Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Erdélyi skorpio ötödik rész

2012.07.08

Ötödik rész

— Remek lány vagy, Licukám.

— Lennél az én helyemben. Jó, jó, és mi történjen azután?

— Éppen azt akarom elmondani. Ha összejön az ismerkedés, a következő lesz a feladatod: a bizalmába férkőzöl, kiszeded belőle, hogy hívják, hol lakik, mivel foglalkozik, és ami nagyon lényeges, miért ácsorognak is naphosszat? Ha lehet,

minél többet tudj meg róla.

Nagyon igyekezett Lica értelmes arcot vágni, pedig semmit nem értett. Képtelen volt felfogni, miért van Doinának szüksége ezekre az információkra. Gyanakvó pillantással kérdezte: — Mond meg őszintén, nem a bolondot akarod járatni velem?

Annyira nem jellemző rád az egész.

— Becs’szó, semmiféle komolytalanság nincs a dologban. Viszont nagyon nagy szolgálatot teszel, ha teljesíted.

— Rendben van, akkor bedobom magam. Így ni! — riszálta meg kacagva Lica a fenekét. — Ettől a jéghegy is olvadásnak indul.

— Hé! Nem engem kell meghódítanod — nevetett Doina is, és egy cuppanós puszit nyomott Lica arcára.

            A két lányt őszinte barátság főzte egymáshoz, bár ez furcsának tűnhetett azok számára, akik ismerték a különbözőségüket. Doináról igazán nem lehetett azt állítani, hogy állva alszik. Azonban közel sem olyan nyugtalan vérű, mint Lica. Elevenen csillogó meleg barna szeme öntudatosságot sugallt. Doina nem volt kifejezetten optimista, döntéseit a helyzetek megítélését, inkább jóindulat, mint a naivság határozta meg. Szülei becsületességre nevelték, így aztán dagályos felháborodással utasított vissza, minden becstelen vagy kétesnek látszó ajánlatot. A szerkesztőségben eltöltött két év tapasztalatai viszont megtanították, hogy az örökös nyíltságával többet árt magának, mint használ. Sőt, nem árt némi rafinációval felvértezni magát, legalábbis úgy az igazát, ami nem hasítja ketté a célpontot. Folyamatosan abban reménykedett, néhány év, és a gyermekcipőben tipegő sajtószabadság magára talál.  Mind ezek ellenére, bár ok nélkül nem bántott meg senkit, nem volt tanácsos ujjat húzni vele.

            Ha nem is szöges ellentéttel, Lica sok mindenben elütött Doinától. Például szelességével, az örökös kíváncsiskodásával. Tűz lobogott a szemében, és ha meg akart tudni valamit, örökös vibrálás. Ahol jelen volt, megsűrűsödött körülötte a levegő. Doinát imádta, és úgy követte, mintha valami ellen nála keresne menedéket. Egy istenháta mögötti faluból hozta a forgószél Marosvásárhelyre, parányi batyuval a kezében, csaknem pénz nélkül, de hittel, reménnyel feltöltődve.

            Amikor az általános iskolát elvégezte, és a reménye szertefoszlott, hogy tovább tanulhasson, elhatározta, amint betölti a tizenhat évét, szerencsét próbál. Úgy is történt. Elhagyta azt a helyet, ahol életének legnyomasztóbb, legsivárabb éveit élte. Egy dolog keserítette, és amiért nehéz szívvel búcsúzott: édesanyja és hat testvére elhagyása. Mért éppen Marosvásárhelyen vélte a boldogulását megtalálni? Egy iskolai kiránduláson ismerte meg a várost, s mivel más várossal nem tudta összehasonlítani, a sáros, nyomorult, ezerötszáz lelket számláló faluja mellett, az ő szemében a világvárost jelentette.

            Marosvásárhelyre érkezése napján, olyan magabiztosan lépegetett le a vonat lépcsőjén, mintha mindenki az ő megérkezésére várna. Izgalmasnak találta, hogy akár merre tekintett, rohanó embereket látott. Segítség, cél és ötlet nélkül őgyelgett az utcán. Nem zavarta, nem félt, hogy ráesteledik, bízott a szerencséjében. Az első néhány óra azzal telt el, hogy mindent, amit eddig nem látott, megbámult. Amennyiben a jó szerencsére várt, az időben meg is érkezett. Megakadt a szeme egy hotel bejáratán. Nem tétovázott, ösztönére hallgatva, bement szerencsét próbálni. Nem hiába, felvették szobalánynak. Semmiféle igényt nem támasztott, elfogadott mindent, úgy, ahogy a sors kijelölte számára. Vidáman és szédítő serénységgel tette a dolgát. Minden munkát elvégzett, amivel csak megbízták, vagy a keze ügyébe került. Így történt meg, hogy a kis parasztlány még a hotel igazgatójának figyelmét is felkeltette.

            Túlságosan eszes lánynak bizonyult Lica ahhoz, hogy Doina mellett észre ne vegye a saját fogyatékosságait, el is döntötte, amivel nem rendelkezik, bepótolja. Különben, hogyan tehetne lépéseket a felemelkedés, a szebb élet felé? Már csak az a kérdés maradt, hogyan fogjon hozzá, ki legyen az, aki segíti eligazítani, ebben a fontos kérdésben. Nem sokat kellett törnie a fejét, hogy ott volt elérhető közelben Doina, a mintaképe, az ideálja. Ettől fogva örökké ott sündörgött körülötte, s szinte kiolvasta a gondolatait is. Doina szívesen vette a ragaszkodását, felismerte benne a rejtett értékeket, a legnagyobb örömmel fogott a csiszolgatásához. Nem fáradozott hiába, Lica jó tanítványnak bizonyult.

            Valójában nem voltak Doinának barátnői. Azok a kolleganők, akik számításba jöhettek, míg dolgozott, a nyíltsága miatt ellenségévé váltak. Így maradtak a férfikollegák. Már gyermekkorában is szívesebben játszott fiúkkal, mert véleménye szerint nem olyan nyafogósak, mint a lányok. Ám, amióta túljutott a serdülő koron, némileg tartózkodóbbá vált velük szemben. A vőlegényével, Raullal való szakítás kissé megviselte. Amikor bizonyossá vált, hogy mindenben szöges ellentétben állnak egymással, belátta, a szakítás jobb megoldás, mintsem ezzel a tudattal nekifutni a házasságnak. A szakítás óta magának sem tudott számot adni, miért? –ódzkodott a férfiaktól. Bár a barátságukat nagyra értékelte, a tisztes távolságot betartotta velük szemben. Győző úgy csapódott be az életébe, mint meteor a földbe. Testét, lelkét felkavarta a találkozás, és új értelmet kapott körülötte minden. Úgy olvadt bele a fiúból kiáramló szerelem tüzébe, hogy még most is érezte annak eleven voltát.

            Már a második emeleten is befejezték az ágynemű cserét, Lica még akkor is sürgött-forgott, fürge ujjaival nem létező gyűrődéseket, porszemeket tüntetett el. Szúrós szemmel nézett Doinára, aki leült a megvetett ágy szélére.

            Általában Doina szó nélkül vette tudomásul Lica túlzott rendszeretetét, most egy kicsit zavarta. Némi szarkazmussal meg is jegyezte: — Nem gondolod, hogy a fölös energiádat hasznosabb dologra is fordíthatnád?

— Mi kifogásod van ellene?

— Csupán annyi, hogy amit csinálsz, felesleges és káros.

— Káros? Nem értem.

— Képzeld el, ha férjhez mégy, gyerekeid lesznek, és ugyanezt csinálod? Garantáltan te leszel a család boszorkánya — mondta Doina, rosszindulat nélkül.

— Nem tudsz annyi jót, szépet nyújtani a családodnak, hogy ki ne oltaná az örökös rendcsináló mániád által előidézett bajt. Merthogy ugyanezt követeled majd meg a férjedtől, gyerekeidtől is, az biztos.

— Ez nem volt túl kedves tőled — vágta rá Lica, durcás arccal.

— Nem megbántani akartalak, drága barátnő, csak figyelmeztetni.

— Majd gondolkodom rajta — válaszolt nevetve Lica, és kilibbent az ajtón

            Amint Doina egyedül maradt, azzal foglalta el magát, hogy az ágyneműraktárt rendbe rakta, aztán indult hazafelé. Mielőtt elhagyta a hotelt, gondolt egy merészet. Éppen senki nem tartózkodott a halban, így zavartalanul beszélhetett Rankoval, aki a szobakulcsok ellenőrzését végezte.

— Lenne egy nagyon fontos és személyes kérésem — szólt oda halkan.

— No, ez izgalmasnak kínálkozik. Bátran ki vele!

— Sajnos nem megy olyan egyszerűen — vette suttogóra Doina a hangját, és körül nézett. — Először is meg kell ígérned, hogy soha senkinek nem teszel említést arról, amit mutatni akarok.

— Drága kicsikém, igazán tudhatnád, hogy ígéret nélkül sem tennék olyasmit, ami árthatna neked. Azonban, ha ennyire bizalmatlan vagy, velem szemben tartsd meg a titkodat. — válaszolt Ranko sértődötten.

— Nem szükséges rögtön felhúzni az orrod. Nos, figyelj! Mondta Doina és a pultra kiteregette a két mozaik képet. — Nem láttad véletlenül ezt a két arcot?

            A hatás, melyet a képek látványa okozott, felülmúlt minden elképzelést. Rankó rémülten nézett, hol a képekre, hol a lányra, majd gyors mozdulattal felkapta őket és visszadugta a táskába.

— Mit jelent ez az ijedség? Te ismered őket! Igazam van?

— Erre nem válaszolok — nyögte ki Ranko rekedté vált hangon. — azt sem kérdezem meg tőled, hogy kerültek hozzád a képek. Azt viszont tanácsolom, ne foglalkozz velük, és ha lehet, minél hamarabb szabadulj meg tőlük. Sőt felejtsd el őket, különben...

— Különben?

— Bajt hoznak rád, nagy bajt — suttogta Rankó, és a rémült kifejezés nem távozott el az arcáról.

— Valamivel többet is elárulhatnál — makacsolta meg magát Doina.

— Nem hiszem, hogy hasznosra válna, bármit is mondani, de jegyezz meg valamit. Nem tudom, miért vagy kinek kedvéért akarsz bajba keveredni, de vedd úgy, hogy nekem soha nem mutattad meg a képeket. Érted? — dörrent a hangja, szinte

parancsolóan.

            Így még nem beszélt egyszer sem Doinával Ranko, ő mégis megmakacsolta megát. Ha ráharapott egy sokat ígérő témára, nem lehetett könnyen lerázni. Taktikát változtatott, elbűvölő mosollyal duruzsolta: — Csak annyit árulj el, drága Rankom, hol lehet megtalálni őket? Ígérem, többé nem kérdezek semmit, csak erre az egyre válaszolj.

Most már a harag lángja lobban a férfi szemében. Sebes mozdulattal írni kezdett a naplóba, nem véve tudomást a lányról.

— Én még azt hittem, a barátom vagy — duzzogott Doina tehetetlenül.

            Anélkül, hogy Ranko felemelné a fejét, ideges hangon válaszolt: — Furcsa fogalmaid vannak a barátságról. Tudod, mit jelent az, hogy tabu? Ehhez tartsd

magad! Ha ebből sem értettél meg, csak sajnálni tudom.

— Ha nem, hát nem! — vágta oda Doina, és faképnél hagyta Rankót.

            Az alkonyt már el lehetett felejteni, az utcán a megszokott  tömény sötétség fogadta, amint elhagyta a hotel előtti, gyér világosságot adó lámpát. Mit sem törődve vele, gondolataiba mélyedve kaptatott hazafelé, s egyre csak Rankó rémült arca jelent meg előtte. Naponta egyedül tette meg ezt az utat a hoteltól hazáig, és még soha nem félt.

            Maga sem tudta, miért, most kicsivel szaporábban szedte a lábait. Körülbelül ötven lépés után olyan érzése támadt, mintha követné valaki. Hátra pillantott. Máskor is jöttek mögötte, mégsem tartotta gyanúsnak. Vajon, mért érzem most, kérdezte magától. Hirtelen eszébe jutott a két őrt álló férfi, akikről megfeledkezett. Milyen eredménnyel járhatott Lica próbálkozása? Bízott benne, hogy a kiszemelt

férfi ráharapott a csalira.

            Meg volt a saját véleménye a férfiakról, és az eddigi tapasztalatai alapján feltételezte róluk, hogy a legkritikusabb, a legostobább helyzetekben sem szalajtják el a zsákmányt, ha kilátás kínálkozik. Elmosolyodott, s megfeledkezve az előbbi képzelődéséről, vidáman szőtte tovább gondolatait. A férfiak a teremtés koronáinak képzelik magukat, de férfias gőgjükben, már képtelenek felismerni, hogy az ékköveik csak akkor sziporkáznak, ha a nők sugarai vetődnek rájuk. Ha egyszer elgondolkodnának azon, hogy a két nem közül, melyik az érettebb, erősebb, kitartóbb, akkor kénytelenek lennének azt is beismerni, hogy ők csak a nők gyakorlati és érzelmi forrásaiból nyert logikájuk nélkül a sajátjuk, bármilyen szuperul is működik, csak száraz okoskodás lenne.

Kitűnően megfelel egy újabb repülőgép vagy nukleáris fegyver feltalálásához, de nem az élet súlyos problémáinak megoldásához.. És vajon, elgondolkodtak-e már azon is, hogy azok a feleségek, akik az asszonyi elkötelezettségük mellett vállukra veszik az ország gondjait is, és olyan elszántan, vasakarattal harcolnak a hitvallásuk mellett,  tizedannyi erőfeszítéssel érik el céljukat a hitvesi ágyban, mint a magas funkciót betöltő férjeik a szószéken.

            Már réges-régen nem titok, hogy a nők szociális érzékenységük sokkal fejlettebb, mint a férfiaké, jóllehet a férfiaknak, minden igyekezetük arra irányul, hogy a feleségüket engedelmes háztartási alkalmazottá, nevelőnővé, a családi tűzhely gondos őrzőjévé degradálják. Miközben igyekeznek kirekeszteni őket a szabad gondolkodásból, a cselekvés lehetőségétől, a nyilvános szereplésből, annál jobban igénylik a véleményüket paplan és párnák között.

Miért? Hogy megszabaduljanak, legalábbis részben, a rájuk nehezedő, nyomasztó erkölcsi felelősségtől. Maguknak is szégyellik bevallani, hogy az érzelmi cselekvő képességük sikere a nők, feleségek szellemi erejétől függ. A nyilvános politikai porond, csak eszköze az érvényesülésnek. „A pulpitus, csak népszerűsítő, mint komoly eszköze a jobb életre való felhívásnak” — mondta egyszer egy francia politikusnő egy sajtókonferencián, amikor elege lett a férfiak nagyhangúságából.

Doina már azt is hallotta, hogy valaki szorosan a nyomában lépked. Semmi kétség, követ valaki, gondolta. Óvatos mozdulattal levette válláról a táskát, és megmarkolta a szíját. Nem történt más, csak a lépések igazodtak az övéhez. Már-már arra is gondolt, hogy becsenget valamelyik házhoz, mintha eredetileg oda akarna bemenni. Meggondolta magát, talán véletlenül történik az egész.

A kitartó ismeretlen végre láthatóvá vált, elsétált mellette. A sötétben csak a körvonalait lehetett kivenni: jól megtermett férfi volt. Körülbelül olyan, mint a hotelnál strázsáló bajuszos. Doina megkönnyebbülten folytatta útját, a lépteit is lelassította, hogy a férfi messzebbre kerüljön tőle. Nem úgy történt, a férfi megállt és rágyújtott egy cigarettára. Bár úgy állt, hogy a gyújtó fénye ne vetődjön az arcára, mégis felismerte benne azt az embert, akit gyanított. Még lassabra vette a tempót, de a férfi szembe fordult vele.

Erre Doina is megállt, s néhány másodpercig egymást figyelték. Aztán a férfi lassú, nyújtott léptekkel közeledett, s mielőtt Doina megfordulhatott volna, hogy elszaladjon, megszólalt: — Doina Crisonhoz van szerencsém, ugye?

            Olyan meglepetés szerűen érte Doinát a kérdés, hogy a levegő megakadt a torkán. Az első ép gondolata azt volt, hogy igazándiból nincs veszélyben, ettől megkönnyebbült. Összeszedve magát, jobb ötlet híján, higgadtan és meglehetősen

ridegen kérdezte: — Mit akar tőlem?

— Beszélni szeretnék magával.

— Én viszont nem — hangzott a határozott válasz. — Nem ismerem magát, uram, s ennél fogva nem kívánok itt az utcán egy idegen emberrel társalogni.

— Akkor megkérem a kisasszonyt, most kivételesen tegye meg! — válaszolt

nyersen, majdnem parancsolóan a férfi, és beleszusszantott a levegőbe olyan formán, mintha támadásra készülne. — Nem kívánok mást, mint felvilágosítást kapni egy bizonyos személyről.

Valahogy nem lepte meg Doinát a kérés. Meghiszem azt, gondolta. — A nevem tudja, így valószínű azt is, hol dolgozom, mért nem a hotelba jött kérdezősködni?

— Meg van rá az okom.

Könnyedséget erőszakolt Doina magára, s elszánta vágta oda — Ez a maga gondja, uram! Sajnálom, de el kell halasztania az információ megszerzését holnapra. A hotelban rendelkezésére állok Persze, csak akkor, ha a válasz nem ütközik a hotel szabályzatával.

— Én pedig azt sajnálom, kedves kisasszony, amiért csalódást kell okoznom, mert most akarok választ kapni a kérdéseimre, és nem holnap — mondta a bajuszos, és hangjából kiérződött a fenyegető színezet. Tett egy lépést a lány felé.

— Állj! Ne közelítsen! — kiáltotta Doina, és megmarkolta a táskája szíját. Nem tudhatta, mire képes a férfi, időt kellett nyernie. — Na, nem bánom, kérdezzen, ha már ennyire fontos — mondta engedékenyen, közben felkészülve a legrosszabbra, erősebben markolta meg a táskája szíját.

— Hol van Szabolcs Géza? — reccsent kérlelhetetlenül a kérdés.

— Tudnom kellene?

— Abból következtetve, hogy maga érintkezett vele utoljára. Sőt, azt megelőzően a várost is bemutatta neki, igen. Azt hiszem, jobban jár, ha válaszol a kérdésemre.

            Ez már valódi fenyegetés, gondolta Doina. Nincs más választásom, mint taktikázással terelni. — Ha megmondom, békén hagy?

— Attól függ, mire veszi a figurát.

— Ezt a nyelvezetet nem értem.

— Nem érdekes. Nos, mit tud?

— Tegnap összepakolta a holmijának egy részét és elment.

— Tovább! Tovább!

— Nincs tovább.

— Maga most palimadárnak néz? Ennél többet kell tudnia, hisz a kocsiját is otthagyta a parkolóban.

— Ha otthagyta, otthagyta! Mit tudom én, miért? Mért nem a recepciósoktól érdeklődik? Ők többet tudhatnak, mint én.

Néhány másodpercnyi gondolkodás után, amikor a bajuszos újra megszólalt,

hangja már nem csak nyersen, durvábban hangzott. — Figyeljen rám!

Feltételezésem szerint, maga kisasszony hazudik. Nem tudom, miért, de hazudik.

— Rossz feltételezést, s ezzel önmagát vezeti félre — kereste a kibúvót Doina, egyre jobban türelmét vesztve. — Jószerével nem is ismerem az említett urat, nem vagyok köteles személy szerint utána érdeklődni, hová, és miért távoznak el a vendégeink. Mért kellett volna kivételt tennem a maga ismerősével?

— A kettőnk ismerősével — húzta meg a kettőnk szót a férfi, bár hangjából kilehetett érezni, hogy elbizonytalanodott.

            Ez csak blöfföl, így akar szóra bírni, állapította meg Doina. Némi kedvességet vegyítve a hangjába, kérdezte: — Most már lesz olyan szíves, utamra engedni?

— Ne siessen, várjon egy keveset, mert lenne még mondanivalóm.

— Akkor megkérem, kedves uram, siessen vele, mert a szüleim nyugtalanok, ha nem érek haza a megszokott időben — mondta Doina olyan érdektelen, közömbös hangon, hogy akár a blúzának egyik gombja is mondhatta volna. Közben arra gondolt: mi a frászkarikát akarhat még tőle ez a vadbarom? Csak nem készül ellenem valamire? Maga elé tette a táskáját, ütésre felkészülve.

            A férfi kitalálta a gondolatát, mert csillapítani kezdte: — Ne féljen, nem eszem meg. Amennyiben igazat beszélt, lenne egy ajánlatom

— Hallgatom — bólintott Doinaolyan arckifejezéssel, mint aki, borzasztóan kíváncsi. Először elcsodálkozott, hogy milyen jó helyen tapogat a férfi, még ha blöfföl is, most nem tudhatta, mivel lepi meg.

— Tudom, nem túl magas a fizetése, éppen ezért, akar pénzt keresni? Akár valutában is megkaphatja.

— Nincs szükségem pénzre, de azért csak mondja!

— Tudja meg a portástól, kifizette- e Szabolcs a számlát, és hogy hová ment?

            Majdnem kiszaladt Doina szájá, hogy akkor, mi a fenének tátják a szájukat a hotel előtt? Gyorsan észbe kapott. — Sajnálom, Tisztelt uram, bármennyire csábító az ajánlata, ezt nem ígérhetem meg. Ha nem tudná, tilos információt kiadni a vendégekről, legalábbis ebben a formában, ahogy ön kívánja tőlem.

            Látni ugyan nem lehetett, a férfi arca elszürkült, szemei vérben forogtak. Az indulattól bőszen mordult: — Nem is tudom, miket locsog itt összevissza, de tanácsolom, ne jártassa velem a bolondját. Egyáltalán felfogta a tyúkeszével, mit ajánlottam fel magának?

— Még a tyúkeszemmel is.

— Akkor figyeljen ide, maga... maga buta liba! Ha nem hallgat a jó szóra, ígérem...

            Már nem derülhetett ki, mivel akarta befejezni a fenyegetését a férfi, az sem, milyen választ kapna a lánytól, mert az izgalmasnak ígérkező társalgást két férfi

közeledése szakította meg. Amikor egészen a közelükbe értek, az egyik meglepődve kiáltott fel: — Doina!

— Marcel! — Tört ki a lányból is az öröm. — De jó, hogy találkozunk. Legalább ötször hívtalak, de soha nem voltál a helyeden.

            Az örömteli találkozás további részlete már nem érdekelte a bajuszost, köszönés

nélkül gyorsan elpárolgott.

— Ne haragudj, hogy megzavartalak — mentegetőzött Marcel, és hosszan nézett a távozó után. — Olyan furcsa helyzetben álltatok egymással szemben.

— Dehogy zavartál meg! Valósággal az Isten vezérelt ide.

— Ha így van, mért kószálsz késő este ilyen alakkal? Mit mondjak, nem éppen hozzád való... Mért kerestél?

— Mikor beszélhetnénk zavartalanul négy szem közt?

— Akár ma is. Ha valóban fontos?

— Én már tűnök is — mondta a másik fiatalember.

— Ne haragudj, pajtás — mentegetőzött Marcel.

— Ugyan már. Én is szívesen maradnék kettesben ilyen széplánnyal.

— Nem biztos, hogy jól is járna — nevetett Doina

— Van ötleted, hol cseveghetnénk? Kérdezte Marcel, amikor ketten maradtak.

— Lenne kedved feljönni hozzánk?

— Hát persze, ha nem dobnak ki a szüleid.

— Ezt nem mondtad komolyan? Igaz, amióta nem dolgozom a lapnál, alig jön hozzám valaki. Azért ne aggódj, téged különösen kedvel az anyám, nem hiszem, hogy kifogásolná, ha meglát.

— Ha, így áll, indulhatunk!

            Amikor hazaértek, Doina szülei éppen a szobájukban tévéztek. A zár kattanására Mariette dugta ki a fejét az ajtón. Amikor meglátta Marcel, örömmel csillant meg a szeme. Kedvesen szólt: — Már azt hittem, Doina az állásával, a barátait is elvesztette. Tévedtem.

— Gondolom, erről nem a barátok tehetnek — tiltakozott Marcel —, Doina szakadt le tőlük. Amikor szakított Rodu Colinescuval, a kollegákkal is megszakította a kapcsolatot, pedig Rodu már rég nem dolgozott a lapnál.

— Rágódsz ezen a témán, akár a kutya a csonton — mondta Doina erőltetett vidámsággal. Nos, lépj be a birodalmamba. Milyen újdonság történt a szerkesztőségben? — kérdezte, amint helyet foglaltak.

— Semmi változás. Ugyanúgy zajlik az élet, mint régen, a te idődben. Minden párt mást akar, mi pedig minden kormányintézkedésre kapkodjuk a fejünket, és próbáljuk kideríteni az igazságot, de az úgy elbújt, hogy időbe telik majd, mire rátalálunk.

— És a főnök? Ő is keresi?

— Nem igazán. Ő olyan, mint a moziban az álló kép. Ha mégis megmozdul, azt

szinkronban teszi a kormánnyal.

— Így utólag átgondolva azt mondom, mi mást tehetne? A kormány finanszírozza a lapot. Ha megvonná a támogatást összeomlana.

— Már te is így vélekedsz? Ez új számomra.

— Igen. De egyben nem azt jelenti, hogy egyet is értek a módszereivel. Azt már csak a rend kedvéért teszem hozzá: a keményfejű emberek, csak akkor változnak meg, ha okuk van a változásra. A te főnököd hajlékony, és akkor is hajlik, ha nem tetszik neki valami.

            Marcel megrántotta a vállát. — Engem nem érdekel túlságosan, van-e a főnökömnek lelki válsága, én most a sport rovatnál vagyok, és ez nekem tökéletesen megfelel. A sport korrektebb, mint a politika, a sportesemények konkrétak, nem szükséges mellébeszélni.

            Csüggedten nézett Doina Marcelra. — Hát, igen. Sokkal valószínűbb, mint az erőszakos ideológia. — Hirtelen témát váltott. — Eddig nem kérdeztem, most igen. Radu mért ment el a szerkesztőségtől? — Félénken ejtette ki a volt vőlegénye nevét. A nevét annak az embernek, akit oly sokat jelentett egykor számára.

— Miért is? — gondolkodott el Marcel. — Nem tudnám pontosan megmondani. Nem is nagyon értettem. A döntő érv talán az volt, hogy mindig vágyott Bukarestbe. A mi szerkesztőségünket inkább csak szárnybontogatására használta. Habár ez sem fedi teljesen az igazságot. Mielőtt felbontottátok a jegyességet, már olyanná váltatok, mint két mágneses töltésű vasgolyó. Mindketten az ellenkező irányba gurultatok. Így elfogadta azt az állást, melyet korábban nem fogadott el a kedvedért.

— Akkor, ezt a témát kiveséztük, nem is kívánok több szót ejteni róla — rázta meg fejét Dina. — Egészen más dologban akarok beszélni veled. A segítségedet szeretném igénybe venni.

— Nocsak!

— Tudni akarom, hogy állsz jó szándékkal velem szemben? Elegem lett a cukrozott rosszindulatból.

— Ismerhetsz. Boldogan állok a rendelkezésedre, és merem remélni, nem soroltál be engem is az ellenségeid közé. Miről van szó?

            Mielőtt Doina válaszolt, ráérősen kibújt a szandáljából, mindkét lábát felhúzta maga mellé a fotelban. — Ha jól tudom, elég nagy az ismeretségi köröd több városban, sőt Bukarestben is.

— Azt hiszem, igen — mondta Marcel, közben kutató tekintettel nézett a lány arcára. — Persze inkább csak a sporton keresztül. Valami baj van?

— Nem. Nincs. Illetve, ahogy vesszük. Egy férfiről szeretnék infót szerezni.

— Kinek van szüksége rá; neked vagy másnak?

— Ez az, amiről nem beszélhetek.

— Megértelek, de

— Nincs de! Ha segíteni akarsz, segítesz akkor is, ha nem kíváncsiskodsz. Végül

is, mindenképpen nekem segítesz. Bíznod kell bennem. Egy olyan férfiről van szó, aki itt él Romániában, magyar származású, de osztrák állampolgár. A neve, Szabolcs Géza. Ennél többet én sem tudok róla.

— Csak egy kérdés. Szívügy?

— Hát...Hát...

— Szóval igen? Nem kell pirulnod, így van rendjén. Egy ilyen szép, okos lány nem maradhat egyedül sokáig. Legfeljebb azt sajnálom, hogy újra lemaradtam.

— Drága Marcelom — szólt lágyan Doina —, szeretném tisztázni ezt a kérdést. Te nem maradtál le soha semmitől. Te az én legjobb barátom vagy, és nem is akartam, akarok több lenni. Hidd el, nem tehetek róla, hogy így érzek. Jóképű, eszes, életre való srác vagy, és bocsáss meg érte, de sajnos nem az én esetem. Remélem, hamarosan megtalálod azt a lányt, aki megérdemel téged. És...— Jó, jó, ne folytasd! — tett egy elhárító mozdulatot Marcel. — Nem hibáztatlak. Nem is tudom, mért kellett ezt a témát előhozni, hiszen már régen lemondtam rólad, és nem gondolok úgy rád, mint nőre. Ígérem, többé nem fordul elő.

— Tehát segítesz?

— Hát persze — bólintott Marcel derűs arccal. — Most szépen sorba elmondod, mit szeretnél megtudni, és ígérem, a lehetőségeimen belül, beszerzem az infokat. Azonban nekem is lenne egy kérésem, mert ingyen azért nem megy.

— Sejtettem, hogy az önzetlenség nem tartozik az erős oldaladhoz. — nevetett huncutul Doina. — Nos, vonulj elő vele, mit kívánsz cserében?

— Csak egy info. Dolgozik nálatok egy nagyon szép lány. Legalábbis úgy gondolom, hogy ott dolgozik.

— Ha arra gondolsz, akire én, nálunk dolgozik. Ugyanis szépség tekintetében elég szűk a készlet.

— Olyan babaszépség, gömbölyű idomokkal.

— Ez csakis Lica lehet — válaszolt Doina, és gyanakodva vizsgálta Marcel elvörösödött arcát. — Tetszik? Szívesen bemutatom.

            Csillagok ragyogtak fel Marcel szemében. — Köszönöm. Valahogy vonzódom az efféle szépségek iránt.

            Ezen mindketten jóízűt nevettek. 

V

Miután befejezték az étkezést, a ház ura halkan, de tekintélyt parancsolóanoda szólt a feleségének, hogy leszedheti az asztalt. Győző a hallottakból és Dimitru tekintetéből kiolvasva arra következtetett, hogy a Leu családban, a családfő akaratából, menetrendszerűen zajlik a mindennapi élet. Margaret, mint aki csak a férje felszólítására várt, alázatosan rápillantott, és engedelmesen felállt. Serény, beidegződött mozdulatokkal a lábas tetejére rakta a tányérokat, majd zsonglőri ügyességgel egyensúlyozva, kivitte a szobából.

            Dimitru Leu, a jóllakott emberek mozdulatával dőlt hátra a székén, és szemét győzőre függesztette. Néhány másodpercig kölcsönös érdeklődéssel, de különböző gondolatokkal vizsgálták egymást. Dimitru törte meg a csendet: Sajnos végeznem kell a soros teendőimet, pedig szívesen folytatnám az abbamaradt eszmecserét. — Egy hümmögés után folytatta: — nem tudom, hogy dönt, megy vagy marad, javaslom, dőljön le egy kicsit a vendégszobában. Ha jól látom, a szemei ragadoznak lefelé. Aztán, ha kialudta magát, eldöntheti, megy az útjára, vagy továbbra is élvezi a vendégszeretetünket?

— Azt hiszem, jól teszem, ha megfogadom a tanácsát, és rövid időre ledőlök. — válaszolt Győző hálás tekintettel, mert valóban súlyt érzett a pilláján. Már két éjszaka alig aludt, ráadásul a fejére mért ütés sem használt a éberségének.

— Jora! Szólt ki az udvarra Dimiru, de a gyerek nem jelentkezett. — Ez megint elbújt valahová, hogy olvashasson — csóválta meg a fejét. — Mindig ezt csinálja, pedig nincs tiltva az olvasás. Azt mondta egyszer, csak romantikus környezetben tud igazán elmélyülni. Hallott már ilyet?

— Költői hajlamra vall — jegyezte meg Győző.

— A csudát! szex könyv az ő költészete. Sőt, az imakönyve is. Még a kötelező verseket is olyan kínnal tanulja, mintha büntetésből tenné.

— Nem nagy ügy. Ez ma már mindenhol így van — mondta Győző lazán, és elégedetten gondolt a tanítványaira.

Hogy Dimitriu nem osztozott a véleménnyel az nyomban kirajzolódott az arcára. Zordan dörögte: — Majd adok én neki szex könyvet!

            Amikor Győző egyedül maradt a vendégszobában, gondolatai máris Doina körül lebegtek. Ledobta magár a kanapéra, összegöngyölte az egyik párnát, és jobb híján azt ölelte magához. Képzeletben még a lány illatát is érezte. Lassan leereszkedett az elnehezült szempillája. Nem tudta, meddig aludt mélyen, zavartalanul. Amikor kinyitotta a szemét, tekintete az ablakra tévedt. A nap már átvándorolt a nyugati oldalra, s lelógó sugarai bearanyozták a látóhatárt. Felugrott, nagyot nyújtózkodott, majd körbe jártatta szemét a szobán. Tekintete megakadt a falon lévő, simára gyalult, festetlen könyves polcon sorakozó könyveken.

A címeiket kezdte olvasni. Akadt mindenféle: marxista, egyetemi tankönyvek

közé szorított klasszikusok, lexikonok és filozófia tárgyúak. No, és ponyva. Ki, mit szeret a családban. Amikor már mind végignézte, a falon függő fényképeknél folytatta a szemlélődést. A képek ugyan olyan rendszertelenül helyezkedtek el a falon, mint a polcon lévő könyvek. A főhelyet Dimitru és Margaret esküvői képe foglalta el. Győző rajtuk felejtette a tekintetét, kicsit meg is hatódott. Margarett gyönyörű, nyílt tekintetű arca mellett, groteszkül hatott férje közönséges, csaknem brutális kinézése. Nem látszott meg rajta, hogy busa fejében, milyen okos agytekervény szorult. Margaret boldogságtól sugárzó arca meggyőzte, hogy élete legszebb napját élte meg, amikor a pap összeadta őket. Bármelyik képet nézte meg, mindegyik azt mutatta, hogy Dimitrut tisztelet övezi.

Egyszer csak ismerősnek tűnő hang ütötte meg a fülét. Ez nem lehet igaz, hitetlenkedett. Kiélezte a figyelmét. Azt a nőies, ronda hangot nem lehetett elfelejteni. Biztos volt benne, hogy nem másé, mint Joan egyik támadójának hangja. Megdöbbentette a felismerés, és egyből vágtára indult ereiben a vér. Most mi a csudát csináljak? — töprengett. Ezek nem egy kedélyes csevegésre tették tiszteletűket Dimiru Leunál. És nem is a jó szándék vezérelte őket, fűzte tovább gondolatát. Ha a tanácstalanságból fű nőne, már kaszálni lehetne.

Az ajtóhoz ment és halkan megnyitotta. Nem kellett attól tartania, hogy meglátják, mert egy szögletből nyílt a másik szobával szemben, a hang pedig a konyhából jött. A beszélgetés románul folyt, így nem értett belőle egy kukkot sem, legfeljebb sejtette, miről van szó.

Dimitru magyarra váltott, és Győző rögtön megértette, őt akarja figyelmeztetni.

— Nem vagyok köteles válaszolni, mégis megteszem. Remélem, ezután becsukják maguk mögött a kaput. Joan a keresztfia, egyben a feleségemnek valami távoli rokona. Azt hiszem a nővérén keresztül, aki már meghalt. Ha jól emlékszem, tüdőgyulladásban, de ez nem biztos. Azt is mondták, hogy vírusos fertőzést kapott, a fene tudja, melyik az igaz...

            Az aberált hangú rámordult Dimitrura, és mondott valamit románul.

— Jó, jó — Válaszolt nyugodt hangon Dimitru. —  Joant hegy lábánál szedtem össze, valaki meglőtte. Ha nem vitetem időben korházba, lehet, hogy belehal a sérülésébe. Magas láza volt, meg félre beszélt, meg ilyesmi. Itattunk vele gyógyfű teát, mert ugye a szája is kiszáradt, ki is cserepesedett... Azt hiszem, ennyi elég is lesz az uraknak. Most pedig távozzanak.

            A váratlan látogatók nem érthették meg eléggé a magyar monológot, mert heves vita következett. Győző hallotta, hogy kimennek az udvarra. Ő is utánuk akart menni, amikor az ablakot megkocogtatta valaki. Odakapta a fejét és Jorát pillantotta meg, aki hadonászva integetett neki. Kinyitotta az ablakot. — Mi van?

— Másszon ki gyorsan — suttogta Jora.

— Miért? Odakinn talán jobb?

— Nem azért. Rövid időre el kell tűnnie, keresik. Olyan érzésem van, hogy nem válna előnyére, ha meglátnák.

— Nem hagyhatom itt az apádat ezekkel — intett Győző a fejével a kívánt irányba.

— Azzal most ne foglalkozzon, apámat pedig ne féltse, nem a falvédőről lépett le.

Ha akarja, egy bikát is le tud teríteni. A lényeg, hogy a fickók ne tudják meg, hogy maga itt van.

            Jobb ötlet híján Győző engedelmesen kimászott az ablakon. — Most kinn vagyok, és mi lesz tovább?

— Egyelőre tűnjünk el, aztán, ha apám kiebrudalta azokat az alakokat, visszajövünk — válaszolta izgatottan Jora. Alig fejezte be a mondatot, Dimitru dörgedelmes hangja úszott feléjük.

— Takarodás ki a portámról, mert a kutyáimat eresztem rátok.

            A fenyegetést női sikoly követte. Jora ijedten nézett Győzőre, aki nem tétovázott, akár egy párduc a zsákmány után, úgy vetődött a ház bejárati oldala felé.

Már sötétedett, azért jól ki lehetett venni az éppen zajló drámai jelenetet.

Dimitru, ugrásra készen állt az udvar közepén, vele szemben, nem két, hanem három támadó. Egyszerre ugrottak Dimitrura, aki valósággal lesöpörte magáról őket, kezei úgy működtek, akár a cséphadaró. A záporozó ütésektől felbőszült támadók újra és újra megrohamozták. Az egyik Dimitru háta mögé került, felkapott egy husángot, és azzal akarta leütni.

Ezt már Győző sem hagyhatta, szinte gyönyörűséggel lendítette lábát, és a husáng kirepült a támadó kezéből. Aztán villámgyorsan a másik oldalára fordult, és egy lábfejpofonnal megforgatta a saját tengelye körül a másik támadót.

            Dimitrunak nem is maradt egyéb dolga, mint a megdöbbenéstől kimeredt szemmel figyelni, hogyan vadássza el Győző orra elöl az ellenfeleit, és hogyan méri rájuk lendületes ütéseit, rúgásait. Két percnél tovább nem is tartott a viadal, a három férfi felrepedt szájjal, szemhéjjal, fejükön számos dudorral menekülni kényszerült. Illetve, csak kettő, mert a harmadikat aléltan vonszolták magukkal.

            Távozásukat mély csend követte, csak a feldúlt virágágyasok, letaposott növények tanúskodtak arról, mi folyt ott néhány pillanattal korábban. Ezt elrendeztük, ugye? — szögezte le Győző kérdő hangnemben, és büszke elégedettséggel nézett Dimirura.

A válasz meglepte, a marcona dühösen támadt rá. — Ki a fészkes fene kérte magát, hogy beavatkozzon? Azzal, hogy felfedte az ittlétét, többet ártott magának is, nekem is, mint használt. Képes ezt felfogni?

A válasz, hallgatás. Győző úgy érezte magát, mint egy vádlott a bíróságon.

— Az ördög vinné el azt az izgága fajtájukat! — dörgött tovább Dimitru, s tömény

gyűlölettel nézett Győzőre. — Maguk örökké a kivagyiságukkal akarnak kitűnni, miközben az igazság bajnokának hiszik magukat. Ah! — legyintett, mert rájött, nagyon keményen fogalmazott. Ráadásul értékelni is tudta a magyar virtust. Jóval mérsékeltebb hangon folytatta. — Most már mindegy, el kell tűnnie mielőbb, mert mérget vehetünk rá, ezek ismét meglátogatnak minket. Menjen vissza a barlangba, ott biztonságban van, és ott várja be Doinát. Jora elkíséri, nehogy eltévedjen, vagy összetalálkozzon egy medvével. — Ezzel sarkon fordult és a rémült tekintetű feleségével bement a házba.

— Nem kell ám komolyra venni apa dühös kifakadását — szólt Jora. — a gyűlölködését pedig éppen nem. Ő nagyra értékeli a bátorságot. Persze a sajátját a legjobban.

— Nem mindig szolgál jól a puszta nyers erő, kell hozzá némi tutin is — jegyezte meg Győző.

— Apa bunyózott fiatal korában. Nem versenyszerűen, csak kedvtelésből.

— Már csak az marad a kérdés, mit nem csinált apád életében?

— Indulunk! — adta ki Jora a vezényszót, a megjegyzést viszont hagyta elmenni a füle mellett. — Én a karatét csak a tévéből ismerem, jó lenne megtanulni — nézett sóváran Győzőre.

— Ha csak ez a vágyad, megtaníthatlak néhány fogásra, de annak ára van ám!

— Ára?

— Na, nem pénzre gondolok, inkább szívességre.

Boldogan ragyogott fel Jora szeme. — Bármit kész vagyok megtenni, csak apámnak ne említsd. Sosem tudom, miről, mit gondol.

— Megvallom őszintén — tért vissza Győző az előbbi témához —, nem értem apádat. Nem szereti a magyarokat, néha azt hiszem, gyűlöli is őket, mégsem adott ki azoknak a férgeknek.

— Az én apám nyílt, őszinte és becsületes. Ha közelebbről ismerné, megértené. Valójában nem az itteni magyarokra haragszik, inkább a pannoni magyarokra. Úgy

nevezi a Magyarországon élőket: Pannon magyarok.

— Szerinte, miben különböznek?

— Én ugyan meg nem mondhatom, de azt hiszem, apa dühe onnan van, hogy évtizedeken keresztül nem törődtek Erdéllyel a pannoniak... Á, hosszú, nem akarok belebonyolódni, és nem is nagyon értem.

— Igazad van, fiatal barátom (Kócsag hangja csengett a fülébe). Korán van még ezen törni a fejed... Szeretnélek megkérni, ne magázz! Nem érzem még olyan öregnek magam.

— Oke. Én is így gondolom.

— Suliba jársz, ugye? — vitorlázott át más témára Győző, hogy kedvébe járjon a

fiúnak. Látta, a felnőttes dolgok nem nagyon érdeklik.

— Igen, gimnáziumba.

— Hogy megy a tanulás?

— Menne jól, ha nem unnám néha. Sajnos nem arra születtem, hogy türelmesen végigtanuljam, minden szabad időmet. Így aztán csak a második legjobb vagyok az

osztályban.

— Ejha! — ámuldozott Győző. Arra gondolt, ha az utcán találkozik össze ezzel a fiúval, inkább hinné azt, hogy a világtól elszigetelt helyen élő hegyi pásztor, vagy ilyesmi. — Apádnak, mi a valódi foglalkozása?

— Ha az érdekel, most mivel foglalkozik, elárulhatom — tért ki a fiú az egyenes válasz elöl —, állatbőröket készít ki.

— És ehhez a mesterséghez kellettek a lexikonok, és az a komoly irodalom, amiket láttam a szoba polcán?

— Kedves mosoly suhant át Jora arcán, hangja büszkeséggel telt meg, amikor válaszolt: — Apu eredetileg főiskolát végzett, ha jól tudom, gépészeti szakon. Úgy tudom, soha nem dolgozott a szakmájában. Szerintem, rossz választás volt. Amikor még fiatal volt, és hitt a politikában, tisztként a milíciánál dolgozott. Aztán szembe került a felettesei nézeteivel, ezért, hogy megszabaduljanak tőle, kinevezték börtönigazgatónak. Ott meg a humánus intézkedéseivel, a hatalommal került szembe. Veszélyeztette a tekintélyüket. Szerencsére megúszta annyival, hogy kirúgták. Viszont azt olyan körültekintően tették, hogy sehová nem tudott elhelyezkedni többé. Illetve csak fizikai munkára.

— Most más szelek fújnak, nem?

— Így van, és mégsem. Apának az új rendszerrel is akadtak gondjai. Kijelentette: amíg a jelenlegi kormány van hatalmon, megmarad, bőrkikészítőnek.

— Meglehet élni belőle?

— Azt hiszem, igen. Más szakmában sem keresnek többet. Ha nem feketén kellene beszerezni néhány kelléket, még jobban is. Persze anyukámnak más a véleménye.

— Aha, értem.

            A hepehupás, mélyedésekkel nehezített úton, csak bukdácsolva tudott Győző előre haladni. Jora azt tanácsolta, lépkedjen a nyomába. Így már nagyobb biztosabban vetette meg a lábát.

— Elárulok valamit, de maradjon kettőnk között — mondta Jora titokzatosan.

— Bankot raboltál?

— Nem ilyesmiről van szó. Egy titkos vágyamat szeretném elmondani, s remélem, tanácsot tudsz adni. Arról van szó... Szóval fütyülök a román-magyar bel viszonyokra, és a vele járó politikára, üssék-vágják, püföljék egymást. A hatalmasok ígéreteinek sem hódolok be. Sokkal fontosabb dolgok foglalkoztatnak.

— Megértelek. És, mi nyomja a szíved?

— Szeretnék eljutni Magyarországra — válaszolt Jora, szinte suttogva, mintha attól

tartana, valaki kihallgatja őket.

— Csak körülnézni, vagy véglegesen?

— Azt még nem tudhatom előre, függ a körülmények alakulásától. Az is lehet, hogy megyek tovább Párizsba. Sőt London is benne van a tervembe.

— Nahát, sikerült meglepned. Ilyen sok nyelven tudsz beszélni? — kérdezte Győző, derűs kötekedéssel.

— A francia már jól megy, a németet is nyüvöm valamennyire, és titokban az angolt is tanulom. Apu azt hiszi, szex könyveket olvasok, azért bújok el. Mekkorát téved! Abban is szerencsém van, hogy az általánosban magyar iskolába jártam.

— Nem mondod?

— Ez úgy történt, hogy a legjobb barátom magyar volt, együtt akartam iskolába járni vele, és átiratkoztam. Apu furcsállta, de nem ellenezte.

— Vissza fogsz vágyni Erdélybe — jegyezte meg Győző apatikusan. Gyerekes fellángolásnak vette a fiú kalandvágyát.

— Lehet — vont vállat Jóra. Hirtelen szembefordult Győzővel. — Ígérd meg, hogy Doinának sem árulod el, amit most elmondtam.

— Esküszöm — emelte esküre Győző a kezét —, váljak kaktusszá vagy fenyőfává, ha elmondom valakinek.

— Én komolyan gondoltam.

— Én meg komolyan mondtam.

— Miben lehetek én, a te segítségedre?

— Ha megérkeztünk a barlangba, megtudod, előtte kapsz egy karate leckét. Aztán mindennap, amíg itt vagyok. Kösd fel a gatyát, mert kemény. Ha elég gyors és fürge vagy, a legfontosabb fogásokat, trükköket hamar elsajátíthatod. Ha pedig nem... Na, majd meglátjuk!

            Amint megérkeztek a barlanghoz, Győző kiválasztott egy füves területet, és intett a fiúnak — Elkezdhetjük. Igaz, nincs nappali világosság, de most a hold is megteszi. Bemutatok néhány védekezési pozíciót, te pedig próbálj ököllel megütni, és olyan dühvel, mintha a legnagyobb ellenséged akarnád kinyírni.

            A tízedik sikertelen kísérlet után Jora feldühödött. Persze nem győzőre, saját magára lett dühös. Tudta, nagyon jó a reflexe, de ez az edzés kifogott rajta. Amikor szünetet tartottak, csaknem sírva fakadt.

            Győző vigasztalta: — Ne szívd mellre, senkinek nem megy rögtön. A karate tudomány, az elsajátításához nem elég a rátermettség, sokat kell dolgozni. Négy dologból áll össze: védés, ütés, rúgás, és fogás. Ha ezeket jól kombinálod, akkor sikeresen működsz. Van még más is. Míg nem szerzed meg a rutint, először csak akkor tudsz reagálni, ha kiélezett a figyelmed. Később már hagyatkozhatsz a reflexeidre. Addig is, ha lentről jön az ütés, a térdeddel véded ki, ha mellmagasságból, akkor a tenyereddel, és így tovább. Most megmutatom, egészen lassan, figyeld!

            Mint moziban a lassított felvétel Győző bemutatott néhányat a védekezés

szabályaiból, aztán intett Jorának. — Te következel, én ütök, te kivéded.

            Még csak az első leckénél tartottak, Jora máris jó tanítványnak bizonyult, és úgy mozgott, akár a zerge. A védekezései pozícióból már képes volt visszavágni.

— Mára elég — Állította le Győző, és elégedetten nézett a fiú hevült arcába.

— Főzök teát — mondta Jóra, miután meggyújtotta a petróleumlámpát.

            Amíg a fiú tüsténkedett Győző szemügyre vette. Ritkás borosta feketéllett széles állán, szája köré, mint általában, derűs mosoly húzódott, szemében bizakodás csillogott. Győző szívét melegség járta át, kedvesen szólt oda: — Figyelj pajtás! Ha a tanulmányaidat sikeresen befejezted, és még, akkor is áll a terved, ígérem, a segítségedre leszek.

— Kösz. Remélem, rögzíted az agykomputeredbe is.                     

— Most térjünk rá az én dolgomra. Először is értesítsd Doinát az itt történtekről.

— Az már megtörtént.

— Ügyes vagy.

— Csak figyelek a részletekre is.

— Nekem nem üzent semmit?

— csak annyit, várj türelemmel, amint tud, jön.

            Vágyakozó sóhaj röppent ki Győző száján. — Amint tud? — dünnyögte. — Fel tudod ismerni azt a három pofát   , ha úgy hozza a sors?

— Az agyam ugyan nem automata fényképezőgép, de remélem, igen.

— Tudnod kell, mi történik. Valaki, valami okból rám állította őket, hogy megfigyelés alatt tartsanak. Ez okból kellett, Doina segítségével a hotelból is eltűnnöm. Mivel nyomomat vesztették — ennek Joan itta meg a levét —, kénytelenek a kocsimat figyelni. Persze rájöttek, hogy át vertem őket.

— Számíthatsz rám, csak mond meg, mit tegyek?

— Először is meg kell nézned, mi van a kocsimmal, mert szeretném elhozni. Hogy ez megvalósulhasson, figyelemeltérítésre szükség lenne, legalább három ilyen srácra, mit te vagy. Vannak olyan haverjaid, akik benne lennének egy kis heccben?

— Még szép, hogy vannak — húzta ki magát Jora büszke önérzetességgel. — Ha kell, értem mindent megtesznek.

— Akkor ezzel megvagyunk, de még nem minden. Gondolom, sejted, hogy nem tudhatnak semmiről. Neked kell kitalálnod valamit.

— Nem gond.

— Nos, ez lenne a feladatod, majd holnap megbeszéljük a részleteket. Apropó, van

a környéken olyan hely, ahová el lehet rejteni a kocsit?

— Ebben nem segíthetek. Hely ugyan lenne, de nem lehet kocsival megközelíteni. Majd még gondolkodom, mit lehet tenni.

— Akkor sajnos kénytelen vagyok változtatni a tervemen. Persze először megbeszélem Doinával. Említette már, hogy ügyes fickó vagy, és mennyire bízom benned?

            Feltűnően látszott Jórán, milyen jól esnek neki az elismerő szavak, és hogy fontosnak érezheti magát. Az apja nem sűrűn dicsérgette. Az anyja, igen, de ő az apjától szerette volna hallani. — Lejárt az időm, indulnom kell — Mondta és felállt. — Apám így is mérges lehet, hogy sokáig maradok. Te pedig ne aggódj, minden úgy lesz, ahogy megbeszéltük.

            Másnap Győző sokáig lustálkodott a hűs barlangban, jólesően hempergett a matracon. Reggeli után valami zsákféle után kutatott. Talált is, viaszos vászonból.  Keményre kitömte fűvel és falevéllel. Most ez is megteszi, gondolta, és két fa közé kifeszítette, majd öklözni kezdte. Hiányzott neki ez a mozgás, meg formában akart maradni.

            Amikor már mozdulni is alig tudott a fáradtságtól, a patakhoz vonszolta magát, alaposan leöblítette magát, aztán visszament a barlangba és lefeküdt. Alig hajtotta le a fejét, máris álomba zuhant. Így ment egész nap: evett, edzett, aludt. Jorát nagyon várta, de csak nem jött. Másnap jelentkezett egy rafiaszatyorral a kezében, s széles vigyorral az arcán. Már messziről kiáltotta: — Tele van, mindenféle finomsággal.

— Eszednél vagy? — dörrent rá Győző. — Még jó, hogy nem írtad ki az oldalára is, minden az arcodra van írva.

— Doina küldte — mondta Jora, mit sem törődve barátja kitörésével. — Azt üzeni, ne türelmetlenkedj, amit megígért, folyamatban van.  

— Mégis, mit mondott, mikorra várhatom?

— Nem tudja. Nem tudhatja, mert figyelik. Azért sem tud jönni, mert egy nyugati turistacsoport érkezett, és minden idejét lefoglalják. Ezt pedig — mutatott Jora a szatyorra — fogyaszd egészséggel.

— Akkor lássunk hozzá, olyan éhes vagyok, akár a farkas. Hű, a mindenit neki! — akadt fenn Győző szeme a gyönyörűségtől, amikor kiszedte a finomságokat. Rántott hús, sült krumpli és fejes saláta ingerkedett vele. Nem, ezt nem teheti velem — ingatta meg a fejét.

Vigyorra rándult Jora szája. — A szerelem öl, butít...Főleg butit. Nem tudtad?

— Ne bölcselkedj, gyere és egyél velem!

— Köszönöm, csak egy személyre küldték.

— Sose törődj vele, fogj hozzá!

            Semmi érveléssel nem lehetett Jorát rávenni, hogy egyen az ételből, inkább egy

Agyon olvasott magazint kapott a kezébe és azt lapozgatta. Használt neki apja következetes, szigorú nevelése. Például, hogy tudnia kell uralkodni az élet csábításai felett. Az ember csakis így tudja elérni céljait.

— Megkérhetlek egy szívességre? — szólt Győző, amikor az utolsó falatoknál tartott. — Hozzál már egy kancsó vizet, a közeli forrásból.

— Szolgálatára, szeretett főnököm.

            Amikor Győző kezébe vette a korsót, olyan gyönyörűséggel húzta meg, hogy a szája sarkán csakúgy bugyogott ki a víz. — No, ez jól esett — mondta. — Figyelj, öcskös! Kitaláltam, hogy tudnám meghálálni Doinának a királyi lakomát. Edzés után, vissza mégy a városba, megpróbálod úgy megközelíteni a kocsimat, hogy senki észre ne vegye. Találsz az első ülés alatt néhány csomagot, és kiemeled a Skála feliratú reklámszatyrot, mokkacukor és csokoládé van benne. Kiveszel két doboz cukrot és két tábla csokoládét, Doina és anyukár részére. Azért hoztam, mert fél füllel hallottam, hogy itt nagy hiány van az ilyesmiből. Gondoltam, nem árt, ha van nálam.

— Előfordulhat, hogy Doina nem fogadja el. Akkor, mit csináljak?

— Te dolgod, hogy leszereld Doina makacsságát. Megfeledkeztél említést tenni a kocsimról. Jól érzi magát?

— Semmi gond, ott feszít a helyén.

— Félek, hogy ellopják.

— Ettől nem kell tartanod, míg a két pasi árgus szemekkel figyeli a parkolót. Szerintem, akkor sem jártál volna jobban, ha fizetett őröket alkalmazol.

— Azon kívül, hogy a kocsim biztonságban van, más újság nincs?

— Van, van — villant meg Jora szeme. — Gondolom, érdekel majd, mit hallottam.

— Ne játssz az idegeimmel!

— Amig Doinára vártam, mert fenn az emeleten egy nyugati vendég játszotta az eszét. Képzeld el, azt kifogásolta...

— A lényeget, a lényeget!

— Jó, jó. Szóval, míg a vendég játszotta az eszét, és lefoglalta Doinát, a portás nagyon izgatottan érdekes beszélgetést folytatott valakivel.

— Nekem, mi az érdekes benne?

— Várj! Oda sem figyelek, ha nem üti meg a fülemet a Szabolcs név.

— Mi? Melyik portás volt, hogy nézett ki?

— Olyan vékony, magas, szikkadt arcú, gülüszemű.

— Na, ne! Ő volt szolgálatban, amikor megérkeztem, és olyan tekintettel méregetett, mintha két fejem lenne. És hogy a tárgynál maradjunk, miről beszéltek?

Gondolom, románul — vizslázta idegfeszülten Győző a fiú arcát.

— Olyasmiket válaszolt, hogy nem tűntél el nyomtalanul, meg hogy nem jelentetted be a távozási szándékodat, és hogy résen lesz. Azonban feltűnt, hogy sűrűn válaszolgat nemmel. Az utolsó mondat három igen. Nem tudom, miért, az az érzés piszkálta a fantáziám, hogy felváltva két különböző személlyel beszélget.

— Akár mézre a legyek — mondta félhangosan Győző.

— Mire, mik?

— Semmi, semmi, csak hangosan gondolkodtam — tért ki Győző a válasz elöl.

            Jora nem hagyta annyiba. — Tehetséges kíváncsiskodó vagyok, lehet, hogy egyszer még kitüntetnek érte. Szeretném, ha érthetőbben mondanád el, mire céloztál az imént?

— Nem bánom — bólintott Győző —, de előre megmondom, nem leszel okosabb, mint ahogy én sem. Amióta csak megérkeztem ide, egyre többen bukkannak fel a nevem hallatára, és sejtelmem sincs, ki röppentette fel a hírt, és mit akarnak tőlem? Mindegy — legyintett. — Mindenesetre csináld azt, amit megbeszéltünk, és ha nem tudnál még ma visszajönni, holnapra kiokoskodok valamit.

*

Nem kellett másnapig várni, Jora néhány óra múlva ismét megjelent. Elmondta, hogy amikor át akarta adni Doinának a cukrot és a csokit, erősen tiltakozott, de amikor a szemétbe akarta dobni, az hatott.

— És anyukád? Remélem, nem haragudott meg?

— Megharagudni? — ütközött meg Jora a kérdésen. — Tökéletesen beloptad magad a szívébe. Vasárnap csokis, vanilliás tortát süt, a család kedvencét.

— Én pedig elmondom, mit gondoltam ki — terelt Győző. — Amint besötétedik, lemegyek a városba, és elhozom a kocsim. Megkérem apádat, hadd tegyem az udvarotokba.

— Biztos, hogy ezt akarod? Elkaphatnak.

— Van jobb ötleted?  6 kezd

 

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.