kérdezte Doina.

— Mennyire? Nagyon is. A háború előtti uralkodóktól elkobzott ékszerek, műkincsek, és minden egyéb. Mérhetetlenül nagy vagyonról van szó, az eszményi értékét nem is említve. Mégsem ez a legfontosabb felfedezés — folytatta Marcel izzadó homlokkal. — Inkább az ajtóval kapcsolatos leírás. Most hegyezzétek a fületeket igazán! Az ajtót csak három kulccsal lehet kinyitni.

— Mi ebben a különös? — kérdezte Jora.

— Ez nem különös, ez borzalmas — Vágta rá Marcel fakó arccal. — Itt van leírva, fehéren-feketén. Amennyiben nem az eredeti kulccsal próbálkoznak kinyitni az ajtót, egy érintkezőn keresztül az egész kóceráj felrobban.

— Mit nem mondasz — nyögdécselte elképedve Jora.

— A kincseket elrejtő személy, így biztosította be magának, hogy ne tudjon illetéktelenek kezébe jutni.

— Ezt megúsztam — jegyezte meg elszürkült arccal Jora. — Nem sok hiányzott, hogy alulról szagoljam az ibolyát.

            Nem volt szükség több magyarázatra, hogy a többiek ne értenék, mire célzott.

— Némi szelídség mégiscsak rejtőzködött benned — évődött Doina, de azért elengedett egy megkönnyebbült sóhajt.

— Én is szolgálhatok egy parányi meglepetéssel — szólt közbe Győző. — Sejtem, kinél lehetnek a kulcsok.

— Annál a két úriembernél, akik az úton jövet el akartak tenni láb alól. — vágta rá sebesen Doina.

— Pontosan. És már azt is tudom, én voltam a csali.

            Merengő arccal nézett maga elé Doina. — Én viszont nem értek valamit.

            Türelmetlen mozdulattal intette le Jora. — Ne most akarj mindent kideríteni.

Nem vagytok képesek felfogni, hogy innen is el kell tűnnünk, de nagyon gyorsan.

— Igazad van — helyeselt Győző. Miközben az iratokat szedegette fel a betonról, dünnyögte. — Ha az a nyolc fickó elkap minket, a vérünkből fog inni.

            Míg az iratokat rendezgették, Jora a folyosón kószált. Egyszerre csak szeme megakadt egy bemélyedésen a falom. egy ajtó volt, kukucskálóval. Nem emlékezett, hogy régen is ott lett volna. Amikor benézett rajta, mindent lehetett látni, ami benn történik. Rohant vissza. — Gyerek most azonnal! — kiáltotta fojtott hangon. — Van egy különös felfedezésem.

— Ennél is érdekesebb? — rázta meg Győző a kezében lévő iratokat.

— Gyertek, ha mondom — makacskodott Jora, az izgalomtól kipirulva, a levegőt kapkodva. — Garantálom, meg fogtok lepődni.

— Ha ragaszkodsz hozzá, legyen — egyezett bele Győző. — Egy meglepetésnél több vagy kevesebb, mit számít az.

— Hát, ez nem semmi — ismerte el Marcel, amikor meglátta az ajtót. — A menekülés lehetőségét is bebiztosították maguknak.

— Csitt — intette le győző, miután birtokába vette a kukucskálót. — A mindenit! Na, de ilyet! — suttogta.

— Mit fedeztél fel? — kérdezte Doina.

— Ez nem lehet igaz! Kócsag itt van Kolozsváron, és ott benn a teremben. Másik három férfival ül egy asztalnál, az ajtónál pedig két álig felfegyverzett alak.

— Hadd nézzem meg Kócsagot — furakodott Győző elé Doina. — Az az idősebb, ugye? Valóban igazi úriember formája van — jegyezte meg. — miután kielégítette kíváncsiságát, visszavonult Győző mögé. — Lapuljunk az ajtó elé — súgta oda Marcelnak -, legalább, mi is halljuk, mit beszélnek.

            Mivel Kócsagnak sejtelme sem lehetett, hogy kihallgatják őket, szokásos méltósággal terpeszkedett az asztal mellett egy párnázott széken, s derűs elégedettség ült az arcán. A három férfihoz intézte szavait:

— Nos, uraim, reményem szerint rövidesen birtokunkban lesznek a kulcsok, de addig is, míg Goiant és Iveticit idehozzák, szeretnék a szíves tudomásukra hozni, egy lényegbe vágó dolgot.

            A három férfi érdeklődése megélénkült, Kócsag arcán pedig halvány gúnyos mosoly suhant át, amikor folytatta: — A múltkori megbeszélésünk alkalmával említettem önöknek négy ember likvidálását. Nevezetesen; Anton Irimescu, Josif Falino, Dimitru Leu és Grigori Castolescu urakat. Nos, miután meggyőződtem, hogy Tanase barátomat másfajta lelkivilággal áldotta meg az ég, mint amilyenre számítottam, úgy döntöttem a tervem megváltoztatom. A feladattal másokat bízok

meg. Kénytelen vagyok megtenni, nehogy meghiúsuljon a tervem.

            Erre a bejelentésre a három férfi szeméből, bár az arcuk rezdületlen maradt, a megkönnyebbülés jele sugárzott. Ez Kócsag figyelmét sem kerülte el. Kissé csalódottan folytatta. — Azt azonban tudomásul kell venniük, uraim, hogy a részesedésük is megcsappan. Gondolom, nincs kifogásuk ellene? — Állával a két fegyveres felé intett. — Az önöktől elvont részt az a két derék ember kapja, akik elvégzik a feladatot. Van ellenvetésük?

            Tanase kelletlenül felelte: — Nincs, uram.

— Tehát jól számítottam — komorult el Kócsag tekintete. — Noha az elhatározásomon nem szándékozom változtatni, elvártam volna, hogy valamire hivatkozva magyarázkodjanak. Csalódtam önökbe, uraim, nem látom az elszántságukat. Na, de ezt most hagyjuk — legyintett lemondóan, majd elkezdte Tanase arcát fürkészni. — Amint a megszerzett értékek elosztásra kerülnek, természetesen az újabb verzió szerint, és biztonságba helyezik, újra tárgyaljuk a négy úr likvidálását. Először Anton Irimescue jön, mivel ő tud a tervemről, aztán következik Josif Falino, Dimitru Leu, s végül Grigoli Cascolescut kell kivonni a forgalomból.Ennek megszervezését maguknak kell megoldani uraim.

— Erre, mért van szükség? — Kérdezte Tanase.

— Sajnos, mindegyik személynek, bár egymásról nem tudnak, olyan titkoknak vannak birtokában, hogy kockázatos lenne életbe hagyni őket. A kincseket egyszer majd valakik keresni fogják, és míg ezek a személyek élnek, a biztonságunk veszélyben van. Remélem, így már megfelel a kényes ízlésüknek?

            Kényszerű mosollyal, kissé meghátrálva válaszolt Tanase: — Sajnos, tisztelt Kócsag úr, nem vagyunk abban a helyzetben, hogy bármelyik intézkedését kifogásolhatnánk. A jelenlegi helyzet állása szerint nem lenne ésszerű, és nem futná az időből sem bármin változtatni.

*

            A folyosón hallgatózó Jora és Marcel halálsápadtan hallgatták végig Kócsag előterjesztését. Marcel szájából zihálva törtek elő a szavak: — Cselekednünk kell, s ha lehet azonnal.

— Megölöm azt a gazember Kócsagot — kontrázott Jora.

            Győző higgadtan csitította őket. — Nyugi srácok! Nem mennek ezek a dolgok egyik percről a másikra. Bízom benne, hogy lesz alkalmunk megoldani, ezt a kérdést is, mivel ők nem tudják, hogy mi tudunk a tervükről.

— Szerinted most, mi legyen? Kérdezte kétségbeesetten Marcel. Az ő fejében ott zakatoltak,  Kócsag fenyegető szavai.

— Először megvárjuk a két jómadár megérkezését, aztán Jorával elmentek a rendőrségre, megtenni a bejelentést. Én kimaradok ebből a felvonásból, már azért is, mert Doinával megyünk Marosvásárhelyre értesíteni Dimitrut, az ellene készülő merényletről. Ő biztosan tudni fogja, mit kell tennie.

— És apa? Vele, mi lesz? — kérdezte fájdalmas szorongással Marcel.

— Ne aggódj, az apádat is Dimitrura bízzuk. Ennél jobbat nem tehetünk, ő olyan, mint egy kiöregedett maffiozó vezér.

— Na, na! — ütközött meg jóra.

— Dicséretnek szántam.

— Nem is tudom — bizonytalankodott Marcel —, és ha a rendőrség elügyetlenkedi a két fickó elfogását?

— Pillanatnyilag, sem a hely, sem az idő nem alkalmas a további magyarázatra. Még csak annyit, a rendőrségi bejelentés után készítsd fel szüleidet egy esetleges utazásra. Most pedig hagyjatok figyelni a további eseményeket — mondta Győző, és elfoglalta az előző leshelyét.

            Éppen megszólalt a telefon. Tanase felvette, és rövid beszélgetés után visszatette a helyére, Kócsaghoz fordult. — Perceken belül itt lesznek az embereink — közölte izgatottan.

            Nyugodt arccal fordult Kócsag a két fegyvereshez. — Nos, barátaim menjenek a bejárathoz, és amint megérkeznek a vendégek, vezessék ide őket.

            A két fegyveres távozása után, mindenki, látszólag magába mélyedve hallgatott, s amikor nyílt az ajtó, egyszerre kapták oda a fejüket. Ivetici és Goian megkötözött kezekkel lépett be rajta, két másik fegyveres kíséretében. Kócsag intett nekik, hogy tegyék szabaddá őket. Miután megtörtént, nyájas mosollyal szólt. — Foglaljanak helyet, uraim, már nagyon vártam ezt a pillanatot

            Ivetici és Goian megadóan dobták le magukat a székre, jelezve, hogy nem tehetnek mást, kényszerhelyzetben vannak. Kócsag hangja fenyegetően csengett. — Hallgatom önöket.

— Csak ugyanazt mondhatjuk, mint a pribékjeinek; nincs nálunk a kulcs — Felelt Goian zordan, gyilkos pillantásokat lövellve Kócsag felé.

            A két férfit valamilyen formában, már meggyúrhatták, mert arcuk göcsörtös vonásai arról tanúskodtak. Ivetici fáradt, karikás szemmel próbálta meggyőzni Kócsagot. ő viszont hajthatatlan maradt. Tekintete olyan volt, mint a kivégző osztag parancsnokáé. Kegyetlen kérlelhetetlenséggel koppantak a szavai: — Úgy látom, uraim, nincsenek tisztában a helyzetükkel. Önök az életükkel játszanak, képesek ezt felfogni? Tudom, hogy birtokukban vannak a kulcsok. Legalábbis kettőjük közül valamelyiknél, az nem kétséges. Sőt, az a gyanúm, valamelyik hazudik a másiknak.

            Ennek a célzott kijelentésnek meg lett a hatása, a két férfi elkezdte gyanakodva méregetni egymást. Aztán anélkül, hogy szót váltottak volna egymással, rájöttek, hogy blöff az egész, megvetéssel néztek Kócsagra. Végül Ivetici megszólalt.

— Ha nálam lenne, akkor sem adnám át önnek soha.

— Ejnye, ejnye — csóválta meg fejét Kócsag. — Nagy veszély ez önökre nézve. Nem is sejtik, hányféle eszköz áll rendelkezésemre, hogy megtörjem a makacsságukat. — Rövid hatásszünetet tartott. — Erre kénytelenek lesznek rájönni maguktól is.

            Sötét pillantással, de magabiztosan vetette oda Ivetici. — Azért ne fűzzön túl nagy reményt a sikerhez. Megkínozhat, akár az életünket is elveheti, viszont, mit sem ér az kulcs nélkül.

            Erőt vett Doinán a kétségbeesés. — Bízzunk benne, hogy valóban nincsenek náluk a kulcsok — súgta oda Marcelnak.

— Nekünk, mire jó az?

— Valójában nem is tudom. Talán azért, hogy időt nyerjünk, míg elszórakoznak

egymással.

— Hallgassatok, mert nem értem, mit beszélnek — ripakodott rájuk Jora. Még nem heverte ki az előző izgalmat.

            Benn folytatódott a műsor. Kócsag igazított a testhelyzetén, hogy kényelmesebben üljön, arcára gúnyos mosoly húzódott. — Most én mondom, hogy ne reménykedjenek. Mint említettem, vannak eszközeim, hogy megoldjam a nyelvüket, uraim. De van más lehetőségem is. Például, hogy átadjam a rendőrségnek, ha úgy tetszik, és abban biztos vagyok, hálásak lesznek érte. Ugyanis bizonyítékaim vannak a rablások elkövetéséről, és néhány ember megöléséről. Szemtanúkkal is alátámaszthatom.

            A várt hatás most sem maradt el. A két megvádolt, először egymásra nézett ijedten, majd Kócsagra. — Szabolcs Gézára gondol? — szaladt ki Goian száján, s arra gondolt, itt már nem érdemes mellébeszélni. Leolvasta Ivatici elsápadt arcáról, hogy ő is ugyanerre gondol.

            Ez aztán a döbbenetes, mormolta Győző az orra alatt. Lassan fény derül mindenre, én pedig még életben vagyok. Elszorult torokkal, de élesen figyelte, mit válaszol Kócsag.

— Igen, uraim — szólt Kócsag diadalmasan —, többek között Szabolcsra értettem, aki éppen a családnál bujkált. Valaki már előzőleg megsebesítette.

— Szerencsétlen nap volt az — mondta Ivetici.

— Meg elhibázott — toldotta meg dühösen Goian, vonagló szájjal — Hiba volt életben hagyni.

            Csúfondáros, gúnyos mosoly jelent meg Kócsag szája körül. — Életben hagyták, uraim, kényszerűségből. Ugyanis fegyvert szegezett magukra.

— Most már érthető, mért akartak kinyírni — Súgta Jora Győző fülébe. — De még mindig nem értek dolgokat...

— Ne az értelmezésen törd a fejed, figyelj!

            Doina megrántotta Jora pólóját. — Muszáj neked örökké... — elhallgatott.

            Ismét Goian: — Elhiheti nekünk, Kócsag úr, nem voltunk szűkmarkúak, hogy megvegyük a hallgatását.

            Kócsag továbbra is maradt a gúny mellett. — Akkor maradjunk a leegyszerűsített történetnél. Persze akkor, úgy gondolták, hallgatni fog, aztán már nem bíztak benne.

— Nem ok nélkül.

— Ezért akarták megölni.

            A két férfi figyelmét elkerülte az „akarták” szót, kényszerű önfegyelemmel hallgattak. Nem sokáig. Miután ráébredtek, hogy Kócsag arról is tud, amiről azt hitték, csak az ő titkuk, még rosszabbul kezdték érezni magukat. Goan hirtelen

támadásba ment át. Szinte metszett a hangja.

— Ha már itt tartunk, tisztelt uram, azt is órákig lehetne sorolni, amiket ön elkövetett a Ceausescu uralkodása alatt. Nekünk is vannak informátoraink.

— Vannak bizony! — erősítette meg Ivetici.

— Soha nem tartottam vonzó tulajdonságnak, ha valaki beleüti az orrát olyan dologba, amihez semmi köze — válaszolt Kócsag, fenyegető tekintettel.

— Nem kevesebb közünk van, az ön viselt dolgaihoz, uram, mint önnek a miénkhez. A rendőrség előtt önnek is bőven vannak takargatni valói. — vágta oda Goian, önmagát bátorítva.

            Árnyék borult Kócsag arcára. — Ezt, hogyan értsem?

— Tudja ezt ön, jól. Például, lesz miről beszéljünk a rendőrségen, és nem kevésbé lesznek hálásak.

— Konkrétabban, milyen vádakkal hozakodnának elő? — kérdezte Kócsag kíváncsian, mint aki biztos abban, hogy személye sérthetetlen.

            Míg folyt a szócsata, Tanase figyelt, és töprengett. Azt már az elején tudta, hogy nem lesz könnyű kicsalogatni a kulcsokat ezektől a minden hájjal megkent emberektől. Ha pedig igaz, hogy nincs náluk, akkor rengeteg időt fecsérelnek el hiába, szépszerével nem fogják átadni. Igaz, Kócsag nem úgy néz ki, mint akit bármivel meg lehet ingatni. Inkább olyannak tűnt, mint aki nagy élvezetét leli abban, hogy hatalmi erővel ellent mondhat. Jóllehet maga sem tudta, hogyan lesz képes a két hólyag mellébeszéléseiből kimazsolázni, a kulcs rejtekhelyének titkát. Kócsag megjelenését vizsgálva, inkább nézett ki vizsgáló bírónak, mint sebészorvosnak.

            Nem is volt alaptalan Tanase feltételezése, mert a korábbi rezsim alatt inkább volt politikus, mint sebészorvos Az ő szava döntő jelentőségűnek számított.

— Például — válaszolt Goian, fölényeskedő hangnemben —, azt is tudjuk, mialatt eljátszotta a hű barát szerepét, orránál fogva vezette a Ceausescu családot, nem kevésbé a securitátét. Kihasználva a teljes bizalmat, nem feledkezett meg a saját vagyona gyarapítását, melyet kimentett a nyugati bankokba. Az sem maradt titokban, hogy rá tudta venni Ceausescu barátját, hogy a gyógyíthatatlan, beteg feleségét a világ legjobb szanatóriumába helyeztesse el. Sőt, a fiát a Sorbeonne egyetemen taníttassa. Ő jelenleg is, anyagi biztonságban él.

— Sokat tudnak, uraim, veszélyesen sokat — csóválta meg fejét Kócsag.

            Láthatóan nagy élvezettel görgette tovább Goian az információk halmazát, mint aki éppen a helyzet magaslatára került. — Ez már így van — bólintott. — Arról is informálódtunk; ha valaki képes volt belelátni az ön kártyáiba, csak annyit kellett tennie, hogy néhány kompromitáló megjegyzést elejtve, az illetőre terelje a barátja figyelmét, a következmény nem volt kétséges. A hatalmi tébolyban szenvedő, az örökké gyanakvó, korlátlan zsarnok, azonnal ráharapott. Az államot védő hatóságok pedig, anélkül, hogy utána jártak volna a vád valódiságának, elhallgattatta őket. Talán örökre ott rohadhattak a börtönben. Nem így történt?

            Kócsag szemrebbenés nélkül hallgatta a súlyos vádakat, minden szó, úgy pattogtak szét rajta, mint esőcseppek az ablaküvegen. Büszke fejtartással, bűntudattól mentesen válaszolt: — Nincs mit tagadnom, valóban nagy befolyással bírtam a barátomra. Hogy hallgatott rám? Mért kellett volna értékes idejét fecsérelnie, apró-cseprő dolgokkal vesződnie? Elvégezték azok, akik szolgálatában álltak. Különben pedig a kártyáimba senki sem láthatott bele.

— A legnagyobb baj az volt, hogy a nép nyomorúsága is apró-cseprő dolognak számított — tapadt rá erre a kijelentésre Goian.

— Furcsa ezt hallanom, éppen az ön szájából — vetette oda Kócsag szárazon. Artikulálva folytatta. — Mindenkinek tudomásul kellett vennie, egy olyan kitűnő elmét, mint amivel a barátom rendelkezett, meg sem érinthette a hétköznapi nyomorúság, nehogy elvonja figyelmét a tudományról. Arról a tudományról, melyet oly nagylelkűen adott közre, hogy közkincsé váljanak. Ezt senkinek nincs joga, bűnéül felróni.

— Úgy kell érteni, hogy ezzel a gesztussal fejezte ki, a népe iránti szeretetét, az irántuk való felelősségét? — kívánkozott ki Tanaséból a kérdés. Ő sem szorította

volna meg a saját kezét, de olyan gondolata támadt, hogy Kócsag őrült.

            Amint elhangzott a kérdés, Kócsag olyan szemet meresztett rá, mint a tanár az értetlen tanulóra. Oktató hangon válaszolt: — Igen, ő így fejezte ki. A magasztos eszméket, csakis így lehet szolgálni. A magasztos eszmék felülírják, még a szeretetet is. Nos, éppen ezért tettem meg mindent, hogy töretlen maradjon — fejezte be a monológot. Arról már nem ejtett szót, hogy barátja megsemmisülésével életének legdicsőbb korszakát látta porba tiporva. Bár a jelent, csak átmeneti állapotnak tekintette, a fénykora roncsai között

            Utólag keserűen állapította meg, hogy akiket kitüntetett a barátságával, mind érdemtelenné váltak rá, a forradalom után elfordultak tőle. Ennek felismerésére önkínzó fájdalommal gyászolta önmagát, és egyre vehemensebben szőtte a bosszúját. Már csak egyetlen erőben bízott, a pénz hatalmába

            Amikor újra a két férfihoz intézte szavait, hangja nem árult el semmit abból, amit belül érzett. Ha nem tévedek, és jól emlékszem, uraim, a piszkos munkát maguk, és a magukhoz hasonló férgek végezték.

            Gonosz gúnyba rándult Ivetici szája. — férgek? Ne álltassa magát Kócsag úr. Az alapvető tévedése abban rejlik, hogy az ön bűneit űberelni sem lehetett. Megtévesztő tevékenységét jól ismerte a környezete, csak nem merték szóvá tenni. Különösen azok nem, akik kutyahűséggel nyalták a kezét, és várták, hogy nekik is

leesik valami. Önnek nagy szerencséje, hogy zseniálisan körmönfont, rafinált.

— Köszönöm az elismerést — biccentette meg fejét Kócsag. — Élni kívánok vele ez után is. — Homlokára mutatott. — Innen nem hiányzik soha a töltet. — Ebből megtudhatták a jelenlévők: ő az az ember, aki korlátlan elragadtatással tudja csodálni önmagát.

            Noha Ivetici, ha nem fékezi indulatát, neki ugrik Kócsagnak, csúfondáros iróniával kérdezte: — Mit gondol, uram, meddig folytathatja, kisded játékait?

            Kócsag elgondolkodva nézett Ivetici szemébe, amikor megszólalt, hangja ismét megtelt önelégültséggel. — Őszintén mondva, nem állt szándékomban, bensőséges csevegést folytatni, magukkal, most viszont hajlandóságom támadt, kielégíteni a kíváncsiságát. Meddig vagyok képes folytatni? — ismételte meg a kérdést, inkább csak magának befelé. — Eddig, még magamnak sem fogalmaztam meg.ezt a kérdést. Utalva a jelenlegi viszonyokra, talán addig, míg ez a kormány van hatalmon, felesleges is. Nos, Tanase úr, mi a véleménye az egészről? — fordult hirtelen a kérdezett felé, és keményen a szemébe nézett.

            Először nagyon zavarta Tanasét Kócsag átható tekintete, de mostanra már hozzászokott. Közömbösen válaszolt: — Nincs véleményem, uram.

— Csak van valami elképzelése?

— Sajnálom, nincs.

— Ugyan, ugyan, hisz egy csónakba evezünk.

— De nem egy helyről indultunk.

— Ebben igaza van, viszont egy helyre igyekszünk. Bár önre nézve más a jelentősége — jegyezte meg Kócsag, és ismét Ivetici felé fordult. Az iménti témánál maradva, amennyiben a kormány nem változtat a politikáján, és továbbra is az önbomlasztó taktikáját követi, tovább folytathatom az elképzeléseimet. Nyugodtan állíthatom, minden reményem meg van a sikerre. Igaz, számításba kell vennem, hogy megvalósuljon, nem csak pénzre, hanem rengeteg energiára, kitartásra is szükségem lesz.

            Ivetici nem sokat értett Kócsag szövegéből, és nem is érdekelte. Az volt az érzése, nem őt, hanem sajátmagát akarja meggyőzni. Időt akart nyerni, hátha történik valami, szeméből sütött a gyűlölet. — Ha jól értettem ki a szavaiból, kételyei támadtak, a sikerrel kapcsolatban?

— Az optimizmusom töretlen — húzta mosolyra száját önelégülten Kócsag. — Azonban egy nagy horderejű ügy megvalósításánál számolni kell az objektív tényezőkkel is. Ezt felejtették ki, önök a számításaikból. Ezért vannak most itt. Én viszont bele kalkuláltam ezt is.   11 kezd

            Az elhangzottakra a két férfi lehorgasztotta a fejét. Goan keze ökölbe szorult, tehetetlen dühvel mormolta magának. Lesz ez még fordítva is, csak kerülj a kezem közé, te felfuvalkodott hólyag! A saját bőrödön ismered majd meg az objektív tényezők összes kínját. Úgy tekerem ki a nyakadat, mint cigány a libáét.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.