Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Erdélyi skorpio negyedik rész

2012.07.08

Negyedik rész

            A fapriccs mellett, amin feküdt, egy középkorú — ősemberre emlékeztető —, és egy suhancféle, fiatal férfi ült. Álmodom, biztos álmodom, motyogta.

            Az idősebb, marcona kinézetű férfi, minden finomságot mellőzve, érdes hangon reccsent Győzőre. — Már éppen ideje, hogy magához térjen. Nincs nekem annyi időm, hogy lopjam a napot.

            Győző, aki már jó úton volt, hogy teljesen magához térjen, keserves kínnal válaszolt. — Talán lenne szíves megvárni, míg kitisztul az agyam, aztán cseveghetünk. Noha fogalmam sincs, mit akar tőlem.

            A marcona nem erre a válaszra számíthatott, mert a megrökönyödéstől kikerekedett a szeme. — No csak, no! — horkant fel. Villámló tekintettel, és ellenséges bizalmatlansággal dörrent Győzőre. — Ki a fene, maga? És ha csak egy kis csevegésre rándult ide, mért nem a kapuval próbálkozott

            Valóban nem tudta Győző, mit válaszoljon. Már sejtette, mi zajlik körülötte, de az agyában működő csapóajtó nem engedte, hogy visszaemlékezzen az előzményekre. Csodálkozva kérdezte: — Miért, berepültem?

— Nem — dörrent a kellemetlen hang. — Tolvaj módjára belopódzott a kerítésen. Tisztességes szándékú ember nem tesz ilyesmit.

— Nem bizony — válaszolt Győző tompán, és már kezdett élesedni agyában az elvesztett öntudat. — Elárulná, mi történt velem? Ugyanis az agyam...

— ez az együgyű gyerek — bökött ujjával a fiú felé a marcona — leütötte. — Joggal hitte, hogy betörő.

— És már nem hiszi? — kérdezte Győző ártatlan képpel, és rászegezte tekintetét a fiúra, aki sajnálkozva nézett vissza rá.

A marcona bősz haragra gerjedt, homlokán mély redők képződtek. — Figyeljen ide! Maga nincs olyan helyzetbe, hogy gúnyolódhasson, a kérdésemre válaszoljon.

— Muszáj?

— Ha nem lopni akart, mért bújt be a kerítésen?

            Mielőtt Győző válaszolt, megpróbálta ülő helyzetbe feltornászni magát. Fejében éles fájdalom hasított, és tehetetlenül hanyatlott vissza. Összeszorította a száját, mint egy jelezve, hogy nem tud válaszolni, időre van szüksége. Kínlódva próbálta kitalálni, mivel magyarázhatná meg, amit maga sem tudott. Lopva szemügyre vette a házigazdát, aki majdnem úgy nézett ki, mint az ősembereket ábrázoló képek a történelemkönyvben. Ülve is magasnak tűnt, gorillaformájú széles váll, izmos, karjai szőrösek. Homlokának egy részét benőtte a haj. Előre domborodó szemöldökcsont, és bozontos szemöldök tette szigorúvá nyűtt, csontos arcát. Ellenben nagy dióbarna szemei értelmet sugároztak. A fiatalabb valószínű a fia lehet, gondolta, mert hű mára volt az apjának.

Méla töprengéséből a férfi türelmetlen hangja zökkentette ki.

— Szóval nem hajlandó válaszolni?

— Ha ennyire ragaszkodik hozzá? A Himalája megmászójától megkérdezte egy riporter, mi késztette a hegy megmászására? — Mert itt állt előttem, válaszolta.

            A marcona zord arcára halvány mosoly lopakodott. Néhány árnyalattal enyhébb hangon szólt: — Nos, ha maga ilyen ostoba szlogennal szórakoztat, én egy székely

kapufelirattal válaszolok.

— Bár ezer darázs szurkálja az agyvelőmet, azért csak mondja!

— Aki rosszban sántikál, a kerítést járja, a jó szándékú a kaput használja.

— Ez sem rossz, és ígérem, megszívlelem.

— Hasznára fog válni. Aggig is, lenne szíves elárulni végre, mi a fészkes fenét keres a portámon?

— Talán tilos terület?

— Nem hiszem, hogy sok hasznát veszi a terelgetéssel. Azt sem értem, mi a célja vele? Elárulom, az én portám, nem tilos terület, de nem szeretem a szaglászó idegeneket. Legfőképpen, ha magyar az illető.

— Maga nem magyar?

— Talán annak nézek ki?

— Egyáltalán nem — szaladt ki Győző száján az őszinte válasz. Hirtelen a fejéhez kapott. — Te jóságos isten! — jajdult fel. — A darazsak helyett favágók lepték el az agyamat. A maga fia kíméletlen, alapos munkát végzett.

A marconának megenyhült a tekintete, előkerített egy ládikát, és tablettát vett ki belőle. Miközben egy pohár víz kíséretében odanyújtotta Győzőnek, magyarázkodni kezdett. — Nem szükséges aggódnia, ez csak átmeneti állapot. Onnan tudom, hogy míg eszméletlen volt, megvizsgáltam a sebét. Ez a tabletta kicsit helyrehozza. — Elkomorodva folytatta. — tekintettel arra, hogy nem képes komolyan venni a kérdésemet, legalább elhumorizálhatná, egyáltalán, mit keres ezen a tájon? Azt is hozzá tehetné, miért a kerítést választotta a bejutáshoz, mért nem a kaput? Nem méltó egy kulturált emberhez, mert feltételezésem szerint, az.

Ez nem is olyan vadember, mint ahogy gondoltam — állapította meg Győző. Eltekintve a fejében kellemetlenkedő, hasogató fájdalomtól, már képes volt azon is filózni, hogy az eddigi összes elmélettel szemben, nem csak a magas homlok mögött rejtőzik intelligencia. Az elhangzottakból ítélve határozottságról, őszinteségről tett bizonyosságot. Az is megállapítható, hogy nem igen viseli a mellébeszélést. Egy pillantással újra felmérte a férfit — a karate edzéseken alkalma nyílt tapasztalatokat szerezni. — Az egész magatartásáról, arcáról, szeméből sugárzik az éberség, a bátorság.

            A jellemábrázolásnak végére ért, hirtelen a homlokára ütött. — Hogy lehetek ilyen ostoba?

— Ez elég meggyőzően hangzott — vágta rá kötődő gúnyosan a marcona.

— Hogy tudtam ennyire megfeledkezni mindenről? — folytatta Győző kétségbeesetten. Mint akit alulról kötőtűvel szurkálnak, felugrott a priccsről.

— Valami baj van?

— Hogy baj van-e? Az a szerencsétlen fiú ott fekszik magas lázzal egy sziklabarlangban, én meg itt cseverészek. Ha nem kap idejében orvosi ellátást, belepusztul. Szegény Joan!

— Milyen Joanról van szó, mi történt vele? — meredt megütközve Győzőre a férfi.

— Meglőtték.

— Hogyan? Kik? — horkantotta a férfi.

— Annyit tudok, hogy két férfi üldözte, és az egyik meglőtte — hadarta Győző. — Először... Ah, nincs időm a további magyarázatra, rohanni kell. Inkább segítsen. Jóan lázálmában, valami Dimitrut emlegetett.

            A férfi meglepően nagy izgalomba jött. — Én vagyok Dimitru, Dimitru Leu. Hol van az a barlang?

— Doina crison szerint...

— Ismeri, Doinát is? Na, erre nincs idő, megvár, míg visszajövünk Jorával. —Dimitru határozott léptekkel az ajtóhoz ment, és kikiáltott. Margaret gyere gyorsan.

            A hívásra megjelent egy negyven év körüli, kissé elhízott, pirospozsgás, szép arcú nő. Kíváncsian kapkodta ibolyakék szemét, hol a férjére, hol Győzőre.

            Pattogva jöttek Dimitru szájából a szavak. — Nekem most sürgősen el kell mennem Jórával. — Állával Győző felé intett. — Vezesd a vendégszobába, adj neki valami kortyolni valót, aztán rohanj az orvosért — közölte, férfias méltósággal, ellentmondást nem tűrő hangon, és indult az ajtó felé.

            Margaret utána szólt: — Aztán, mit mondjak, ki a beteg?

— Csak annyit mondj, meglőttek valakit, és jöjjön azonnal!

— Igen — rebegte alázatosan a feleség, majd félénken újra kérdezett. — És ha nem találom otthon?

— Akkor megkeresed! — mordult az asszonyra Dimitru. — Vagy pedig megkéred a feleségét, hogy próbálja meg telefonon hazahívni — Enyhült meg a hangja. A nyitott ajtóból még visszaszólt. — Ha előbb érkezne meg az orvos, mint mi, mond meg neki, várjon meg. Nem érdekel, ráér-e vagy sem, várjon!

            Ez világosan és érthetően hangzott — gondolta Győző, és sajnálkozva nézett az

asszonyra, aki meg sem kísérelte az ellenkezést. Jora pedig egész idő alatt, mint a némák, egy szót sem szólt.

A pillanatnyi időt kihasználva, elbizonytalanodva kérdezte. — Megenged egy kérdést, Dimitru?

— fontos?

— Ez így nem oké nekem. Már semmi bajom, nem látom okát, mért ne mehetnék én is magukkal?

            Mielőtt Dimitru válaszolt, átható tekintettel nézett Győző szemébe, és megrántotta a vállát. — Felőlem! — mondta kurtán. — Végül is, nem én vagyok a maga bőrében.

            Maga előtt sem tagadhatta Győző, hogy úgy érzi magát, mint egy kisgyerek. Jórára pillantott, és látta, hogy barátságosan, helyeslően csillan meg a szeme. Ebben a pillanatban a barátság, kettőjük között, meg lett pecsételve.

            Ismét indulni akartak, amikor Dimitrunak eszébe jutott valami. Jórához fordult. — eredj fiam, a kredenc aljában találsz zsineget, és hozd magaddal! Én addig elengedem ügyest. Őt is magunkkal visszük.

            Ügyes, az erdélyi kopó, azonnal ráérzett, hogy kilátása van a szabad mozgásra, türelmetlenül várta, hogy eloldják a kötelékét.

            A másik kutya, egy magyar kuvasz, észrevehette a mellőzést, mert szűkölve lapult a földre, és féltékenyen leste gazdája mozdulatait. Majd, amikor nem engedték el, felemelkedett, orrát magasra tűzve, fájdalmasan vonított.

            Felébredt Győzőben a részvét, vágya támadt, hogy megsimogassa, de nem mert közel menni hozzá, tartott tőle, hogy megharapja. Már gyermekkorától fogva erős vonzalmat érzett a kutyák iránt, szívesen tartott volna maga is, azonban albérletben lakott, és nem lehetett.

            Mint aki kiolvasta Győző gondolatát, Dimitru, tőle szokatlan gyengédséggel válaszolt: — A kutyák nagyon féltékeny állatok, minden szeretetet ki akarnak sajátítani.

            Alig léptek ki a kapun, Ügyes a hegy felé iramodott, és egy bizonyos távolság után meggondolta magát. Visszafordult, tekintetét várakozással függesztette a gazdájára, mintha arról akarna meggyőződni, jó felé tart-e? Gazdája intésére, hogy mehet tovább, köszönésképpen vakkantott, és folytatta a rohangálást.

            Úttalan utakon meneteltek, viszont fele annyi idő alatt értem a barlanghoz, mint előzőleg Győző. Amikor beléptek, Joan nyöszörögve hánykolódott a fekhelyén. Réveteg tekintettel nézett a föléje hajoló Dimirura, aki anyáskodó gyengédséggel helyezte hatalmas mancsát a homlokára. — Meg van ez a láz negyven fok is — mondta. Utasította Jorát, vizezze be a lavórba a legnagyobb törölközőt. Gyorsan lefejtette Joanról a maradék inget, és belecsavarta a vizes törölközőbe.

            A hideg váratlanul érte a fiút, fogát csattogtatva vacogott, a láza pedig alább hagyott. Rövid idő múlva csendes álomba szenderült, légzése egyenletessé vált.

            Dimitru bizonyosságot tett arról, hogy a tettek embere, nem kell a szomszédba mennie tanácsért. Térült-fordult, nyúlt ide, nyúlt oda, és már készen is állt a kempingágyból készült hordágy. Néhány pattogó vezényszó után, Joan gondosan becsomagolva, útra készen, ott feküdt a hordágyon. Megragadta az egyik végét, majd intett Győzőnek, hogy kapja el a másik oldalát, aki örült, hogy hasznosítani tudja magát.

            Mire visszaérkeztek a házhoz, az idős orvos, már türelmetlenül várta őket, azonnal neki is állt ellátni a beteget. Amikor végzett, a ház urához fordult. — Sajnos a fiút feltétlenül korházba kell szállítani. — némi töprengés után hozzátette. — Tanácsolom, hogy a rendőrségen jelentsék be az esetet.

— Azt megteszik majd a szülők — válaszolta határozottan Dimitru, amiből az orvos megtudhatta, a történtekért nem ő a felelős, és ha ő mondja, az a színtiszta valóság.

— Akkor én végeztem. Amint hazaérek, telefonálok a mentőknek — mondta az orvos, és még egy pillantást vetett a betegre.

            Egy óra múlva Joan elszállította a mentő, Dimitru már sokkal barátságosabban nézett Győzőre. Jóllehet az eddigi viselkedéséből kitűnt, nem gyakran került szembe olyan személlyel, akivel nem tud, mit kezdeni. Úgy olvasott az emberek arcáról, szeméből, mintha a jellemrajzuk ott lenne előtte. Most viszont, Győző kész rejtvény volt számára. Vizslató tekintettel nézett a szemébe. — Nem tudom, mi közük van Doinával egymáshoz, csak feltételezem, nem ok nélkül vitte magát a barlangunkba. Doinára nem jellemző a hebehurgyaság, megfontolt, okos lánynak ismerem. Ha már úgy gondolta, hogy a barátságába fogadja, talán nem veszi tolakodásnak, ha felajánlom a házam, és vendégként itt marad néhány napig. Ha már idesodródott — tette hozzá, barátságos mosollyal. — Azt hiszem, kiérdemeltünk egy kis itókát. Van borom; igaz, nem régi évjáratú, de jó. Ja, és van kecskeméti barackpálinkám. Melyikből kér?

— Köszönöm, egyikből sem. Nem hiszem, hogy jót tenne a fejemnek.

— Ez már igaz. Én is csak olykor-olykor iszom egy keveset. Tiszta fejre van szükségem, ebben a felfordult, rohadt világban, amiben élnünk kell. Bár lehet, hogy azoknak van igazuk, akik naponta leisszák magukat a sárga földig — dörmögte Dimitru. Ledobta magát az asztal mellett egy székre, intett Győzőnek is, hogy üljön le és töltött magának a borból. Belekóstolt, és kedélyesen magyarázni kezdett. — Annak ellenére, hogy tipikus magyar, kezdem megkedvelni.

            Meglepte Győzőt a kijelentés. — Mit szabad értenem a „tipikus magyar” megtisztelő címszó alatt?

— Mit is? — vakarta meg Dimitru tréfásan az állát, mintha azon gondolkodna, mit válaszoljon. — Talán, mert éreztem némi pökhendiséget a hangjában, modorában.

— És már nem érzi? — tette fel a kérdést Győző, egy kicsi éllel a hangjában. Rögtön utána szélesen elvigyorodott.

— Ne élezze ki a helyzetet, fiam, mert rögtön visszavonom az iménti kijelentésemet, amely a megkedvelésére vonatkozott.

— Csak azt ne! — kiáltott Győző. — Inkább vállalok mindent, mindent, ami a magyarságomra vonatkozik. Igazán fájlalom, hogy nem más körülmények között jöttünk össze.

— Nincs jelentőség, felejtsük el!

— Nekem aztán könnyen megy, nem nekem van gondom, sem a románokkal, sem az itteniekkel. Sőt elmondhatom, nem vagyok gyűlölködő, még csak haragosom sincsen. Azaz, egy van.

— Kiket ért az itteniek alatt

— Természetesen a románokat és a Leu családot is.

— Talán azt kifogásolja, hogy nem fogadtam eléggé barátságosan, amiért belopózott a portámra? Meg kell mondanom Szabolcs úr...

— Győző, Szabolcs Győző.

            Hirtelen felrándult Dimitru szemöldöke. Különös hangsúllyal mondta — Az útlevelében, amit bátorkodtam megnézni, mialatt szendergett, Szabolcs Géza névvel szerepel.

— Igen, igen — Bólogatott Győző —, de van egy második keresztnevem, ami nem szerepel az útlevelemben. A szüleim önkényesen választottak nevet nekem, és nem tudták eldönteni, melyik legyen...

— Ne fárassza tovább magát, értem, miről van szó — vetette közbe Dimitru, majd ott folytatta, ahol abbahagyta. — Meg kell mondanom, Győző fiam, nem vett figyelembe egy lényeges tényezőt. Nevezetesen, itt a hegyvidéken más törvények uralkodnak. Az írott törvényeken túl íratlan törvények is léteznek.

— Nem pontosan erre gondoltam.

Rövid csend következett. Dimitru felhajtotta a maradék borát, és érdeklődve függesztette tekintetét Győzőre. — Akkor, mire, ha szabad kérdeznem?

— Magyarországon a román és a magyar kapcsolatokról olyan hírek kaptak szárnyra, hogy a „tipikus magyar” kifejezés nem jó értelemben hangzik.

            Megfagyott Dimitru arcán a mosoly, húsos ajka elvékonyodott, tompa hangon válaszolt: — Még mindig nem értem.

— Feltennék egy kérdést, csak attól tartok...

— Tegye fel nyugodtan. Ahogy megismertem, úgy is felteszi, ha akarom, ha nem.

— Elárulná, mért gyűlöli a magyarokat?

— Aha! — hördült fel Dimitru, és szemöldöke úgy szaladt egymás felé, mint két leszegett fejű bika az arénában. — Csak kibújik a szeg a zsákból! Gondolhattam volna, hogy valami ilyesmi sül ki. Tévedésben van, ha azt hiszi, hogy gyűlölöm a magyarokat. Csupán nem szeretem őket, és erre meg van minden okom. Elhiheti, ha mondom.

— Nem érzem, hogy meggyőzött.

            Remekül tudott Dimitru uralkodni magán, csupán az állkapcsa kidudorodásán lehetett látni, hogy bosszantja valami. — Nézze, fiatalember, én román vagyok, és nem könnyű magyarázatot adni — lökte oda kissé barátságtalanul.

            Győző már nem törődött Dimitru hangjának árnyalataival. Úgy gondolta, ha

már szóba került a magyarság kérdése, legalább megtudja, Doinán kívül mások, hogyan vélekednek a magyarokról. — Szerényen nézett a férfi szemébe. — Persze azért megpróbálhatná, nagy homály van a fejemben.

— Nem tudom, mit mondhatnék olyat, amit maga ne tudna — vonakodott bizonytalanul Dimitru.

            Jól látta ezt Győző, és tovább makacskodott. Kedve támadt tovább beszéltetni Dimitrut, mert tudta, nem biztos, hogy ez a beszélgetés megismétlődhet. — Azt gondolom, mégis csak jobban ismeri, az itt kialakult magyar-román viszonyokat.

— Ez igaz — bólintott Dimitru töprengve. — Tulajdonképpen, mit vár tőlem? Kezdjek el ömlengeni a magyar testvéreiről?

— Szó sincs róla — tiltakozott hevesen Győző. Nem tetszett neki, hogy más irányba tolódik el a beszélgetés.

— Mit szeretne tudni?

— Doina azt mondta...

— Hogy mit mondott Doina, az engem nem érdekel — váltott ár Dimitru támadó üzemmódba. — Mond ő sok mindent... Nem mondom, néha fején találja a szöget, de jó, ha tudja, általában a kettőnk véleménye merőben különbözik egymástól.

— ezt értsem úgy, hogy a Romániában kialakult szellem egyik elkötelezett híve?

— Marhaság! — dörrent Dimitru hangja, és a két szemöldöke ismét támadásba indult. — Soha nem voltam semmilyen esztelen ügynek elkötelezettje. Ezt vegye tudomásul! Ha tudni akarja, éppen ennek köszönheti, hogy a házam vendége lehet.

Azonban, akár tetszik, akár nem, a véleményemen nem változtat semmit.

— Csak méltányolni tudom, érteni nem értem.

— Hosszú.

— Pedig az iménti kijelentése magyarázatot kíván — ütötte tovább a vasat Győző, majd hozzáfűzte. — Most van időm bőven. Magán sem veszem észre, hogy sietne valahová.

            Egy kedélyes, döcögő nevetés volt a válasz.

— Örülök, hogy jókedvre derítettem.

— Magának pedig nem lesz öröme abban, amit hallani fog. Ez már a makacsságának jutalma.

— Nem kell kímélni, edzett vagyok. Különben is, nincs abban semmi különös, ha egy magyar tudni akarja, miből fakad a magyarok és románok között ez az ádáz küzdelem.

— Na, jó. Én személy szerint azért haragszom a magyarokra, mert minden bajnak ők a forrásai. Még akkor is, ha nem tudatosan szítják a tüzet.

            Győzőnek az álla is leesett a meglepő, és igazságtalannak tartott érvelésre. Nem tudott szólni, csak nyelt egyet. Végül is, be kellett látnia, ő maga erőszakolta ki ezt a vitáig fajuló beszélgetést. A vendégjoggal sem akart visszaélni, mégis jó adag kevélységgel kérdezte: — Nem túlzás kissé?

— Talán igen — válaszolt engedékenyen Dimitru, és rögtön hozzá is fűzte. — Nagyon sebezhető a román nép. — Beékelte tekintetét a két szekrény közötti résbe, mintha csak magában beszélne, folytatta. — Ismét történelmi időket élünk, a sebek a szívekben vannak, és jobban véreznek, mint valaha.

— Értem — pislantott rá Győző. — Arra nincs idő, hogy a sebeiket nyalják, marnak, és lehetőleg azokba, akik a legközelebb állnak. Mert ha jól értettem szavait, ez most úgy hangzott, mintha a magyarok jelenléte nélkül sima lenne az út, a változtatásra, vagy mintha tejjel-mézzel folyó Kánaánná változna Románia. A magyarok nélkül a nemzet és a kormány tisztségviselői között valamiféle euforikus hangulat uralkodna az egész országban, és dalolva, táncolva nyelné könnyeit, az elmúlt évek csapásaiért.

— Átestél a ló túl oldalára, Győző fiam — mondta elnéző mosollyal Dimitru. — Nem lenne igazságos, ha így értelmezném, és nem is akarom. Javaslom, próbálja meg a történelem menetében keresni a baj forrását.

            Semmiképpen sem akarta Győző elárulni, hogy történelemtanár, és többet is tud a történelemnek erről a részéről, mint amit a tankönyvekben megírtak. És, ha már belefogott, nem vonul vissza. Kissé magasabb hőfokon folytatta: — Kezdem érteni, mire célzott az előbb. Még ön is meg tudna barátkozni a magyarsággal, ha képesek lennének, magyarságukat megtagadva, rabszolga módon alávetni magukat a román

akaratnak.

            Úgy tűnt, Győzőnek az utolsó mondata sem tudta kizökkenteni Dimitrut a nyugalmából. Hűvösen válaszolt: — Erre sem gondoltam, jóllehet van benne igazság. Inkább azt mondanám, a magyarok erőszakos elkülönülési szándékuk okozza a legnagyobb bajt.

            Már éppen szóra nyitotta Győző a száját, amikor nyílt a szóba ajtaja, és Margaret Leu lépett be rajta, de csak félig. Óvatos tekintettel nézett férjére, és kérdezett románul valamit. A válasz nem elégíthette ki, mert újra kérdezett. Erre Dimitru kelletlenül felállt, erős felső testét kihúzva, feleségéhez lépett. Győző most vette észre, milyen rövid a lábszára a felső testéhez képest. Úgy festett, mintha két különböző testrészből lenne összemontírozva.

            Rövid vita után Dimitrú elnézést kért Győzőtől, és kisétáltak a szobából. Kintről behallatszott a további szóváltásuk. Margaret hangja elhalkult, aztán egészen elhalt. Nem hosszú idő múlva Dimitru, együtt a feleségével, ismét bejött a szobába, és rámutatott egy ütött-kopott, hatalmas, festett ládára. —Valamikor a férjhez menő lányoknak a kelengyét gyűjtötték ezekbe a ládákba.— és jelentősen mordult egyet. — Nem találja az evőeszközt — magyarázta Győzőnek fejcsóválva. — Az utóbbi időben sok mindent elfelejt, így kénytelen vagyok én magam számon tartani mindent.

— Egy nőnek több, szerteágazóbbak a gondjai, mint a férfiaknak — próbálta Győző pártfogolni az asszonyt, édesanyja szavait idézve. Közben olyan sutának érezte magát, mint egy csuka megsütve.

— A csudákat — intette le Dimitru, a férfiúi fölényének tudatában. — Az én feleségemet soha nem emésztették gondok. Azt hiszem, manapság kevés feleség mondhatja el ugyanezt magáról.

            Az érv nagyon sántított, és nem egyezett Győző véleményével, viszont nem akart újabb vitát nyitni. Az asszonyt figyelte, aki befúrta tekintetét a ládafiába, és kutatni kezdett. Egy ideig csak csörömpölést lehetett hallani, majd diadalmasan, kiemelt egy fehér rongyba burkolt valamit. Dimitru gyengéden eltaszigálta a ládától, és maga csukta le a láda tetejét, és zárta be kulccsal. Elégedetten simította át a tekintetével. — Nos, hol tartottunk? — kérdezte győzőtől.

— Az erőszakos elkülönülésnél — válaszolt ímmel-ámmal Győző. Szívesebben csevegett volna Doináról. Minden téma elszíntelenedett mellette. — Véleményem szerint, az erdélyi magyaroknak jogos igényük, hogy a saját történelmük szerint éljenek. Vagy talán hagyniuk kellene, hogy összemossák őket a román nemzettel?

— Az összemosás elmélettel soha nem értettem egyet én sem, és ma sem értek egyet vele, viszont különítsük el a történelemtől. E pillanatban nem kívánom firtatni, hogy Magyarország felszabdalásának, mi volt a valós oka, megtörtént és kész! Azt viszont nem lehet elkívánni a románságtól, hogy önként lemondjon arról a területről, amely közel száz éve az övé, és amely részévé vált Romániának.

— Szemlélet kérdése.

            Csendes méltósággal bólintott Dimitru. — Így igaz. Azt azonban el kell ismernie, behozhatatlan fáziskiesésben vagyunk.

— Erre most nem tudok, mit válaszolni, alapos átgondolásra van szükségem. —

felelte Győző kényszeredetten. Érezte, a két érv között van az igazság.

— Nem szándékom, magára erőszakolni a saját nézetemet, de érdemes lenne elgondolkodni, mi történne, ha elszakítanák erélyt Romániától.

— Mi történne?

— Örülnék, ha maga válaszolná meg.

            Győző habozott, mielőtt válaszolt. — Már említettem gondolkodási időre lenne szükségem. Semmi értelme, a pillanatnyi érzelmeimre hallgatva, csípőből válaszolni. Ellenben szívesen hallgatom a maga verzióját.

— Úgy gondolja? Akkor néhány mondatban összefoglalom. Azon felül, hogy Romániában az egész gazdasági struktúra felborulna, megfordulna a nemzetiségi kérdés sorrendje is. Nem a románok kifogásolnák a magyarok létjogosultságát, hanem fordítva; a magyarok, a románokét. Továbbra is a vita tárgyát képezné: mi lett előtt, a tyúk vagy a tojás?

— Logikusan hangzik, de valószínűleg ezt a kérdést a nemzetközi jog szabályai szerint rendezné a két ország egymás között — jelentette ki Győző öntudatosan. Túl egyoldalúnak tartotta Dimitru okoskodását.

— Egész jól hangzott. A valóság viszont nem ilyen egyszerű.

— Sajnos így van — helyeselt Győző kelletlenül, mert látta, hogy Dimitru szeméből, hogy legszívesebben egy dörgedelmes választ adott volna. — Nem lehet előre kiszámítani semmit. Lehet, hogy a magyarok, akkor sem felejtenék el a románok oldaláról kiélezett konfliktusok súlyos eredményeit.

            Dimitrunak felrándult a szemöldöke, mint általában, ha nem tetsző dolgot hall. Nem lehetett tudni, valójában, mit gondol, mert a kitörés helyett, szelíden megcsóválta a fejét. — Leszögezni kívánom, ebben a kérdésben a magyarság is csak a vétlen bárány bundáját vette magára.

— Ők a kiszolgáltatottak.

— Nem annyira, mint gondolja. És van még valami. Magyarság a felsőbbrendűség gőgjével, az állandó békétlen, lázadó magatartásával, szinte szünet nélkül az odafigyelés középpontjában van. Erre történelmi példa is van elég.

— De arra is akad bőven történelmi példa...

— Várjon, Győző fiam, hadd fejezzem be! — intette le Dimitru olyan mozdulattal, amely arról tanúskodott, hogy valamikor komoly súlya lehetett a szavának, nem lehetett, csak úgy félbeszakítani. Győző előrehajolva jelezte, hogy éberen figyel.

            Röpke, elégedett mosoly suhant át Dimitru acán. — Mint már említettem, nem szeretem a magyarokat a gőgös felsőbbrendűség tudatuk miatt, amit unos-untalan éreztetnek a román honfitársaikkal szemben. Ellenben nem zárja ki, hogy ne értékeljem a valós érdemeiket. Ne ismerjem el a jogos törekvésüket, hogy megtartsák identitásukat, a nemzeti hitvallásukat.

— Nemes felfogás — jegyezte meg Győző megilletődve. — Ám a figyelemre méltó érvei ellenére, úgy gondolom,, a gőgös magatartást a védekezés szülte, a bántalmakkal szemben.

            Hallgattak mind a ketten, pihentették az agyukat. Dimitru hátradőlt a székén, és tekintete ismét a szekrények résére tapadt. Még a lélegzetvétele is lelassult. Azt nem lehetett leolvasni az arcáról, hogy a sikerein vagy a kudarcain gondolkodik, mert vonásai rezdületlenek maradtak.

            A méltóságos csendet Győző sem akarta megzavarni, várt. Ahogy megismerte ezt a különleges embert, meg volt győződve: vaskos, fordulatokban gazdag regényt írhatna az életéről.

            Valószínű eszébe jutott Dimitrunak, hogy vendég ül az asztalnál, mert lekapta

tekintetét a résről. Még mielőtt szóra nyithatta a száját, az udvarról behallatszó csaholásra lett figyelmes. Az ablakoz ment, és kitekintett. Hiába tekergette a nyakát, senkit nem látott. — Ez a ház az utolsó az utcában, elég ritkán vetődik ide valaki, még a rokonok is csak ókor-ókor. — magyarázta. — Legfeljebb egy-két cimborám a régiek közül, keresnek fel.

            A kutyák rövid időre elhallgattak, majd az előbbinél hevesebben ugattak.

— Ejnye, no! — mordult Dimitru. — Megnézem, ki lehet? A kutyák nem ugatnak, ha nincs rá okuk.

            Győző az ablakból figyelte, mi történik odakint. Látta, hogy Dimitru, kényelmesen, nem sietve a kapuhoz sétál, kinyitja és kimegy az utcára, de ott sem lát senkit. Jóra is megjelent, váltottak néhány szót, és bezárta a kaput.

— Sehol senki — mondta, amikor belépett a szobába. — Talán időjárás voltozás lesz, s ettől nyugtalanok a kutyák — próbálta magát hangosan meggyőzni. Itt a párzás ideje is, elengedem őket éjszakára. Hímek — tette hozzá. — Van a környéken néhány szuka, hadd leljék kedvüket!

— Mennyi idősek a kutyák? — kérdezte Győző, csakhogy ne maradjon szótlan.

— Néhány évesek. Nagyon okosak, mozgékonyak, többet kellene foglalkozni velük, azt nagyon szeretik. Itt van Jóra, váratlanul, későn született gyerek, ha kedve tartja, meg is teszi. Felviszi őket a hegyekbe, hadd kószáljanak. Nagyon Makacs lett ez a gyerek, lassan még én sem tudok parancsolni neki. Ment neki a tanulás rendesen, ezért szeretném, ha az orvosi pályát választaná, de fűlik hozzá a foga.

— Talán ő jobban tudja, mihez van készsége.

— Igaza lehet — bólintott Dimitru.— Azt viszont nagyon szeretném, ha távol tartaná magát a politikától

— Van valami oka rá?

— Minden okom meg van. Szerencsére Jora érdeklődése a politika iránt, még a minimális színtett sem üti meg. É ahogy figyelem a fiamat, nem fog változni

később sem, noha a tisztánlátáshoz szüksége lehet rá.

— Nem vagyok meggyőződve, hogy előnyt jelent a tisztánlátás — bölcselkedett Győző, magára gondolva.

— Való igaz — helyeselt Dimitru. — Tudom a saját tapasztalatomból. Én olyan helyen és beosztásba dolgoztam a Caeucescu uralkodása alatt, ahol alkalmam nyílt bepillantani a kormány politikájába. Mondhatom úgy is, a kulisszák mögé, és sok minden nem tetszett, amit láttam.

— Securitáte minőségben? — kockáztatta meg Győző a kérdést, bár tartott tőle, hogy kiváltja Dimitru haragját.

— Heves tiltakozással lendítette fel fel Dimitru a kezét, mint aki az asztalra akar csapni. — Nem, nem! Jó, politikai vonalon dolgoztam, míg megbízhatatlanná nem váltam, és ki nem ebrudaltak. Én balga, azt hittem a becsületesség, a nyíltság nyerő lesz számomra. A valóságban nem így működött, én pedig túl sok mindennel nem értettem egyet. Többek között a magyar kérdéssel sem. Az lett a nóta vége, rám sütötték, hogy magyar párti vagyok, és csupa pozitív képet festek a magyar kisebbségről. Merő rosszindulatból bomlasztom a kommunizmus tisztes eszméjét. Pedig arról szó sem volt. Akadt olyan ellenségem is, aki seggnyalásból azzal vádolt, hogy terjesztem a politikai háttér információt, és szítom a két nemzet közötti ellenségeskedést. Na, ebből aztán elegem lett.

— Hát ez nem kevés — szegezte le Győző, némi sajnálkozással.

— Persze azzal hogy kirúgtak, csak jót tettek velem. Sokkal súlyosabb problémáim adódnak, ha magam hagyom ott azt a kétszínű bagázst.

— Idáig értek, mindent, csak az nem világos előttem, mi késztette arra, hogy másképp gondolkodjék?

— Tudtam a román nép elégedetlenségéről, és nem akartam előidézője lenni a haláltusájának. Nem akartam egy beteg agyú, korlátolt államfő intézkedései mellett statisztálni. Mint ahogy már említettem, például a nemzeti kisebbségek elsorvasztásában sem.

            Tiszteletteljes csodálattal, és meghatódottsággal hallgatta Győző, a vadember kinézetű, de tiszta, józan gondolkodású férfit. Történelemtanár létére nem sok ügyet vetett az erdélyi magyarok helyzetének elemzésére. Jobbára csak a főiskolán tanultakra hagyatkozott. Amikor a történelem új arculatával fordult feléje, akkor is megelégedett a sajtó híreivel. Abból alakította ki azt a véleményét, hogy a román nép eredendően gonosz. Azt azonban megtanulta, nem tanácsos a történelmet összekeverni a politikával. Ez különösen vonatkozik egy történelem tanárra.

            Lehet, hogy Doina és Dimitru véleménye nem egy síkon futott, de bizonyos kérdésekben egyformán gondolkodtak: románul. Valami választ csak kellene adni, közhelyekkel ennél az embernél nem megy semmire. Egymásba kulcsolta ujjait, mint akinek fontos ez a művelet, és csak úgy lazán, némi iróniával a hangjában odamondta. — Végül is a Ceaucescu rezsim megbukott nem? Ja, persze, a rezsim megbukott, de a janicsárelmélet él tovább. Sőt, a magyartalanítás, ha lehet, még intenzívebben folyik, mint valaha.

            Görcsbe rándultak Dimitru arcán a ráncok, azt lehetett gondolni, valami gorombaság következik. Csak egy pillanatig tartott a fenyegető arcjáték, nem tudni miért, a ráncok kisimultak, ő pedig majdnem kedélyesen válaszolt: — Ebben is majdnem igazat kell adnom — ismerte el —, azonban a magyarok sem ártatlan báránykák. Igaz, nem ők kezdték az acsarkodást, de a Magyarországról jövő felháborodás hatására olyan szikrát kapott a nemzeti öntudatuk, hogy túlharsogták magukat, a román nép pedig a szükségesnél jobban túlreagálta.

— És a kormány? Erre, mi a válasza?

— Hát, igen. Az állami méltóságoknak lett volna kötelességük helyre igazítani a nacionalista megnyilvánulásokat, sajnálatos módon elmulasztották megtenni. Nem merném állítani, hogy értek a monetáris gazdasági mikéntjéhez, mikor járunk rosszul vagy jól, ki merem jelenteni, a magyar hasznos népfaj. Honfitársaim ezzel az erőszakos behatolással a magyarok életébe, háttérbe szorítja az egészséges gazdaság kibontakozását. Hogy mért mondom, mind ezt? Mert annyi idő és energia meg veszendőbe mindkét oldalon, amennyivel fel lehetve virágoztatni egész Romániát. Elborzadok, ha arra gondolok, országunk legszörnyűbb betegsége az elnyomás volt, most pedig, mi gyakoroljuk a kisebbségeken. Ráadásul kormányunk vezetőinek nagyobb része téves eszmék rabjai, kényszerképzetük, hogy az országban uralkodó szellemnek elkötelezettjei.

            Sült hús illata csapta meg Győző orrát. Akaratlanul mélyet szippantott a levegőbe, s nyál összefutott a szájában.

            Dimitru észrevette. — Még a tavalyi vágásból maradt egy darab lapocka, mondtam a feleségemnek, hogy süsse meg! Mégiscsak vendég van a háznál.

— Ó, hát az én kedvemért nem kellett volna — szabadkozott Győző, miközben alig tudta figyelmét elvonni a húsról. Erőt vett, és visszakapcsolódott az abbahagyott témához. — Ahogy önt hallgatom, az a gondolatom támadt, talán mégsem olyan eszeveszett ügy a magyar probléma, ha még sok ilyen hason szellemű román polgár védi az érdekeiket, mint maga, Dimitru úr. Még az is megtörténhet, idővel a kormány is belátja, hogy rossz ügyet szolgál.

— Én borúlátóbb vagyok, Győző fiam. Az emberek nem képesek megváltozni egyik napról a másikra. Sajnos a politika jelen állása szerint, még sok víz elfolyik a Maroson, mire az erkölcsnemesítő gondolatok megszületnek a fejekben. Ha meg is történik, hátra van még, hogy a román nép fejéből is kitöröljék, amit belesulykoltak, és fénnyel törjön meg a sötétség. Tudnia kell, fiam — folytatta elhomályosult tekintettel —, országunknak vannak olyan térségei, ahová a civilizációnak még a sugara sem tudott behatolni. Az emberek nem látnak mást, maguk körül, csak nyomort, egyetlen kikapcsolódásuk a templom, és egyedüli vigaszuk az imádság.

            Megrendülés nélkül nem lehetett hallgatni Dimitru felajzott lelke, keserű kitörését. Győzőnek az volt az érzése, ő az első ember, akinek kiöntheti a szívét. Már nem törődött a sült hús ínycsiklandozó illatával, szíve megtelve részvéttel hallgatta tovább a panaszos szavakat.

— Keményen dolgozom most is — folytatta Dimitru —, naponta legalább két órát töltök az emlékeim leírásával, magamat sem kímélve benne, és a jelenlegi történelem kórképének megrajzolásával. Ez alapos gondolkodásra ösztönöz. Reményeim szerint, úgy ítélem meg napjainkban zajló társadalompolitikánk helyzetét, ha lassan is, mégiscsak eljutunk a hőn áhított, Európa szintű demokráciáig.

            Haragosan villant meg Dimitru szeme. — Nem tehetek róla, de ökölbe szorul a kezem, amikor Ceaucescu uralkodásának idejére gondolok. Arra a korszakra, melynek egyik legbűnösebb tette, hogy sötétségben tartotta a román népet. Ezzel az igénytelenség mocsarába taszított mindenkit. A másik nagy bűne, hogy beteges hatalmi tébolyában, olyan anarchiát alakított ki az emberek morális gondolkodásában, ami úgy festett, semmi közerkölcs nem számított, ha a hatalmának erősítését szolgálta. A feljelentgetés vált hazafias kötelességé, és az tette még súlyosabbá, hogy nem épült be a nép tudatába, az egymásiránti tolerancia. Ezzel szemben gondolatvilágukba behatolt a bizalmatlanság, s ennek eredményeként, félt mindenki, mindenkitől. És fél még ma is. Így vált, akár családon belül is, az érzelmi kötődésből, érdekközösség, csak azért, hogy talpon maradhassanak. A csodának köszönhető, hogy maradt még valami a becsületből.

            Győző elgondolkodva mondta: — Nálunk sem egy fáklyás menet az átalakulás, viszont az itt tapasztalható állapotokat, és ha nem veszi zokon, az itt uralkodó szegénységet, sivárságot épeszű embernek nehezen lehet megemészteni. Ez már primitívségre vall, nem gondolja?

            Ráfagyott Dimitrú arcára a jóindulatú mosoly, mint akit késsel hátba szúrtak, felhördült és felugrott a székről. Arca bevörösödött, mikor kiáltotta: — Hallja-e fiatalember, hogy meri leprimitívezni a honfitársaimat? Hogy mer visszaélni a vendégszeretetemmel?

            Visszább az agarakkal, intette meg magát Győző. Gyorsan rádöbbent, úgy van most Dimitriu a honfitársaival, mint az anya a gyerekével: panaszkodhat rá, szidhatja, de más ne merészelje észrevenni a hibáit. Bűnbánóan, halkan rebegte: — Bocsásson meg, nem állt szándékomban megbántani.

            Amilyen hirtelen jött Dimitru haragja, olyan gyorsan el is párolgott. Lecsillapodva visszaült a székre, és hogy a feszültséget enyhítse, előkotorászta zsebéből a zsebkendőt, és megtörölte az orrát. Nehezére esett takarodót fújni, mégis meg tette. — Maga nem hibás Győző fiam, inkább én. Ha valakit beavatunk a gondolatainkba, kötelességünk elviselni a véleményt is. Fojtassa csak nyugodtan, végül is, nem árt tudni, milyen vélemény alakult ki rólunk a szomszéd országokban.

— Már éppen befejeztem — lódította Győző

— Nem, még nem fejezte be, láttam a szeméből. Kérem, folytassa, ott ahol abbahagyta.

— Arra gondoltam — engedett Győző a kérésnek —, illetve úgy tudom, Románia

ásványi kincsekben, gyógyvizes tavakban, hogy a többit ne is soroljam, Európa leggazdagabb országa. Akaratlanul felmerült bennem a kérdés, mit tett az értelmiség ezek hasznosítása területén?

— Hogy mit tett? A kérdés jogos, a válasz elszomorító. Akárcsak a tudomány, épp úgy az értelmiség is, a hatalom sáncai között vergődött, és vergődik még ma is. Sajnos a kormány nem azzal foglalkozik, hogy a szellemiségnek szabad utat nyisson, hanem a saját pozíciójuk megerősítésével. —Elszántan lobogott Dimitru szeme. — Bár most meg van kötve a kezem, mégis bízom abban, hogy a további életem folyamán, még tudok tenni valamit a román nép felemelkedése érdekében. Például, hogy a szunnyadó értékek felszínre kerüljenek.

— Puskaporos hordón nem veszélytelen vállalkozás.

— Megvárom, míg csendesebb időszak virrad ránk — Válaszolta Dimitru távolba meredő tekintettel, aztán mást gondolva, megváltozott hangon förmedt Győzőre. — Nem tudom, mért üldözik, de arra ne számítson, hogy belemártom magam, számomra homályos ügyekbe.

            Margaret dugta be a fejét. — Tálalva van — jelentette be, és becsukta az ajtót.

— Akkor menjünk! — Vezényelt Dimitru. — Margaret engedelmes, jó feleség, de nem tűri, hogy kihűljön az étel.

            Kezdetét vette a kései ebéd.

 

 

IV

 

Doina megfürdött, alaposan átdörzsölte a testét, magára kapta háziköntösét, és könnyed, vidám léptekkel, szinte táncolva libegett ki a konyhába. Édesanyja

Marietta Crison éppen egy halom vasalatlan ruhával bíbelődött, mosolyogva nézett

a lányára.— Örülök, hogy ilyen kitűnő hangulatban vagy — mondta, és fürkésző tekintettel követte lánya mozdulatait, aki a gázra helyezte a teás kannát.

— Igen, remek a hangulatom.

— Talán csak nem újra szerelmes az én kislányom? Akkor láttalak utoljára ilyen felhőtlenül boldognak. — Kimondottan rossz a feltételezésed, anyukám — tiltakozott Doina, miközben pír futott szét az arcán.

            Az anya szemét nem kerülte el a lánya pirulása, odalépett és megsimogatta a haját. — Nem szükséges beszélned róla, ha nem akarsz — mondta szelíd hangon, de tekintetével, szinte rácsimpaszkodott Doina arcára, hátha a piruláson kívül valami más jelt is felfedez, gyanújának igazolására. — Csak történt valami? Látom én — feszegette tovább a kérdést.

Azonban Doina látványosan figyelmen kívül hagyta anyja erőlködését. Végül annyit mondott: — Megígértem neked, ha lesz mondani valóm, szólok. —Semleges mosollyal a szája körül csészébe töltötte a teát, és beleszürcsölt. — Ne

faggatózz tovább. Oké?

— Nekem az is nagyon fontos, hogy boldognak látlak.— Pillanatnyilag nekem is — bólogatott serényen Doina. Nem mert anyjára nézni, úgy folytatta. Nincs tartós boldogság, és mint tudjuk, a boldogság múlandó. Egy darabig repdes az ember szívében, aztán, huss, elszáll.

— Sajnos ez valóban igaz — helyeselt Crisonné, titkolt aggodalommal. Nem győzték meg lánya szavai, ő pedig olyan nagyon szerette volna, ha Doinát elkerülné az újabb csalódás. A vőlegényével való szakítás, a szerkesztőségből való távozása után, azt kellett tapasztalni, a szíve is bezárult. Elmaradtak az őszinte megnyilatkozásai, sokszor csak igenre, nemre szorítkozott. Ha pedig Radura terelgette a beszélgetés, egyszerűen kiment a szobából.

            Amint Doina kiszürcsölte a teáját, máris ment a szobájába átöltözni. Mielőtt eldöntötte, mit vegyen fel, alaposan szemügyre vette, a nem túl nagy ruhakészletét. Annál zseniálisabban tudta összeválogatni ruhadarabjait, a kiegészítőkkel, hogy azt a látszatot keltse, mint akinek száz darabból áll a ruhatára. Körülnézett a szobában, azt remélve, ha szíve csordultig van örömmel, szebbnek lát mindent.

            A lakás melyben a Crison család lakott egyike az újonnan épült, modern kaszárnyáknak, s ki tudja, hány ezredik a típus bérlakások sorában. A bútorzat egyenesen lehangoló volt Doina számára: Egyrészt ormótlan, másrészt régimódi, fénye vesztett.

Hosszú évekkel ezelőtt, még a nagyszülőktől örökölték. Akkortájt a nagyméretű szobákban talán jól is mutattak, de az alacsony mennyezetű, kisméretű szobába nem illettek be.

            Hónapok óta várta Doina anyjától az örömhírt, hogy az új bútorra együtt van a

, s bár tudta, a nagy napra várnia kell, ki tudja meddig, nem csüggedt. Szülei tanári fizetése, és az ő jövedelme eléggé alacsony volt ahhoz, hogy látható időn belül megvehessék a luxuskivitelű szobagarnitúrát, melyet kinézett magának. Addig is kellemes hatású falfestéssel, kisplasztikákkal; a rekamién, fotelokon elhelyezett bárányprémekkel próbálta hangulatosabbá varázsolni, megtörni a szoba egyhangúságát.

            Végül egy fehér blúzt, fekete harangaljú szoknyát vett magára. Már éppen a másik cipőbe akarta a lábát bedugni, amikor megszólalt a telefon, olyan hangot adva, mint a motor kipufogó csöve túráztatás közben. A váratlan hangra összerezzent. Egy lábon ugrálva, a telefonhoz szökdécselt. — Criston lakás.

— Te vagy az Doina? — hangzott Jora ziháló hangja.

— Mért, mit gondoltál, egyenesen Szandi Budapestről?

— Én Jora Leu vagyok.

— Megismertelek, arról a szép, férfias hangodról.

— Kérlek, most mellőzd a humorizálást, fontos dologban hívtalak. Van egy rossz és egy jó hírem.

— Ne csigázd az idegeimet, te gyerek! — vált türelmetlenné Doina hangja, nagyon rosszat sejtett.

— A hotelbarátod nálunk van.

— Mi...? Ki van nálatok?

— Joant meglőtték, amikor a barátodhoz tartott. Így a barátod... Milyen Győző is? Hozzánk jött segítséget kérni.

— Ez nem lehet igaz! — kiáltotta Doina. — Mi van most Joannal. súlyos a sebe?

Beszélj már!

— Benn van a kórházban.

— És, mi a jó hír?

— Hogy nem hall meg Joan.

— Hála Istennek! De, hogy került hozzátok Szabolcs Győző?

— Hát, ez úgy volt, a barátod unatkozott, unalmában pedig mindenfélét kitalál az ember. Én például olyankor...

— Kit érdekel, hogy te, mit csinálsz olyankor! Ne birizgáld az idegeimet!

— Bocs, ne hozd fel magad. Jó, akkor nem unalomból, jókedvében ment el gyönyörködni a táj szépségébe, hallgatni a madarak csicsergését.

            Most már végképpen elfogyott Doina türelme. — Figyelj ide, te mesélő doboz! Ha megkérhetlek, ne a Noé bárkájánál kezd, amikor olyanok az idegszálaim, mint a kifeszített ruhaszárító kötél. Azt rebegd el röviden és érthetően, hogy került hozzátok a barátom?

— Azt szeretném, de nem engeded? Rövidítek. Amikor Joan meglőtték, a barátod éppen akkor gyönyörködött az erdő fáinak szépségében, így szemtanúja lehetett a merényletnek. Már mint, hogy Joant meglőtték. Így Jó?

— Tovább, tovább!

— A barátod a barlangba vitte... Joan nem sérült meg életveszélyesen, de belázasodott, és szüksége lett orvosra. Más megoldás nem volt, hozzánk küldte a barátodat.

— Apád nem falta fel? — Csörtetett a dolgok elé Doina.

— Először majdnem. Viszont kapott egy akkora... Kapott egy jó nagypohár bort.

            Kurta nevetés szaladt ki Doina száján. — Ismered az olthatatlan kíváncsiságomat? Tehát úgy értsem, amint a barátom belépett a házatokba, apád, csak úgy sec-perc kezébe nyomott egy pohár bort?

— Nem pont így történt... Hosszú.

— Most hol van a barátom?

— Nálunk. Apuval politizál.

— Ez nem egészen megnyugtató — ámuldozott Doina. — Hogy mik meg nem történnek! Rendes tőled, hogy hívtál.

            Amikor Doina letette a telefont, eszébe jutott a két fickó, akik a hotel előtt szobroztak. Vajon ők lehettek a merénylők — töprengett. Délelőtt nem látta őket. És, ha ők voltak? Honnan tudhatták meg, hogy Joan hová igyekszik? Nem, ez nem lehet, egyszerűen lehetetlen. Vajon, mért lőtték meg, rejtély. Nem esett komolyabb baja a fiúnak, ez most a legfontosabb. Az is megnyugtató, hogy Győző összebarátkozott a Leu családdal, az viszont fogas kérdés, mi történhetett a morcos medvével, hogy együtt borozgattak. Az is megtörténhet, hogy éppen Dimitru bácsi lesz a segítségük. Persze alaposan meg kell gondolni, szabad-e bevonni a titkukba? Nem kifejezetten magyarbarát.

— Anyukám — szólt be a szülei szobájába —, megyek dolgozni, nem tudom, mikor jövök haza.

— Ha lehet, ne túlkésőn — válaszolt Marietta, mint mindig, ha a lánya délután ment dolgozni.— Tudod, hogy nyugtalan vagyok, míg haza nem érsz.

            Doina vállára dobta a táskáját és száguldott le a lépcsőn, még az utcán sem csökkentette a tempót. Megígérte Licának, a szobalány kolleganőjének, hogy segít áthúzni az ágyneműket. Holnapra svéd turistacsoportot várnak, mindet át kell vizsgálni a szobákban nehogy bármi is, kifogás alá essen. Ha a vendégek elégedettek, némi mellékes bevételre is számíthatnak. Most jól jönne, sóhajtott.

            Ahogy a hotelhoz közeledett, akaratlanul a két férfit kereste a tekintete, akik rendben ott ácsorogtak a szokott helyükön. Amikor túlhaladt rajtuk, a hátán érezte kutató pillantásukat. Sehogy nem fért a fejében, mért mutatják magukat ilyen nyíltan, ha megfigyelés alatt tartanak valakit. Ez is egyike a módszerüknek? Furcsa, nagyon furcsa. Megérkezve a hotelba, meglepte, hogy ismét Rankót látja a portáspult mögött. — Hogyhogy? — kérdezte.

— Mihail megkért, ugorjak be helyette. A lánya esküvőjére készülődik.

— Nem lesz egy kicsit sok? Alig aludtál.

— Egyszer-másszor ki lehet bírni — rántotta meg keszeg vállát Rankó. A mély karikák a szeme alatt ellent mondtak a szavainak. — Majd bóbiskolok kicsit, ha csend lesz. — nyugtatta saját magát.

            Egy halom ágyneműhevert az első emeleti folyosón. — Mért nem vártál meg? — kérdezte dorgáló hangon Licát, a szobalányt Doina. — Tudhatnád, ha megígérek valamit, be is tartom.

— Tudom, tudom — bólogatott a lány. — azt akartam, maradjon egy kis időnk cseverészni. A magyart is kell gyakorolnunk, elég gyatrán megy. Elegem van belőle, hogy minden magyar vendég hülyére röhögi magát a rovásomra.

— Kétségtelen van mit behoznod. A mondatokat jól fűzöd egymásba, de a csuda tudja miért, a hangokat gyakran felcseréled, vagy mást mondasz helyette. Ha akarod, most munka közben is gyakorolhatjuk. Például, mit tartok a kezemben?

— Párnot, naty párnot.

            Kirobbant Doinából a nevetés. Az ágy szélére ült, és a hasát fogta a nevetéstől.

— Párnát, nagy párnát — javította ki Licát, amikor lecsillapodott. — Mond utánam: nagypárna, kispárna, párnahuzat.

— Natypána, kispána, pánahuszat — sorolta Lica, s szép gömbölyded babaarca kipirult az igyekezettől.

            Doina még akkor is a nevetési ingerével küszködött, amikor a következő gyakorlatot sorolta: — Mond utánam, miben lehetek szolgálatára.

            Csoda történt, tisztán és érthetően ismételte el Lica a mondatot. Igaz a következőnél kicsit megbicsaklott a hangja. Doina még vagy negyed óráig gyötörte, aztán minden átmenet nélkül átkapcsolt más témára.

— Ha megkérnélek egy rázós dologra, megtennéd?

— Kérdezni is felesleges, hiszen tudhatod, ha rólad van szó, bármire kész vagyok. Kíváncsiskodhatok?

— Korlátozottan. Olyasmire akarlak megkérni, amire nem adhatok magyarázatot.

— Pasizás?

— Mondtam, hogy nem adhatok magyarázatot, köt a titoktartás.

— Nagydolog! — vonta meg a vállát Lica. — Majd legyűröm a kíváncsiságomat, és bele sem betegszem.

— Az jó. Tudom, rendes lány vagy.

            Egy ideig nem esett több szó közöttük, mindketten végezték a dolgukat. Lica

persze nem bírt magával, lopva Doina arcát kémlelte, és amit látott, megelégedéssel töltötte el. Doina ábrándos, sugárzó tekintetéből kiolvasta, amire kíváncsi volt. Lám, lám, a kőszikla megingott, gondolta elégedetten. Mivel az ígéretéhez hű akart maradni, a lehető legtapintatosabban kezdett a puhatolózásba. — Jóképű?

— Igen, nagyon. Ah! Kicsoda? — kapott észbe doina.

— Hát a titok.

— Lica, Lica — csóválta meg fejét Doina. — Hogyan akarod teljesíteni a feladatot, ha már most nem bírsz magaddal? Fél óra sem telt el…

            Bűnbánóan pislogott Lica Doinára. — Bocsáss meg, egyszerűen begőzöltem. Nem is csoda, hisz olyan átszellemült az arcod, akár Iluskáé a János vitézben. Csak nehogy úgy végződjön a te románcod is.

— Ne aggódj!...De igen is, aggódj! Meglehet, hogy az én János vitézem is eltűnik a balfenéken, én pedig rózsa helyett tüskés kaktusszá változom.

— Ó, Doina drágám — sápítozott Lica. — Mondd, mit tehetek érted?

— Amire megkértelek, azt is az én érdekemben teszed, legalábbis áttételesen. Most

pedig fogd vissza magad, mert nem arról van szó, amire gondolsz. — Az ablakhoz sétált, elhúzta a függönyt, és intett Licának. — Gyere, mutatok valamit. Nézz csak ki az ablakon! Látod azt a két férfit az utca túloldalán?— Igen, látom azt a két görényt. Amelyiknek hátra van kötve a haja, ki akart velem kezdeni.

— Hát ez nagyszerű! — Lelkendezett Doina.

— Neked talán tetszik? — fittyet le, csalódottan Lica szája. Indulatos önérzettel tört ki. —Megmondom őszintén, nem egy ilyen alak miatt hagytam ott a szülőfalumat. De nem ám!

— Nem szükséges drámázni — csitította mosolyogva Doina. — Megnyugtatlak, nekem sem ő az ideálom. — Sejtelmes hangon folytatta. —  Hallgass ide! Az a két férfi kapcsolatban van a titkommal. Te viszont nem csodálkozol, bármit is mondok, és továbbra sem kérdezel semmit, csak teljesíted a kérésemet. Világos?

            Olyan ember arckifejezésével nézett Lica Doinára, mint aki most néz először tükörbe, és nem tudja, hogy ő maga tekint vissza rá. Megadóan kérdezte. — Mi lesz a feladatom?

— Ma vagy holnap, elsétálsz a két fickó előtt, és alkalmat nyújtasz a hosszú hajúnak, hogy újra kikezdhessen veled.

— Ha ez a dilid, megteszem.   5 kezd

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.