Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Erdélyi skorpio második rész

2012.07.08

 Második rész

 lemez védi. Hogy úgy mondjam: külön kívánságra készülhetett. Az előző gazdája óvatos ember lehetett — jegyezte meg a szerelő.  

— Vagy nagyon félt valakiktől.

— Egyre megy — vonta meg vállát a szerelő. — Egy azonban biztos, jól járt vele, uram, kevés ilyen kocsi van fordalomban.

            A szerencse csillagát érezte Győző fényleni a feje felett. A súlyos kocsi gazella könnyedséggel vetült neki a hosszú útnak. Magyarországon áthaladva, haza ugrott a holmijaiért, az KGST piacon pedig meg vett, mindent, amire úgy gondolta szüksége lehet, és egy kisebb és nagyobb sporttáskát, és beletömött mindent. Amikor úgy gondolta, minden együtt van, felhívta szüleit egy utcai fülkéből.

            Röviden közölte édesanyjával, ne keressék, mert közbe jött valami, és bizonytalan időre, külföldre utazik. Türelmesen végighallgatta anyja intelmeit, tanácsait, s amikor befejezték, megkönnyebbülve akasztotta vissza a telefont. A büszkeségtől feszült a melle, amikor visszaült a kocsiba. Ilyet még nem vezetett soha. Két hónapja, hogy eladta az öreg Trabantját, amely tisztességgel kiszolgálta az idejét. Most érzékelte igazán, milyen különbség van kocsi és kocsi között. Egész testével érzékelte, amikor a Mercedes ráfeszül az útra. Könnyű szívvel, vidám hangulatban hajtott a Románia irányába vezető úton. Kocsijának ezüst színe sziporkázva verte vissza a rávetődő napsugarat. Úgy érezte magát a kocsiban, mint hadúr a jól megépített várában.

 

II

 

A magyar-román határon egy órai várakozás, és különösebb bonyodalom nélkül sikerült Győzőnek átjutnia. Mások elmondása szerint több időre és sok macerára számított. Nem tudta, mivel magyarázni a kiváltságos helyzetet, megkönnyebbülve szelte az országút, portól sűrű levegőjét. Magyar és román lakta falvak mellett suhant el. Sajnálta, hogy nincs ideje, egye-egyet közelről megtekinteni így csak a templomok csúcsait láthatta.

            Amint elérte Erdély határát, megváltozott körülötte a természet, a levegő is más volt, amit az orrával is érzékelt. Először csak szelíd emelkedések, kisebb dombok között hajtott, itt-ott tenyérnyi települések villantak elő a szeszélyes országutat szegélyező fák közül, ám, ahogy haladt tovább, valósággal szétáradt benne a fennkölt áhítat. Időnként megállt, kiszállt a kocsiból, és nem csak azért, hogy a térképet megnézze, hol jár éppen, a táj varázsa sem hagyta nyugton képzeletét. Elmerengve nézelődött, miközben nagy légzésvétellel szívta magába a tiszta levegőt. Már ezért is megérte, hogy vállalkoztam az útra — gondolta, és lassan felszívódott benne a szorongás, a bizonytalanság feszültsége.

            Hol fákkal szegélyezett, kacskaringó úton, hol meredek szakaszokon, sziklafalak árnyékában, hol ismét szelíd dombok közé ékelt, szűk úton haladt. Bárhová ért, a szemet-szívet gyönyörködtető látvány, mindenhol elvarázsolta. Égbe menő magas fák után, bársonyos, fűszerillatú füves terület fogadta, néhány száz méterrel odább a völgyhajlások természetes virágos kertjei kápráztatták el. Soha nem látott virágok kandikáltak ki a tufakőzettel borított földből. Amint ismét lefelé haladt, tömött levelű, sűrű bozótos vette körül. Magasabban már szálas fenyves borította a hegy oldalát.

            Különös gondolatok ébredtek Győző fejében. Elképzelte; amikor Isten megteremtette a világot, a szépség elosztásánál valószínű néhány pillanatra elszenderülhetett, különben, hogyan történhetett meg, hogy egy helyre osztotta Európa legkáprázatosabb, leggazdagabb természeti kincseit. Az egyik helyen bükkfa erdő, a másikon somfaliget, majd jegenyével folytatódott.

            Hogyan is tudott volna betelni, a természet eme különlegességének látványától, amikor újabbnál újabbak tárultak eléje.

Egyszerre csak, felébredt benne a tanár, mintha a szeme előtt ködfátyol lebbent volna fel, most értette meg igazán, mért feszíti mellét egymásnak az Erdélyben élő két nemzet, milyen okból vesznek kárba, egyetemes emberi értékek. Az ember nem úgy lett megalkotva, mint a növény: a növény megelégszik a maga területével, nem akarja, elbirtokolja el a másiktól. Az ember az igen! Miközben oroszlánkarmaikat fenik, egymás árnyékától nem látják a napot, amely mindenkire egyformán ragyog. Nem akarják felismerni, hogy kioltják egymás jóindulatát. Pedig ugyanolyan békésen megférhetnének egymás mellett, mint somfa a jegenyével. Osztozkodás nélkül, együtt szívhatnák a fenyőerdők csípős, tiszta levegőjét, a mezők fűszeres illatát.

            A hosszú és fáradságos út után, Győző megérkezett Marosvásárhelyre, a székely fővárosba, oda, ahová nem hívta senki, és nem várta senki. Nézzük csak, mit rejteget számomra, motyogta magában, s elindult a bizonytalan cél felé. Úgy érezte magát, mint a hegymászó az első próbálkozásnál.

            A város külső kerülete, még vidéki hangulatot árasztott. Ódon, de kedves ámbitusos házakat látott maga előtt. Beljebb hajtott, s nem győzte kapkodni a fejét a szokatlan látványra. Ám, ami legjobban meglepte, Marosvásárhely a modernizálás ellenére megőrizte ódon varázsát. Az egyik utcában modern, itt-ott a szecesszió épületek voltak láthatók, a másikban, főleg a fő úton, a neobarokk építészet remekeit csodálhatta meg. Nem is maradt ideje több élményt szereznie.

            Csak úgy cél nélkül vezette kocsiját. Majd csak kikötök valahol, gondolta, és ki is kötött. Megállt egy hatalmas tér szélénél, kiugrott a kocsiból, hogy szemle alá vesse. Nem tudhatta, milyen alkalom tiszteletére, elég sok ember lézengett a téren.

Életében még nem látott ilyen vegyes összetételű embertömeget. Voltak ott farmernadrágos fiatalok, Elegáns öltözetűek, élénken festett nők, egyszerű vidéki emberek, koromfekete, cifra ruhás cigányok. Ami felkeltette az érdeklődését, egy csomóba verődött székely havasi ember. Bár csak dokumentumfilmeken látott eddig székelyeket, biztos volt benne, hogy nem csal a szeme. A hímzett zeke, hosszú szárú fekete csizma, szűk szárú, szélyhintás posztó nadrág, és a keskeny karimájú kalap nem hagyott kétséget benne. Ezt viselik, a székely férfiak évszázadok óta. Sajnálatára, hamar eltűntek a szeme elöl.

            Még kiderül, hogy egy életre szóló hálával tartozom majd Kócsagnak, amiért ide irányította az utamat, gondolta Győző, és tovább bámészkodott.

— Először jár Marosvásárhelyen? — hallatszott a háta mögül. Meglepődve fordult meg, már-már a nyelve hegyén volt, hogy igen, amikor eszébe jutott, ő most Szabolcs Géza néven van Romániában. — Meglátszik rajtam? — kérdezte, alig tudva leplezni zavarát.

— Csak azért érdeklődtem, mert úgy tűnik, még soha nem látott székely embert — mondta az idegen és tekintetét rátapasztotta Győző arcára, mintha a vonásaiból akarná kiolvasni a gondolatát.

— Bevallom, nem túl gyakran járok itthon. Csak annyira, mint aki idegenben él.

— Szóval idegenben él? — ismételte meg a mondatot furcsa mosollyal a harminc év körüli férfi.

            Mi a frászt kérdezősködik ez itt — mérgelődött Győző, de mosolyt erőltetve magára, mégiscsak válaszolt: — Igen, Ausztriában. Gondoltam, itt töltöm a nyarat az ó hazámban.

— Akkor én nem is zavarom tovább a merengésében — mondta a férfi, majd a nem létező kalapjához emelte a kezét, és lassú, kényelmes léptekkel elindult.

            Alig tett néhány lépést, Győző utána szólt. — Nem emlékszem, hol található itt hotelt, útba igazítana?

— Arra, ni! — mutatott a férfi egyik irányba. — Át megy a téren, ott majd eligazítja valaki.

            Miután Győző megköszönte az útbaigazítást, visszasétált a kocsijához, kivette a fényképezőgépét, és lencsevégre kapta a zenélő kutat, és amit érdekesnek talált. Ezután beszállt a kocsiba és a jelzett utcába hajtott. Menet közben észrevette, amerre csak megy, kíváncsi tekintetek kísérik a kocsiját. Igaza volt Kócsagnak, gondolta, szerényebb kocsival is beérhette volna.

            Hamar rátalált a hotelra, és behajtott a parkolójába, ahol mindössze, csak egy kocsi állt. Kicsit távolabb leállította a motort. Magához vette a két sporttáskáját, a többi csomagot az ülés alá tette, és takarót húzott rá. Elindult a hotel bejárata felé. A portáspult mögül egy beesett arcú, felkopaszodott homlokú, negyvenes korú férfi angolul üdvözölte: — You are welcome, Sir.

— Jó napot kívánok — köszönt vissza Győző, magyarul. — Szobára lenne szükségem.

— Állok szolgálatára, uram — húzódott szélesre a portás szája, arcát közben félkör alakú barázdák lepték el, ami arról tanúskodott, kedvétől, hangulatától függetlenül, gyakorta kellet a mosolyt varázsolnia arcára. — Milyen szobát parancsol uraságod, kicsit vagy nagyot?

— mindegy.

— Tudnék ajánlani az első emeleten, amelyiknek egyik ablaka a parkolóra, a másik az utcára néz.

— Megfelel — hangzott a gyors válasz.

— Nos, akkor már csak a hivatalos formáció van hátra. Szíveskedjék átadni az útlevelét, ha nincs, nem probléma, akkor a személyigazolványát. Hány napra óhajtja igénybe venni szolgáltatásunkat?

Miután a portás megkapta, nagy szakértelemmel, hol az útlevélre, hol Győzőre pillogott. Nézésében kíváncsiság vegyült. Sőt mohóság. — Hány napról van szó?

— Még nem tudom — válaszolt Győző kurtán.

— Akkor szíveskedjék átgondolni.

— Mért fontos ez? A nyári szabadságomat töltöm, így nem tudhatom előre, meddig lesz kedvem egy helyen maradni.

— Értem, uram — bólintott legalább háromszor a portás.

— Azonban három napot előre kérek fizetni, s ha lehet devizában. Nálunk ez a szokás — mentegetőzött, közben egy üres papírra számokat írt. — Az annyi, mint háromszor hatvan. Igen száznyolcvan márka. Természetesen, ha márkával fizet uraságod.

— Hatvan márka egy napra, nem mondom — csúszott ki Győző száján, és ha már kicsúszott, nem bánta.

            A portás rosszallóan húzta fel, majdnem csupasz, szemöldökét. Kissé sértődött hangon válaszolt: — Nem szükséges az úrnak ebben a hotelban megszállnia, ha nem felel meg az ár. Ennyi a tarifa, ezen változtatni nem áll módomban. Csak egy recepciós vagyok — tette hozzá.

            Nekem pedig nincs szándékomban más szállást keresni, csupán a véleményemnek adtam hangot.

            Magyar szokás szerint, mondta volna a portás, de inkább hallgatott.

            Kétszáz márkát tett a pultra Győző. — A többi a magáé — mondta szárazon.

            Abban a pillanatban megváltozott a portás arckifejezése. Ismét a széles mosoly, homlokán összefutott ráncok kisimultak. Megírta a számlát, s mikor átnyújtotta, nyájaskodó hangon kért bocsánatot. Közben szemével végigtapogatta Győző arcát, majd lefelé haladva, megakadt a pultnál (Győző szerint legalább öt portrét készített róla.). A szemle után, kiszólt a portásfülke ajtaján. — Doina!

            Egy huszonnégy év körüli, gyönyörű, olasztípusú lány perdült Győző elé. Dallamos hangon szólalt meg: — Üdvözlöm, uram, mehetünk. — Mondta, és már

nyúlt is a táskákért.

            Az üdvözlöm, uram, úgy ütötte meg Győző fülét, mint egy rövid akkord a zongorán. Amint ránézett a lányra, egyszerre csak különös, eddig még nem tapasztalt érzés kerítette hatalmába. — Na, még aztán mit nem! — Mondta ki hangosan.

— Valami baj van? — kérdezte a Doinának nevezett lány, és nagy meleg barna szemét Győzőre szegezte.

— Semmi, semmi, csak előfordul, hogy néha hangosan gondolkodom — válaszolt Győző zavartan, gyámoltalanul mosolyogva, a táskákat kivette a lány kezéből.— Talán majd én. Nem hölgyeknek való a cipekedés.

— Meg akar fosztani a kereseti lehetőségemtől?

— Ugyan már, senki nem veszi észre

            Doina vállat vont, jelezvén, hogy neki így is jó, majd egykedvűen elindult Győző előtt a lift irányába. — A lift nem működik — közölte, magyarázat nélkül.

            A szoba elég tágasnak, tisztának bizonyult, de csak a legszükségesebb bútordarabok voltak meg benne. Jóllehet Győző kevés tapasztalattal rendelkezett, úgy általában mennyit kérnek egy szállodai szobáért, a napi hatvan márkát igen borsosnak találta, egy első osztályúnak mondott, valójában harmadosztályú szolgáltatásért.

            Míg a lány azzal foglalatoskodott, hogy felrázással szellőztesse az ágyneműt, Győző nekilátott kirakni a holmiját, közben titokban végigjártatta szemét a lány alakján. Megállapította, a természet bőkezűen halmozta el a nőkre jellemző szép tulajdonságokkal. Majdnem alacsony, formás alakja a kellő helyeken domborodott. Arcát nem csak szépnek, rendkívül érdekesnek találta. Dús, tömött, kékesfekete haja, egy fehérpettyes hajszorítóval a feje tetejére tűzve. Akaratlanul összehasonlította Évával. Doinát sokkal izgalmasabbnak találta.

Amikor a lány végzett a teendőivel, szembe fordult a fiúval. Fitos orrával bele szippantott a levegőbe, száját fanyalogva elhúzta. — Kinyitom az ablakot — közölte, és a szavait tett követte.

— Köszönöm, kisasszony, nagyon kedves... Éppen javasolni akartam — makogta bambán Győző.

— Doina. Hívjon csak egyszerűen Doinának. Így szoktam meg. Egyébként csak azt tettem, ami a munkámmal jár. Amikor megérkezett a londinert helyettesítettem. Dolgozni, mindenkinek kell — fűzte hozzá, természetes hangnemben —, különben,

miből élnék meg? Magyarországról jött? — kérdezte más témára váltva.

— Nem, Ausztriából, de valamikor, elég régen, itt éltem Erdélyben. Maga viszont román, ugye?

— Igen, román vagyok. Doina Crison a nevem.

— Az enyém pedig Szabolcs Géza — mondta ki a nevet Győző, lassan és óvatosan. Az ő fülének is újdonságnak számított. A második keresztnevem Győző, és mivel ezt a megszólítást kedvelem jobban, a családom és barátaim is Győző néven szólítanak. — Na, ezen túl vagyok, gondolta, és felszabadult mosollyal folytatta. — Nagyon jól beszéli a magyar nyelvet, akár magyarnak is hihetné az ember. A nevéről gondoltam, hogy román.

            A lány nem válaszolt rögtön, a függöny ráncait igazgatta óvatosan, nehogy a kezében málljon szét, már kiszolgálta az idejét. Mire a ráncok a helyükre kerültek a válasz is elkészült. Itt a marosvásárhelyi magyarok között, megtanuljuk a nyelvet, akár akarjuk, akár nem. A szoros együttélés eredménye — tette hozzá bájos mosollyal Doina, majd hirtelen, mintha egy láthatatlan kéz letörölte volna, komollyá vált az arca. — Van még valami kívánsága?

— Egy valami feltétlenül — mondta ijedten Győző, mert sejtette, hogy a lány magára akarja hagyni. — Szeretném, ha maradna még egy keveset. Maga, kedves Doina az egyetlen ismerősöm. Mert ugye, ha nem veszi tolakodásnak, most már mondhatjuk, hogy ismerősök vagyunk?

            Miközben Doina az ajtó felé tartott, a fiúra villantotta csodálkozó tekintetét. Sajnálkozva válaszolta: — Szívesen időznék még, de sürget a munka. A szálloda szabályzata szerint, nem is szabadna társalogni a vendégekkel.

— És, ha a vendég úgy kívánja?

— Azt szabad a vendégnek, engem viszont nem azért alkalmaztak, hogy a vendégeket szórakoztassam.

— Nem a szórakoztatásra gondoltam, legfeljebb, ha ilyen megnyerő, szimpatikus fickóval találkozik, mint például én vagyok.

            Válaszul Doina finoman árnyalt, gúnyos mosollyal kápráztatta el Győzőt.

— Talán rosszat mondtam? — nézett Győző vidáman csillogó szemmel, kicsit fürkészve, a lány szemébe.

— Hogy maga, milyen beképzelt! Gyakran meneszti magát a mennybe? — kérdezte Doina komoly arccal, miközben a szeme nevetett.

— Ó, nem. Csak akkor fordul elő, ha valami frappáns dolgot szeretnék mondani, de az istennek sem megy. Egy dolog sehogy sem megy a fejembe. Ha nem venné zokon, meg is kérdezném.

— Kérdezzen nyugodtan!

— Nem veszi rossz néven?

— Ha rólam van szó, majd utólag eldöntöm — biztatta Győzőt Doina édesen nevetve, s elővillantak rizsszem formájú fogai.

— Ahogy magát sikerült megfigyelni — bátorodott fel Győző — Véleményem szerint, nem kifejezetten a jelenlegi munkája illik magához.

— Számíthatott a lány erre a felvetésre, mert azonnal válaszolt: — Lehet, hogy nem rám szabták, de csinálom, mert nem tehetek mást. — Kis gondolkodás után, nyílt tekintettel folytatta. — Valójában újságíró vagyok, vagyis voltam. Aztán szándékom ellenére itt kötöttem ki, mint mindenes.

 — A rendszerváltozás vihara érte el?

— Nehéz napokat élt meg a román nemzet — válaszolt Doina kitérően.

— Valószínűleg így is van — próbált megértő képet vágni Győző —, azonban nem értem, miben érintette a maga újságírói pályáját?

— El sem hiszi, mennyi vád érhet egy újságírót, és mennyien támadják.

— Hiszen tómból a sajtószabadság.

— Úgy fest, rám nem vonatkozik.

— Hogyhogy?

            A lány csodálkozva nézett Győzőre. Újra indulni készült, s habozni látszott, mielőtt válaszolt. — Úgy látom, keveset tud az itteni viszonyokról.

— Azt hiszem, igaza van, drága Doina. Megvallom, egészen más elfoglaltságok kötöttek le — mondta Győző, de amikor meglátta a lány csalódott arcát, gyorsan hozzá fűzte. — Ha gyatra is a tájékozottságom, néhány dolgot azért kifüleltem. Persze szívesebben hallanám a maga megfogalmazásában, és hitelesebb is lenne.

            Doina az órájára pillantott. — Most már mindegy! Nem bánom, egy kis időt még magára szánok. Ellenben, ha Rankotól kikapok, magára hárítok át mindent.

— Ígérem, tartom a hátam, csak ne menjen el! Valósággal felüdülést jelent egy ilyen széplány társaságában lenni.

            Harag lobban Doina szemében. — Figyeljen csak, kedves uram! — kiáltotta. — Ha még egyszer ilyen elcsépelt sablonszöveggel próbál engem kábítani, már itt sem vagyok. Nem is áll jól magának, engem pedig nem lelkesít. Sőt idegesít.

            Mit lehetett erre válaszolni? Győző nyelt egyet, s úgy érezte magát, mint akinek egy vödör vizet öntöttek a fejére. Azért nem szegte kedvét, most már valóban érdekelte a lány. — Mindig ilyen csípős a nyelve, ha bókot kap?

— Csak, ha látom, hogy udvariasságból kapom.

— Ígérem, ezentúl csak udvariasságból mondom én is. Hól tartottunk? Ja, igen. Mért hagyta abba az újságírást? Nem ülne le inkább?

— Még csak az hiányozna! — rebbent meg ijedten Doina pillája. Behajtotta az ablakot, háttal nekidőlt az ablaknak, és úgy magyarázott.

— Anyámon kívül maga az első, akinek feltárom rövid, de kalandos újságírói pályafutásom történetét. Hogy az elején kezdjem, már a gimiben hatalmas ambíciót éreztem az újságírói pálya iránt. A tanáraimtól is biztatást kaptam. Amikor elfoglaltam helyem a pályán, az gondoltam fő feladatomnak, hogy kitekintsek a világra, legalábbis szűkebb pátriámban, és amit ott látok, tapasztalok, azt ismertesem meg a többi emberrel is. Tévedésemért meg kaptam a jutalmamat. Én, a naivan tudatlan, mint a kiéhezett oroszlán az áldozatának, úgy estem neki az első megbízatásomnak. Éppen akkor kaptam fülest valakitől egy korrupciós privatizációról. Erre a kihívásra vártam, és rá is haraptam. Minden tudásomat latba vetve, kiderítettem, hogy néhány bennfektess vezető, a zsírosnak ígérkező üzletből éppen azokat a személyeket szorították ki a privatizációból, akik a legilletékesebbek voltak. Csaptam olyan porfelhőt, hogy még a tollam is majdnem kirepült a kezemből. Már nem tudtam leállítani magam: a becsvágytól, a demokratikus érzelmektől fűtötten, egyre csak gyártottam a bombákat. A megtorlás sem váratott magára. A közjogi méltóságok, és a szerkesztőség vezetője másként ítélték meg, a bűnösöket leleplező cikkeimet. Az ő megfogalmazásuk szerint, sértően lázító cikkeimet. Úgy kirúgtak, hogy a lábam sem érte a földet. Ennyi — fejezte be Doina, és az órájára pillantott. — Valóban mennem kell. Ugye megérti? — kérdezte, egy varázslatos mosollyal.

— Hát persze — bólintott győző meggyőződés nélkül összezavarodva — Én meg úgy érzem magam, mint egy hajótörött, aki lakatlan szigetre került.

— Miattam? Ez úgy hangzott.

— amint magát hallgattam, rájötten néhány negatív tulajdonságomra. Ezt most komolyan mondom.

— Amit eddig mondott az tréfa volt? — évődött Doina.

— Nem úgy gondoltam. Drága Doina, örökké ugrat engem.

— Legalább megismerhette az én negatív tulajdonságomat is. Vagy sikerült kizökkentenem a férfias gőgjéből?

— Kegyelmezzen, másra akartam kilyukadni.

— Másra? Szétesem a kíváncsiságtól.

            Győző szívből felkacagott. — Érdekes lány maga, Doina. Egészen másnak gondoltam, amikor megláttam. Lehet, hogy én vagyok a különös? Eddig, amikor egy lányt megismertem...

— Ne! — kiáltott Doina komor arccal, bár szeme most is derűsen csillogott. — Se időm, se kedvem végighallgatni az eddigi sikereit.

— Ismét egy félreértés. Csupán meglepett, hogy fiatal nő létére, már komoly tragédia áll mögötte.

— Azért ne essék túlzásba. Még semmit nem tud rólam.

— Meglepett az a kevés is, amit elárult magáról. Aki jó emberismerő... — hirtelen elhallgatott. — Á, nem érdekes! Locsogok itt összevissza, ne vegye komolyan.

— Nem vettem komolyan — vont vállat a lány, és kilibbent az ajtón.

            A lány távozása után Győző maga elé meredve állt egy darabig, és ment a fürdőszobába. Persze hideg víz jött a csapból, a meleg vizet kihagyták a szolgáltatásból. Lényegében nem hiányzott neki, de roppant bosszantotta, ahogy turistákat megszívatják

            Letusolt, gyorsan megborotválkozott, tiszta inget vett magára, és máris készen állt a városnézésre. Jóllehet nem állt szándékába fényképezéssel tölteni az időt, a stílszerűség kedvéért, hogy igazi turistának nézzék, vállára akasztotta. A szobakulcsot átadta a portásnak, aki a megérkezésénél tapasztalt vizsgálódó tekintettel vette át tőle. Nincs szüksége az úrnak valakire, aki a város megtekintésénél kalauzolná? — kérdezte.

— Köszönöm, magam is elboldogulok, Marosvásárhely nem ismeretlen előttem.

— Nagy kár — merevenedett meg a portás tekintete. A mappa fölé hajolva folytatta — Csupán arra gondoltam, egy csinos hölgykísérő kedvére lenne, és az ár sem jelentős.

— Ejnye, Rankó! — hallatszott Doina hangja a nyitott ajtóból. — Már megint rá akarsz lőcsölni olyan vendégre, aki nem igényel kísérőt.

Ó, ó — kapta fejét oda Győző. — természetesen így mindjárt másként fest a dolog. A maga kedvéért, drága Doina, hajlandó vagyok azt is elfelejteni, hogy jártam már valaha Romániában.

— Csak ne becsülje túl az idegenvezetői tudásomat, mert pórul járhat — kacagta el magát a lány. — Mehetünk?

— Mint román, vagy mint magyar város kívánja bemutatni Marosvásárhelyt? — kérdezte győző, csak úgy lazán, amikor kiértek az útra. Noha csak ugratásnak szánta, máris szerette volna visszaszívni, amikor megpillantotta a lány vonásait ugrálni az arcán.

— Különös kérdés egy olyan szájából, aki elhagyta, éppúgy a románnak, mint magyarnak érzett Erdélyt, Erdélyt, a hazáját, hogy idegenben keressen új hazát. — válaszolt Doina éles, szemrehányó hangon. Na, persze azért ne nyugtalankodjék, kedves...

— Győző.

— Kedves Győző. Nem tartozom azok közé, akik csukva tartják a szemüket, sőt takaróval borítják be a fejüket, hogy véletlenül se lássák meg azt, amit nem akarnak. Tisztában vagyok azzal a ténnyel, hogy nem fog átváltozni román nemzeti

színűre a fák levele, vagy a nap sugara, mert én olyannak szeretném látni.

            Szinte megbabonázva nézett Győző a lányra. — Örülök, hogy ilyen józanul ítéli meg a magyar-román kérdést, Egyben köszönöm a leckéztetést.

— Nem leckéztetésnek szántam, de hadd patkoljam meg az iménti válaszomat, egy elmélettel.

— Jó, ha tudja! Nem azért tartom az erdélyi magyarokat magyarnak, mert Magyarországon annak tartják őket. Amikor a régi dokumentumokban tallóztam, azt kellett tapasztalnom, a székelyek származására vonatkozólag, nincs egyértelmű magyarázat. Vétkes hanyagságot követtek el a történelemért felelősek. Nos, mindezek után is azért hiszek benne, mert ők maguk magyarnak vallják magukat, és az anyanyelvüket beszélik. A nemzeti tudatnak, mely erősebb tud lenni, mint bármi magyarázat, kötelességünk hitelt adni, semmivel nem lehet szétmagyarázni.

— Drága kislány — szólt Győző meghatódottan —, ha sokan mások is hasonlóan gondolkodnának, akkor nem kellene a székelyeknek és nem székelyeknek szenvedve vállalnia a származási, nemzeti hovatartozásukat. Mindenesetre engem meggyőzött, és csak szégyellni tudom, hogy eddig nem gondoltam át ezt az igen fontos kérdést. Reméljük, hamarosan eljön az az idő, amikor az emberek félre tehetik politikai nézetüket, érzelmeik titokban tartását, és megtörik az ellenségeskedés Erdélyben, kialakul a jó szomszédság elve. A hová tartozás gyötrelmeinek kérdését nem szószéken publikálják majd, hanem a szívekben lesz érzékelhető.

— Ez az elmélet sem eldobni való — mondta Doina, egy elismerő fejbólintással.

            Atyám füle! — döbbent vissza Győző a saját megnyilatkozásától. Miket nem mondat velem ez a lány. Ha ez így folytatódik, mire hazakerülök, úgy kifordulok magamból, hogy anyám sem fog rám ismerni. — Akkor ez túl is tárgyaltuk — Mondta sebesen, bár a hangja nem árulta el semmit, amit belül érzett.

            Doina megmutogatott Győzőnek mindent, amiről úgy gondolta, érdemes megnézni. Például az állami székely színházat, a Kultúrpalotát,és a, Teleki Sámuel által alapított, nagy múltú könyvtárat. A többi időt sétával, kedélyes csevegéssel töltötték.

            Győzőnek már csak egy vágy maradt: beülni Doinával egy presszóba vagy kisvendéglőbe. Azonban nem mert előhozakodni kívánságával, mert attól tartott, hogy a lány ráhajtásnak veszi és nem fog többé kettesben lenni vele. Nem is kapott bátorítást, mert a lány kedvessége, csak a vállalt kötelezettségére korlátozódott.

            Amikor estefelé visszaérkeztek a hotelba, Győző megkérdezte, mivel tartozik.

— Remélem, ezt nem gondolta komolyan? — borult el Doina tekintete. Én tartozom magának nagy köszönettel a kellemes délutánért.

— Ez aztán a költői lódítás. Rankó azt mondta, amikor...

— Ez az én dolgom, nem a Rankóé. Különben nem illik magához a kishitűség... És

még maga adta a Don Juant!

— Mit tehetek, ez a stílusom.

— Akkor nem kedvelem a stílusát.

Ez már magyarázatra szorul, mielőtt téve feltételezései lennének rólam — Mondta Győző sértett hűvösséggel. — Itt Erdélyben olyan különösen hat rám minden, nem tudom, miért, egészen másképpen viselkedem, mit ahogyan...

A lány figyelmen kívül hagyta Győző további magyarázkodását, lelkesen kiáltott fel. — Igen, ez Erdély varázsa, mindenkit megrészegít, megbolondít.

— Hát így jártam — mondta Győző rejtélyes mosollyal. — Tudja mit, Doina? Hálám jeléül adok magának egy kis kabala macit, legalább lesz, ami emlékeztesse rám.

— Nem ragaszkodom kimondottan a tárgyakhoz... Persze azért köszönöm, és ha örömöt szerzek vele, elfogadom.

— No, ez olyan, mint a pofon utáni simogatás.

— Megbántottam?

— Szó sincs róla. Megyek és lehozom.

— Talán majd holnap — tiltakozott Doina — Mennem kell, nem várhatom meg, amíg teljesen besötétedik.

            Válasz egy bólintás. Győző nem ment fel rögtön a szobájába, leült a hallba a dohányzóasztal mellé, és kezébe vett egy magyar újságot. Már teljesen feloldódott. El kellett ismernie, ez a lány ritka jó hatással van rá. Csalódottan lapozgatta az újságot, legalább két hetes volt már. Jobb híján olvasgatni kezdte a sport rovatot. Egyszerre csak, arra lett figyelmes, hogy két hangos, miniruhás, fiatal lány jött be a hallba. Köszöntek a portásnak, majd letelepedtek egy asztal mellé, és élénk beszélgetésbe kezdtek. Egy ideig románul folyt a csevegés, majd átváltottak magyarra.

            Akarva-akaratlan Győző odafigyelt rájuk. Talán a hangoskodással éppen ezt akarta elérni a két lány. Az egyik közülük román lehetett, mert furcsa, idegenszerű kiejtéssel beszélt. A másik tiszta magyarsággal, de a harmincas évek stílusában. Ebből arra lehetett következtetni, hogy a lány vidékről került a városba. Egy dologba mindketten egyformák voltak: kihívóan viselkedtek. Győző, ha nem is nézett oda, észrevette, hogy őt fixírozzák. Kit érdekel, gondolta.

            A portáspult felé pillantott; kíváncsivá tette, vajon a portás, hogyan reagál a lányok feltűnő viselkedésére, és hangoskodásukra. Sehogy, mintha nem látna, nem hallana, elmélyülten lapozgatott egy vaskos füzetet.

Olyan hivatás nélküli ledérek, prostituáltak lehetnek, akiknek jelenléte felett szemet huny, mert érdeke fűződhet hozzá — állapította meg Győző.       Egyszer csak a lányok lejjebb vitték a hangjukat, de így is tisztán lehetett hallani, amiről beszéltek. Sőt Győző azt is megérezte, hogy kifejezetten az ő kedvéért váltottak át magyarra.

— Mit gondolsz, oda csapódjunk hozzá? — kérdezte, Győzőre pillantva az egyik.

— szerintem rohadt unalmas pasi lehet, még csak felénk sem nézett — így a másik.

— Azt nem mondhatod, hogy nem jóképű?

— Á, nagyon is. Menj és próbálkozz!

— Mért éppen én?

— Mert jobb a szöveged és bátrabb vagy.

— Úgy gondolod? — kérdezte bizonytalanul a másik lány.

— Pedig ha tudnád, kislánykoromban, hogy féltem a férfiaktól.

— Szerencsédre sikerült kinőnöd. Így aztán nem menekül meg tőled egyhamar az a férfi, akire ráveted magad.

            A nem mindennapi, épületes szöveget Győző ízléstelennek tartotta. Doina után a két lány úgy hatott rá, mint a mező színes virágai között a bogáncs. Végül döntött; nem kér belőlük többet. Felállt, és előre szegezett tekintettel elsietett. Felérve a szobájába, végigvetette magát az ágyon. Pihenni szeretett volna egy kicsit, de a gyerekek lármája túlharsogta az utca zaját. Kénytelen-kelletlen ott hagyta az ágyat, elhúzta a függönyt, és kitekintett az ablakon. Tíz-tizenkét év körüli fiúk rúgták a bőrt, kövekből kijelölt kapura az utca közepén.

            Percekig nézte a futballozó srácokat, majd szeme megakadt két férfin. Ráérősen álldogáltak a hotellal szemközti oldalon egy terebélyes fa alatt. Ők is a srácok játékával voltak elfoglalva. Győző nem tudott számot adni magának, miért, figyelni kezdte a két embert. Az egyik magas, erős testalkatú volt, fején sűrű fekete göndör haj; szája felett olyan bajusz, mint a kettényílt pamacs. Messziről is ki lehetett venni összegyűrt birkózó füleit. A másik férfi kissé alacsonyabb és vékonyabb, füle mögött összefont, hosszú barna haj. Amint nézte őket, furcsa érzés kerítette hatalmába. Például, hogy lesz még dolga ezzel a két fickóval.

            Közben besötétedett, s úgy gondolta, nyakába veszi a várost, ideje elkezdeni az információszerzést. Már a délutáni séta alatt kinézte magának, melyik kiskocsmát látogatja meg. Végül is, valahol el kell kezdeni a tapogatózást., és minden lehetőséget ki kell használni Kilépett a folyosóra, amely energiatakarékosságból nem volt kivilágítva.

            Amint az ajtó zárával bíbelődött, ösztönös óvatosságból, a fejét meg sem mozdítva, a szeme sarkából jobbra, balra pillantott. Megdöbbent, a sötétség ellenére, néhány lépésre az ajtótól, két alak körvonalát vélte felismerni. Izmai megfeszültek, s mielőtt megfordult, az egyik alak, kezét magasra tartva, már ugrott is feléje. Villámgyorsan elkapta a feléje sújtó kezet és csavart rajta egyet. Nem látta, csak hallotta, hogy egy fémes hangú tárgy a folyosó kövéhez csapódik. A következő pillanatban a másik alak ugrott neki.

            Győző a balkezével megmarkolta az előző fickó tarkóját, majd egy erős rántással átlendítette a feje felett. Hallotta a puffanást, ahogy földet ért. Egy ügyes manőverrel kifordult a másik férfi öleléséből, és akkora ütést mért az állára, hogy egyből rálapult a falra. Bárki azt hihette volna, hogy a két támadó kész. De nem. Újra éledve egyszerre ugrottak a második bevetésre. Még néhány perces tusa következett, de Győző ütései, rúgásai sorozatát nem tudták kivédeni. A verekedésnek végül is, az vetett véget, hogy a földszintről ajtócsapódás hallatszott. Erre a két támadó gyorsan eliszkolt.

            Amikor Győző lement a hallba, a lépcső alján összefutott a portással, Rankó váltó társával.

— Mintha verekedés neszét hallottam volna — szólt, gyanúsító pillantással mérve végig Győzőt.

— Nyert — vágta rá Győző dühösen. — Megjegyzem arra semmiképp nem számítottam, hogy meleg víz helyett orvtámadásban részesülök. Különös szolgáltatás.

— Orvtámadás? — hüledezett a derék portás. — És hová tűnt, aki ezt elkövette? Nem láttam senkit bejönni.

— Köddé váltak.

— Önnek nem esett baja, uram? — Tette fel a felesleges

kérdést a portás. — Érthetetlen, hogy jutottak be!

            Keményen pattogtak ki győző száján a szavak. — Erre vonatkozóan van egy észrevételem. Ha ide, csak úgy észrevétlenül be lehet surranni, akkor nem túlzottan vigyáznak a vendégek testi épségére.

— Elnézését kérem, uram — kapott észbe a portás. — Ígérem, utána nézek a dolognak. Esküszöm nem értem, ilyesmi még nem fordult elő, pedig igen régóta dolgozom ebben a hotelban. — méltatlankodott fejcsóválva.

            Jóllehet Győzőt bosszantotta a portás bárgyúsága, kiengedte a gőzt, és megenyhülten válaszolt. — azért megnyugtató lenne, ha a jövőben nem fordulna elő ilyesmi. Szeretem az izgalmas kalandot, de azt a formáját nem kedvelem, amikor az életemre törnek.

            Vajon, kik lehettek a merénylők, és mért támadhattak meg? — töprengett. Mindenesetre óvatosságra int.

            Kocsijával a vendéglő felé hajtva, tovább töprengett. Két magyarázata lehet: Egy nehéz gazdasági helyzetű országban, ahol a nélkülözésnek, már legendás híre van, hamar kitermelődik a bűnözés, ez a Merci pedig valósággal felhívás keringőre. Ha ez így van, egy szálloda nem nyújt biztonságot.

            Győző jövedelmét nem lehetett a magas jövedelmek közé sorolni, azonban az igényeit sem. Távol állt attól, a gondolattól, hogy csak a pénzzel lehet megoldani mindent. A tanítás és a sport — mindkettőre folyamatosan, nap mint nap fel kellett készülni — annyira lekötötte minden figyelmét, hogy a latolgatásra nem is maradt ideje. Így aztán, ami a főállásból és a mellékállásból összejött, bőven elég volt a megélhetéséhez. Annyit azonban, még ő is meg tudott ítélni, hogy abban az országban, ahol a gazdasági hanyatlás, már túlment minden határon, és ahol furkósbottal politizálnak, abban az országban bármi megtörténhet. A másik magyarázat talán Szabolcs Géza Romániába való visszatérése.

            Alig gondolta végig, máris elvetette. Ez azért is lehetetlen, mert még csak ma érkeztem meg az országba és Marosvásárhelyre. A megbízatásomról pedig csak Kócsag tudott, ő senkinek nem beszélt róla. Az sem feltételezhető, hogy a portáson és Doinán kívült, bárkinek tudomása lenne az ittlétemről.. Akár mi is volt a támadás oka, Győzőnek rá kellett döbbennie, bizony elég hebehurgyán, szinte csukott szemmel vállalkozott erre a veszélytelennek tűnő megbízatásra. Ha késve is, feltette magának azt a készen fekvő kérdést: Mit is vállalt tulajdonképpen? Két olyan személy felkutatását, akikről szinte nem tudott semmit, akikről nincsenek adatai. Legfeljebb annyit tud róluk, hogy a securita emberei, akik megölték Kócsag feleségét és fiát. Erre Kócsag érthető bosszútól vezérelve, ami jogos, az igazságszolgáltatás kezére akarja juttatni a gyilkosokat.

            A dolognak ezt a részét is el lehet fogadni, viszont marad a kulcskérdés: ki az a Szabolcs Géza, mért menekült Ausztriába, és a menekülése előtt, mivel foglalkozott? Ezeknek a kérdéseknek pontos tisztázása nélkül nem szabadott volna vállalni a megbízatást. Kócsag állítása szerint Szabolcs Géza meghalt. Azt azonban nem árulta el, ő pedig elfelejtette megkérdezni, hogy Ausztriába költözése előtt, Romániának, melyik részén lakott. Ez már bonyolulté teszi az ügyet. Na, mindegy, gondolta, majd kialakul.

Olyannyira lefoglalták Győzőt a gondolatai, hogy túlhajtott a vendéglőn. Amikor észrevette visszafordult. A vendéglő előtt egy ácsorgó férfigyűrűt pillantott mag. Nem értette, hogy kerülte el a figyelmét. Kicsit továbbhajtva, óvatosságból kiválasztott magának egy csinos magánházat, és előtte leparkolt, majd gyalog visszasétált a kocsmához. Amikor belépett, félhomály fogadta. Keresett magának egy üres asztalt, közben észrevette, hogy minden szem ráirányul. A pincér máris ott termett.

— Mit parancsol, uram? — kérdezte románul.

            Nem okozott nehézséget, kitalálni a kérdést — Két üveg colát, ha lehet hidegen — válaszolt magyarul. A válasz is magyarul hangzott.

— Sajnos a kínálat szűkös, ha esetleg vacsorát is...

— Köszönöm, de nem kérek mást.

            A pincér az asztalra tette a két üveget, Győző pedig azonnal fizetett, és busás borravalót mellékelt hozzá, melynek láttán a pincér majdnem hasra vetette magát a megindultságtól. Hiába, a pénznél hatásosabb eszközt még nem sikerült kitalálni, hogy maximális tiszteletet ébresszen az ember maga iránt, gondolta némi keserűséggel. Kortyolgatni kezdte az üdítőjét és szemügyre vette a termet. Minél többet látott belőle, annál kevésbé tetszett. Az asztaloknál kettesével, hármasával ültek az emberek, a levegőben dohány füst és italgőz kavargott. Mintha a vendégekre rátelepedett volna az unalom, csendben iszogattak, néhol beszélgettek

            Nem ez zavarta Győzőt. Amint szeme hozzászokott a terem tompa fényéhez, felfedezte, hogy az asztalát terítő abrosz gyűrött és néhol pecsétes. Nem újonnan szerzett pecsétekkel, hanem mosás utáni. Az egész terem olyannak tűnt, mint ahol ritka jelenség a nagytakarítás. A falakról lepergett festék egész térképet alkotott. A padlózat szennyes a behordott sártól, pedig napok óta nem hullott eső. Már éppen arra gondolt, szól a pincérnek, és kicserélteti az abroszt, aztán meggondolta magát. Úgy érezte, szolidaritást kell vállalnia ezekkel a szerencsétlen, kiszolgáltatott emberekkel. Ha ők kénytelenek, nap min nap elviselni a szegénységet, ő sem különcködhet. Nyomasztó hangulat nehezedett rá, jobb híján azon töprengett, hogyan tudná szóra bírni a pincért, hogy ne keltsen feltűnést.

            Néhány perc elmúltával különös dolog történt. Egy negyvenes korú férfi lépett be az ajtón. Körül nézett, majd tétova léptekkel Győző asztalához sétált. Valami elnézés félét motyogott, és leült az asztal másik oldalán. Nem lehetett állítani, hogy Győző örült a hívatlan asztaltársnak, kénytelen volt belenyugodni a jelenlétébe.

A pincér máris ott termett, s míg a férfi a megrendeléssel foglalkozott, Győző lopva szemügy vette. Nem olyan embernek tűnt, aki kénytelen koszos kiskocsmákban tölteni az idejét. Ellenkezőleg, olyan ember benyomását keltette, aki sokat ad a megjelenésre. Rövid ujjú, fehér alapon, fekete mintás ingben, melyet csak nyugaton lehet vásárolni, platinaszürke nadrágban, elegánsan nézett ki. Az ing szivarzsebére divatos igen drága napszemüveg volt akasztva, csuklóján svájci óra. Semmiképp nem illet a szegényes környezetbe. Ár azért sem, mert telt arcán, ápolt kezén meglátszott, hogy nincs kitéve a nap hevének.

            Amíg iszogatta a borát, az alatt Győző próbálta kitalálni a foglalkozását. Ám hamar rájött, ez képtelenség. Mindenesetre a pincér viselkedéséből megállapította, hogy nem lehet gyakori vendég. De, mi a csuda ütött bele, hogy éppen az én asztalom tetszett meg neki, amikor van üres asztal is? — morfondírozott. Azt is észrevette, míg másfele néz, a férfi őt vizsgálja. Először nem zavarta a dolog, hiszen maga is ezt tette. Az már idegesítette, hogy úgy tesz, mintha egyedül ülne az asztalnál. Legalább szólna már valamit, ez a mamlasz — háborgott magában, mert hogy akar valamit, azt már biztosra vette.

            Egyszerre csak, egy nagy bögöly légy röppent eléjük, s hangos duruzsolással az

asztalukon landolt. A férfi súlyos ökle lecsapott, de csak a poharakat indította meg, táncba fogtak. A légy elröppent, és szédelegve röpködött egy darabig, majd átszállt egy másik asztalra. Győző magában mulatott, hogy az asztaltársa, milyen ideges lett. Csak az idő bizonyult türelmesnek, egyhelyben topogott. Hirtelen eszébe jutott, voltaképpen, mért van itt, és már nem kifogásolta az asztaltárs jelenlétét.

            A férfi, mint aki megesküdött, hogy nem szól, csak oda-odapislantott Győzőre, és továbbra is hallgatásával tüntetett. Ezt már nem győzte Győző cérnával, a férfi arcára szegezte tekintetét, és halkan megkérdezte: — Van valami érdekes rajtam?

— Igen — hangzott a meglepően őszinte válasz.

— Ha megkérhetem, lenne olyan kedves elárulni, mi az az érdekes rajtam, hadd csodálkozzam én is? — Kérdezte

Győző egy kis szarkazmussal.

            A férfi arca kifejezéstelenné vált, egykedvűen, minden indulat nélkül válaszolt: — Nem fogja elhinni, éppen azon töröm a fejem, hogy fogjak hozzá, de az istennek sem jut semmi az eszembe.

            Rögtön előbújt Győző humorérzéke. — Álljak talán fel, hogy jobban szemügyre vehessen?

— Nem ilyesmiről van szó?

— Akkor, miről? Elárulná végre?

— Nem szeretném, ha háborgatásnak venné.

— Már megtette, amikor szó nélkül ideült az asztalomhoz. Gondolom, valami oka csak lehetett?

— Nem, csak...

— Csak? — türelmetlenkedett Győző. Végképp nem tudta kitalálni, mire akar kilyukadni a férfi. Arra viszont felfigyelt, hogy fél valamitől, mert egyre gyakrabban pillog az ajtó felé.

— Nem kifejezetten azért választottam a maga asztalát... Nos, okom van rá — hebegte halkan a férfi.

— Nézze, uram, ha továbbra is vacillál, fogom magam és elmegyek.

— Ne, ne menjen el! Rándult meg idegesen a férfi szája, majd közelebb hajolt Győzőhöz. Halkan, csaknem suttogva kérdezte: — Ha nem tévedek, Szabolcs Gézához van szerencsém, ugye?

            Őszinte megdöbbenéssel nézett Győző a férfire. Válaszolni akart, de torkára forrt a szó.

            A férfi türelmetlen lett — Nem válaszol?

            Győző szíve vadul kalimpált. Gyorsan összeszedte magát, arcára mosolyt varázsolt, ami kicsit ferdére sikerült. Könnyedséget színlelve kérdezte — Szabad tudnom...

— Kis türelmet, megmagyarázom.

— Tulajdonképpen nem érdekel már a magyarázata, elszállt a kíváncsiságom — mondta Győző száraz hangon, miközben alig tudta palástolni a türelmetlenségét. Addig nem akarta kiadni magát, míg meg nem bizonyosodott a férfi szándéka felöl. Talán éppen a segítségemre akar lenni, semmit nem lehet tudni. — Nem mindegy magának, mi a nevem? — makacskodott, de érezte, a kérdés gyerekes.

— Ha mindegy lenne, nem ülnék most itt — hangzott a bölcs válasz, és a férfi arcán átsuhant egy titokzatos mosoly. Szemét le nem vette Győzőről. — Megértem a bizalmatlanságát, s remélem, ön az, akire gondolok.

— Sajnálom, ha esetleg csalódnia kell.

— Egyre biztosabb vagyok abban, hogy nem.

— Akkor...

A férfi csaknem könyörögve súgta. — Nagyon kérem, a saját érdekében ne húzza az időt.

— Oké. A válaszom, nem vagyok az a személy, akit bennem remélt megtalálni.

            A válasz szemmel láthatólag kellemetlenül érintette a férfit. Az órájára pillantott, s mint akinek sietős dolga akadt, a pincért kereste a tekintetével.

— Látom csalódást okoztam — mondta sebesen Győző, aki már megbánta, hogy elhamarkodta a dolgot. Gondolatban a két támadója jelent meg előtte. Nem maradt más hátra, most ő próbálta maradásra bírni a férfit. Kedélyes, barátságos hangra váltott.

— Most én szeretném, ha maradna. Megiszunk még egy kört, aztán elcseveghetünk Szabolcsról. Mert ugye azt nem mondtam, hogy nem ismerem.

— Rendben, erre vártam — bólintott mohón a férfi. Mintha a saját türelmét akarná próbára tenni, odaintette a pincért. Győzőnek egy üdítőt kért, magának egy pohár portói bort, és kifizette az első rendeléssel együtt.

            Ár-már bevallotta Győző, hogy ő a keresett személy, amikor újra megszállta a bizalmatlanság. Az átélt szállodai támadás még élénken benne maradt. Erősen gyanította, hogy ők is Szabolcs Gézával akartak, valami miatt leszámolni. Zavaros az egész, gondolta. Vallomás helyett kérdéssel kezdte. — Mért keresi Szabolcs Gézát, ha személyesen nem is ismeri.

A férfi éles pillantást vetett Győzőre, majd mérges, türelmetlen hangon válaszolt. — Már nagyon unom ezt a macska-egér játékot, amivel szórakoztatjuk egymást. Azt mondta az imént, ismeri Szabolcs Gézát.

— Csakhogy én nem tudom, ön kicsoda?

— A maga szempontjából nem jelent semmit — erősödött fel a férfi hangja, mint aki megfeledkezett az óvatosságról. — Nos, válaszoljon! Maga Szabolcs, Géza vagy nem?

— És ha igen? Magának az, mit jelent?

— Nekem semmit, annál többet magának, uram — mondta a férfi, s idegességében, ki-be csukogatta a kezét. Belefúrta tekintetét Győző szemébe, úgy folytatta: — Megértem, hogy nem ismer meg, nagyon megváltoztam. Persze én sem ismertem rögtön magára, hiszen csak futólag találkoztuk, de már egészen biztos vagyok benne, hogy a Skorpió ül velem szemben. Felesleges ez a túlzott óvatosság.

            A Skorpió megnevezésre néhány pillanatig se köpni, se nyelni nem tudott Győző. Ügyesen elrejtette meglepetését, nyugodt hangon szólt: — Ha már mindent tud, jogos a kérdésem, mi késztette arra, hogy megkeressen?

            A férfi gyors pillantás vetett a környező asztalok felé. Amikor meggyőződött, hogy senki sem figyeli őket, hangját egészen halkra véve, így szólt: — Hogy, mi késztetett, hadd maradjon az én titkom. Magát viszont kötelességem figyelmeztetni, ha nem tűnik el azonnal Romániából, egy lyukas garast sem ér az élete. De hiszen ezt tudnia kell! Nos, ezzel a figyelmeztetéssel végre kiegyenlítettem a számlám, valakivel szemben. Ennyi, és nem több — fejezte be, és felállt, hogy távozzék.

            Ez az, amit Győző semmiképp nem akart. — Uram, nem hagyhat további magyarázat nélkül, csak úgy itt.

            A férfi oda sem figyelt, gyors léptekkel távozott.

            Mi ez? Nézett utána megütközve Győző. Az üldözőből üldözött lett? Bár nem ijedt be egykönnyen, most mégis úgy érezte magát, mint akit akaratán kívül bezártak egy sötét pincébe a patkányok közé. Néhány másodpercig maga elé meredt, aztán azon morfondírozott, vajon, mennyire lehet komolyan venni az idegen baljós figyelmeztetését. És, miért ne venné komolyan, látszott, hogy őszintén beszél. Igaz, az is látszott rajta, hogy fél valamitől, vagy valakiktől.Ha ez igaz, feleslegesen nem kockáztat. Tehát a fedő nevem: Skorpió. Persze lehet, hogy becenév. Akár így, akár úgy, ez a Szabolcs Géza veszélyt jelenthet valakik számára. Kócsag sok mindent elhallgatott, mint azt is, a nevem miatt komoly veszéllyel kell szembe néznem.

            Na, nem! — tett egy tiltó mozdulatot a kezével. — Ilyet nem játszunk, erről nem volt szó, amikor vállaltam az ügyet, méltatlankodott, s nyomban elhatározta, befejezi a romániai kirándulást. Elhatározta, holnap szedi a sátorfáját, és irány Magyarország, a biztonság. Megitta a maradék üdítőjét, és távozott a vendéglőből.

            Kinn az utcán még mindig ott vitatkoztak a férfiak, figyelemre sem méltatták, amikor elhaladt mellettük. Bevágta magát a kocsiba, és igyekezett vissza a hotelba. Óvatosságból azért figyelte a visszapillantó tükörből, nem követik-e? Semmi gyanúsat nem észlelt, s ettől megnyugodott.

            A szobájába érve rögtön a fürdőszobát célozta meg, hogy lezuhanyozzon. Már éppen a lefekvéshez készült, amikor ismét jelentkezett az óvatosságra intő érzés. A túlzott óvatosságot ugyan feleslegesnek tartotta, még sem akarta a figyelmeztetést úgy kezelni, mint haszontalan ijesztgetést. Ezt igazolta a folyosón történt váratlan támadás is. Kócsag azt mondta, Szabolcs Géza meghalt. Ez igaz is lehet, meg nem is, az viszont nem semmi, amit maga mögött hagyott. Nehogy már engem is utána küldjenek! Fogta az egyik plédet, fekvő alakká göngyölte, ráfektette a párnára, és ráhúzta a takarót. A másik párnát hóna alá csapta, egy kisméretű összekötő szőnyeggel együtt ment a fürdőszobába, és ott készített magának fekvőhelyet.

            Ám mielőtt lefeküdt, résnyire kinyitotta a fürdőszoba ajtaját, és maga mellé helyezte a Kócsagtól által ráerőszakolt kis női pisztolyt. Jó ideig nem jött álom a szemére. Részint a szokatlan, főleg kényelmetlen fekvőhely miatt, részint a feltámadó, s egyre erősödő szél miatt, amely a ház falához csapkodott valamit. A zajtól idegesebb lett, mint a rá leselkedő veszélytől. Észrevétlenül mély álomba zuhant, csak akkor ébredt fel, amikor kopogtak az ajtón.

            Az első pillanatban nem tudta, hogy került a fürdőszobába kövére, de amint ráeszmélt, rögtön ment ajtót nyitni. Ejnye, no! — döbbent meg, amikor ki akarta zárni az ajtót, és nyitva találta. A nagy elővigyázatosság mellett elfelejtettem kulcsra zárni. Mielőtt lenyomta a kilincset, óvatosságból a falhoz lapult. Az akciófilmekben látta.

— Jó reggelt — köszönt Doina, aki frissen, üdén libbent be a szobába. — Maga mindig ilyen későn kell?

— Tulajdonképpen korán kelő vagyok, csak... Úgy látszik, jót tett az itteni levegő.

— Hiszen nem is az ágyban aludt — nézett kérdőn a fiúra Doina, és közel lépett az ágyhoz. — Ez meg micsoda — kiáltott fel. — A célba lövést gyakorolta, és éppen éjjel?

            Mint akit kilőttek, úgy pattant Győző a lány mellé. A megdöbbenéstől nem tudott szóhoz jutni, Doina nem tréfált. Ugyanis a paplanon három lyuk éktelenkedett. Nem maradt kétsége afelől, a lövéseket neki szánták.

— Ki maga valójában? — kérdezte a lány olyan kutató pillantással, mintha a fiút most látná először.

— Ha én azt tudnám, bölcs ember lennék — szaladt ki Győző száján az őszinte válasz.

            Doina gúnyosan felnevetett. — Akkor most figyeljen ide, maga nem létező, anyagi voltában mégis itt látható, érzékelhető, senki fia!

— Megmagyarázom...

— Komolyan? — kiáltott Doina, miközben a belső érzelmeinek, minden vonulata kinn ült az arcán, amely Győzőre nézve nem hatott megnyugtatóan. Szóval megmagyarázza? Már kislány koromban is azzal tudtam szüleimet legjobban felbosszantani, hogy nem lehetett mesével elaltatni. Pedig akkor még kicsi voltam...

            A drámai helyzet ellenére, amint Győző a harcias lányra tekintett, újra előbújt a humora. — Megdöbbentő, hogy milyen kislányok vannak — vigyorgott.

— Hiába próbálkozik tréfával elterelni magáról a figyelmet, követelem, hogy válaszoljon a kérdésemre! Ki maga?

— Egyszer mát megmondtam, felesleges ismételgetni. De ne cseréljük fel a szerepeket. Jogom, csak nekem lehet felháborodni. Milyen hotel az, ahol éjszaka, csak úgy belelőnek a vendégbe?

— Ne ködösítsen! — villogott vészjóslóan Doina gyönyörű szeme. Formás, apró kezével olyan tiltakozó mozdulatot tett, melynek látványára Győző alig bírta magát visszatartani, hogy el ne kapja, és meg ne csókolja.

            Elkomorodott Doina tekintete. — Nem törnek senki életére ok nélkül — lökte mérgesen oda. — Az ilyen esetek megtörténéséhez súlyos okra, és két emberre van szükség.

— Egyet értek. Az egyik lő, a másik meghal. Most kivételes helyzet állt elő; életbe maradtam — mondta Győző, megejtően mosolyogva. Aztán csak állt fapofával, és nem tudta, mi tévő legyen. Az éjszakai kísérlet és a lány gyanúsítása teljesen összezavart benne mindent.

— Nem válaszol? — makacskodott Doina elszántan, közben a nyitott fürdőszoba ajtón keresztül megpillantotta a pisztolyt. Gyorsan odaugrott, felkapta, és a fiúra szegezte. Éles hangon kiáltotta. — Nos, uram, hajlandó válaszolni, vagy értesítsem a rendőrséget?

— Aztán, mit tálal majd eléjük? Azt, hogy egy békés turistát ma éjjel, valaki meg akarta ölni?

— Nyugodjék meg — válaszolt szemrebbenés nélkül, gúnyosan Doina —, a rendőrség tudja a dolgát, meg tudja ítélni a maga szerepét ebben a dologban.

— Némileg, talán.

— Mit ért, a némileg alatt?

— Majd a rendőröknek megmagyarázom.

— Akkor semmi probléma, uram — vágott vissza Doina élesre köszörült hangon, és nyúlt a csengő felé.

            Győző, tragikusnak látszó arccal felsóhajtott, és megfogta Doina kezét. — Erre nem lesz szükség szépséges hölgyem! Inkább bevallok mindent. Előbb esküdjék meg, amit most tőlem hall, senki emberfiának el nem mondja. 3 kezd

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.