Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Erdélyi skorpio hetedik rész

2012.07.08

Hetedik rész

— Csak azt ne!

— Módot adok rá, hogy élve megúszd ezt a találkozást, csak válaszolnod kell a kérdéseimre? Oke?

            A szerencsétlen arcán enyhülni látszottak a vonások. Tekintetével végigtapogatta Győző arcát, mint aki arról akar meggyőződni, komolyan veheti-e az ígéretet. Szinte suttogva kérdezte. — Mit szeretne tudni?

            Erőt vett Győzőn a sajnálat, de csak néhány pillanatra, felcserélte a megvetés. Most tanúja lehetett, hogyan mosódik össze a félelem a gyávasággal. Nem tagadta, már élvezte is a kialakult helyzetet. Hangja keményen koppant. — Először is tudni akarom, ki a megbízótok?

— Ezt nem tudom megmondani.

— Ne...em?

— Az igazat mondtam... Valóban nem tudom.

            Félelmetesen recsegett-ropogott Győző hangja, és a nyomaték kedvéért torkon ragadta a férfit — Szóval nem tudod? Pali madárnak nézel engem? Mit gondoltál,

mit fogok kérdezni? Talán, hogy kiskorodban, mikor kezdtél el járni?

— Higgyen nekem, Skorpió úr, nem tudom. Ha most rögtön megöl, akkor sem

tudok mást mondani.

— Mért nem a valódi nevemen szólítasz?

— Mert magunk között, csak Skorpió. Okunk van rá.

— Ők ismerik a megbízótokat? — intett fejével a többiek felé Győző.

— Ők sem tudnak többet, mint én. Erre megesküdhetek. Soka nem találkozunk személyesen a megbízóinkkal. Mi nem tudunk róluk semmit, ők viszont mindent tudnak rólunk.

            Győző nem volt jártas, sem a maffióizmusban, sem a gengszterizmusban, s éppen ezért hihetetlennek találta a fickó magyarázatát. Bár a hetedik érzéke azt súgta, a fickó igazat beszél. — Valakivel csak kell érintkeznetek, akitől átveszitek a megbízatást, meg a pénzt, amit kaptok érte?

— Rafinált módon van az megszervezve.

— Leköteleznél, ha elmondanád.

— Posta útján, borítékkal történik minden.

— Ez érdekesen hangzik, folytasd!

— Esküszöm, a munkáért járó pénzt is borítékban kapjuk, anélkül, hogy bárkivel is személyesen találkoznánk — sorolta, kétségbeesett igyekezettel a férfi. — Aki igénybe veszi a szolgáltatásainkat, nagyon óvatos.

            Jóllehet Győző hajlott arra, hogy higgyen, tovább szívóskodott. — Honnan ismernek benneteket? Ha tisztességes polgárok lennétek, nem mernének megkörnyékezni benneteket.

— Nehéz helyzetbe kerültünk...

— Ezért embervadászatra adtátok a fejeteket. Képzeld el, ha mindenki így gondolkozna?

            A bűnös megadóan hunyorgott Győzőre. — Néhány évvel ezelőtt a titkos szolgálatnál dolgoztam. A többiek is — fűzte hozzá. — egy csomó olyan megbízatást kaptam, amelyet a legnagyobb titokban kellett tartani. Én ugyan soha nem jöttem rá, hogy miért, de a megbízóim állandóan cserélődtek. Ritkán fordult elő, hogy ugyanazzal a személlyel kétszer is találkozhattam. A rendszerváltás után szétszéledt a titkosszolgálat, így én is munka nélkül maradtam. Nem maradt más választásom, elvállaltam minden, ami jött. Ki tudná megmondani, ki akarja a halálát, és miért? Mi nem is törekszünk, hogy megtudjuk, kinek dolgozunk. A pénzt, minden elvégzett munka után pontosan megkapjuk a szokott úton, a többi nem érdekel — fejezte be a férfi olyan bűnbánó tekintettel, mint akinek, csak egy elveszett gyereket nem sikerült megtalálnia.

            Na, ebből többet nem húzok ki — gondolta Győző csüggedten. Ezzel ellentétben ismét keményen koppantak ki száján a szavak: — Idefigyelj, te félre sikerült hős! Ha kiderül, hogy hazudtál, a golyó, amit a fejedbe kapnál, túl irgalmas

lenne számodra. A kínok kínjával fogsz megdögleni, ha beléd mar a Skorpio.

            A pocakos kezdett életjelt adni magáról. A füvet markolászta, de nem mozdult. A borostás ijedten figyelte Győzőt, aki felhúzta a pocakos szemhéját, és nyugodtan jegyezte meg. — Egy ideig még nem fog magához térni. Most pedig rebegd el nekem, mikor tudtátok meg, hogy mikor érkezem, és hol szálltam meg?

Mielőtt a férfi válaszolt, a pocakost fürkészte, nem hallja-e, amit mond. A megkönnyebbülését egy röpke sóhaj kísérte. — Csak a megérkezése napján kaptuk a fülest, azt pedig, hogy hol szállt meg, Marosvásárhelyen bárkinek gyerekjáték kideríteni. A megöletése kísérletében mi nem vettünk részt. Másnap tudtam meg, mi történt a hotelban, és hogy a terv nem sikerült.

— Abban ringattátok magatokat, kevesebb eszem van, mint nektek, mi?

— Jól elő volt készítve minden, csak...

— Ne locsogj feleslegesen, inkább arra válaszolj, a portás árulta el, melyik szobát vettem ki?

— Igen.

— Ő is benne van a buliban?

— Mondhatnám, hogy igen, de nem akarok Rankonak ártani. Ő nem akar részt venni semmiben, azt sem tudja, mire készülünk. Egy félrelépéséért a megbízóink markukban tartják, így kénytelen kisegíteni őket.

            Éppen be akarta Győző fejezni a faggatást, amikor a borostás újra szóra nyitotta a száját. — Elárulok még valamit, ha megígéri, hogy nem esik bajom.

— Majd meglátom. Beszélj!

— Ma kaptunk egy újabb parancsot. Amennyiben nem sikerül magát megtalálni, akkor Doina Crosont kell elrabolni, és rajta keresztül csapdába csalni. Ezt azért árultam el, mert Rankoval együtt kisegített egyszer a bajból.

— Rohadtak — hördült fel Győző, és a füle mellett hagyta elmenni az utolsó mondatot. Csak azt érezte, hogy a szíve hevesebben ver a kelleténél, a dühe pedig az agyáig szaladt. Búcsúzásul ököllel fejbe verte a mit sem sejtő gengsztert, rádobta az ájult társaira, és intett Jorának, hogy mehet. Mielőtt a fiú elindult, lelkére kötötte, hogy mielőbb szedje össze a srácokat. Felgyorsultak az események, és előbb kell akcióba lépniük

Most már tényleg élesbe megy a játék, nincs idő a lacafacázásra — gondolta elszorult szívvel Győző, a barlang felé baktatva. Minden oka meg volt, hogy az élet különös fordulatain törje a fejét. Amikor otthon, kényelmesen elterpeszkedve végigizgult egy krimit, mindig elképzelte magában, ő, hogyan viselkedne egy hasonló kritikus helyzetben? És íme! Életének e káprázatosan gyors fordulataiban esélye sem volt átgondolni cselekedeteit. Mindössze csak reagálni tudott, és ez így marad ezután is. Nevetni lett volna kedve. Mindegy, rántotta meg a vállát, már benne vagyok a sűrűjében.

            Gondolatai ezután idillikusabb képre vándorolt, édesanyjának szeretett arca jelent meg előtte. Maga elé képzelte, amint ül a tévé előtt, közben kötöget. Mikor még kicsi volt, minden évben körött neki egy pulóvert, és erről ma sem szokott le.

            Doroginé szereti az érzelmes, szerelmes filmeket, és az mellett nem titkolt élvezettel hallgatja a politikai csatározásokat is. A Parlamenti vitákat mindig végignézi, melyeket aztán alaposan kitárgyal a barátnőjével, kolleganőivel és a szomszédokkal. Például, ki mit mondott, mit kellett volna mondania, vagy válaszolnia. Nem mindenben egyeztek a vélemények, de egyben biztos: Nem a nőkre jellemző ideológiából, hanem gyakorlatiságból, a pénztárcájukon keresztül ítélték meg a soros politikai helyzetet. Ezen még a legnépszerűbb parlamenti show-menek hatásos szónoklataik sem tudtak változtatni.

— Téged valóban nem érdekelnek az ország ügyei, csak örökké a sport, az a nyavalyás verekedés? — zsémbelt Doroginé, amikor egy alkalommal Győző hazaérkezett, és átkapcsolta a tévét egy sport csatornára.

— A legkevésbé sem érdekel a parlamenti küzdőtér — válaszolt Győző mosolyogva, gyengéden nézve anyjára.

— Ha nem tévedek, történelem tanár vagy, nem? Illenék tudni, hogy zajlik hazánkban a történelem, még ha politikának hívják, akkor is.

            Győző egy puszival próbálta kiengesztelni az anyját, átölelte és derűsen válaszolt: — Fontos, drága anyukám, hogy a te patrióta lelkületed kielégül tőle.

            Jóllehet Doroginé cseppet sem haragudott a fira, ingerkedve folytatta: — Pedig, ha egyszer rá szánnád magad, és végignéznél egy parlamenti közvetítést, meggyőződhetnél, hogy sokkal szórakoztatóbb, mint a krimi, amiben csak ölik egymást.

— A parlamentben, talán nem?  

— Az más, Nem folyik vér.

            Tudomásul kell venned, drága anyukám, hogy nem vagyunk egyformák, nézeteink különbözőek Apu örökös hőzöngése nem szolgált jó példával számomra, kialakult bennem a közömbösség. Ezek a parlamenti közvetítések téged feldobnak, én dühöngenék rajta, ha érdekelne.

— Miből gondolod, amikor egyszer sem nézed?

            A válasz egy könnyed legyintés. Aztán Győző mást gondolt.— Én nem, de a kollegáim igen, a véleményük pedig nagyon lesújtó. Abból is leszűrhetem, bosszantó, hogy a sokmilliós költséggel megtartott parlamenti ülések java része azzal telik el, hogy felfújják az elhanyagolható kérdéseket, és a nagy nyilvánosság előtt  pocskondérozva próbálják lejáratni egymást.

— Ez így működik minden országban — heveskedett Doroginé. — Parlamenti szokás, a demokrácia része.

— Így igaz — mosolyodott el kelletlenül Győző. — Csak az az eredménye, mire végre a fontosabb dolgokra kerül sor, mindeni szikrázik az indulattól. Ahelyett, hogy a másik párt javaslatának a lényegét keresné, válaszában lángok csapnak ki a szájából. Jó, jó — fűzte hozzá, amikor látta anyja tiltakozását — , beismerem, vannak kivételes helyzetek, sőt személyek is, de lásd be, többnyire nem arra törekszenek, hogy egymás meggyőzzék, inkább arra, hogy legyőzzék.

Továbbá — folytatta Győző belemelegedve —, megfeledkeznek arról, hogy nem a bírói pulpituson ülnek, és nem az ítélkezés a feladatuk. Például előfordult már, hogy olyan személyes jellegű dolgot vágtak egymás fejéhez, a nép nevében, ami szerintem túlmegy, minden képviselői hatáskörön. Na, erről, ennyit — zárta le hirtelen a nem kívánt témát.

Gondolata Doinára ugrott át. Lelke mélyéig aggódott érte, és csak abban reménykedett, hogy estig nem történik baja. Szilárdan elhatározta, amint Jora ismét jelentkezik, azonnal akcióba lépnek. Ha úgy sikerül minden, ahogy kigondolta, akár indulhatnak is Doinával és Jorával Kolozsvárra. Egy percig sem lenne nyugtom, ha itt hagynám, gondolta. Éva jutott eszébe. Szegény lány, szólalt meg a lelkiismerete. Fele annyi érzést nem sikerült kihozni belőlem fél év alatt, mint Doinának három nap alatt.

Most, hogy jutott ideje átgondolni Évával való kapcsolatát, nem tudott elfogadható magyarázatot találni arra, hogy néha, mért tartott többre egy jó filmet, mint Éva dorombolását. Ha sokáig nem találkoztak, hiányzott, ha sok időt töltöttek együtt, idegesítette a jelenléte. Bár az is igaz, az érdeklődésük nagyban különbözött egymástól. Viszont nem kétséges a lány szexis megjelenése ellenállhatatlanul hatással volt rá. Feldühíteni azzal tudta legjobban, ha nem figyelt rá, amikor nagy hévvel mesélt valamit. Ezen már csúnyán össze is kaptak. Megbeszélték egyszer, hogy az estét együtt töltik, és Éva elmeséli, miért veszett össze a főnökével.

Azonban Győző megfeledkezett szólni, hogy a tévében Chuck Norris film megy, és mindenképpen meg akarja nézni. Éva lenyelte a mérgét, és várta a film végét. Amikor végre vége lett, Győző átkapcsolta egy másik adóra, ahol éppen egy sportesemény zajlott. Ennél a merényletnél már elszakadt a lány cérnája, visítva törtek elő szájából a szavak. — Kapcsold ki, de azonnal!

      Győző rápillantott, csillapítolag megsimogatta a haját, és zavartalanul nézte tovább a műsort.

— Szóval nem kapcsolod ki?

— Ha kibírtál másfél órát, drágám, kibírsz még egy keveset — válaszolt Győző

laza flegmával.

— Ez már a második óra.

— Hűha, de gyorsan múlik az idő — lökte oda Győző, anélkül, hogy levenné szemét a képernyőről. — Tartsd addig forrón magad drágám, míg befejeződik a film. — Órájára pillantott. Tíz-tizenöt perc.

— Nem, drága szerelmem! — süvöltötte Éva, magából kifordulva, és szeme felért egy tűzhányóval. Gyorsan magára kapta a ruháit, Győzőt egy pillantásra sem méltatva, kicsörtetett a lakásból.

            Bele tellett egy hétbe is, mire egy óriási csokor virággal sikerült Győzőnek kiengesztelni

VI

 

Lángolva sütött a nap, Kolozsvár izzott a melegtől. A munkából sietve hazafelé tartó emberek fújtatva szedték a levegőt, az élet nem állhatott meg.

            Egy elegáns fekete Ford kanyarodott be a Robinson Crusoe utcába, s megállt a tizennyolcas számú ház előtt. Bárkinek azonnal feltűnhetett, hogy a mellette lévő épülettel együtt, nem régen tatarozhatták. Hófehér falaikkal messziről elütöttek a többi, már omladozó vakolatú, valamikor a gazdagoknak épített házaktól. Kócsag Mihály, anélkül, hogy meglepetést tanúsítana, határozott léptekkel sétált fel a ház előtti lépcsőn. Lassú, kimért mozdulattal megnyomta a csengőt és várt. Bentről semmi nesz vagy mozgolódás nem hallatszott ki, mégis tudta, hogy szemügyre vették. Türelmesen megvárta a szemle befejezését, s mikor az ajtó nesztelenül kinyílt, szembe találta magát egy középkorú, hegyi pásztor kinézetű román férfival, aki kétoldalt lelógó harcsabajuszt viselt. A bajusz végei oldalra billentek a nyájas mosolytól, amely sehogy sem került szinkronba a beesett arcával.

            Köszönés nélkül lépett be Kócsag a hatalmas előszobába. Komor félhomály fogadta, és megcsapta a helyiség hűvös levegője. — Itt van mindenki? — kérdezte, amint becsukódott mögötte az ajtó.

— Nem tudom, uram. Nem közölték velem, hány személyt várnak. — válaszolta a

férfi, és megmerevedett az arca, jelezve, hogy nem tartozik rá.

            Én ostoba, gondolta Kócsag. Mérgében beharapta az alsó ajkát. A legnagyobb óvatosságot követelem meg mindenkitől, és végül én hibázom.

            A harcsabajuszos egy hatalmas szárnyas ajtóhoz kísérte Kócsagot, és kinyitotta előtte. — Ide tessék befáradni — mondta alázatos hangon, majd nyomban elsietett.

            A helyiség, melybe Kócsag belépett, olyan dolgozószobaféle lehetett. Ellentétben az újonnan tapétázott falakkal, kopott bútorzatával olyan hatást keltett, mintha már nagyon régen használták volna. Csak az íróasztalon heverő iratok jelezték, hogy nem így van.

— Isten hozta a fedélzeten, Kócsag úr — Hangzott oldalról egy kellemes férfihang.

A könyvszekrény mellől előlépett egy jó megjelenésű, harmincöt év körüli férfi. Szeméből barátságos fény sugárzott

— Petre Tanase? — kérdezte kikerekedett szemmel Kócsag, mintha most látná először. Nem titkolt kíváncsisággal nézett végig a farmernadrába, fekete pólóba öltözött, jóképű, fiatalos kinézetű férfin.

— Látom, uram, meglepte a szerelésem — mosolyodott el Tanase.

— Nem tagadom, igen.

— Nem tartom szükségesnek, mindig díszruhában parádézni — magyarázkodott Tanase. — felesleges, és kényelmetlen.

— Igaza van, barátom — bólintott Kócsag, noha nem osztozott Tanase véleményével. Nem akart, már a megérkezése első pillanataiban vitatkozni. Még hozzá is fűzte. — Azt hiszem, valóban szabadabbnak érzi magát az ember,  a maga kifejezésével élve, ebben a szerelésben. Az elegancia sok mindenre kötez. Például a komoly viselkedésre... Ej, de szívesen cserélnék magával, Petre fiam. Egyedül van? — csapott át más témára, mint aki megfeledkezett arról, miért is jött.

— Ó, dehogy, mind a hárman itt vagyunk, a másik szobában várják önt, uram. Nem tartottam fontosnak összehívni azokat is, akik csak részfeladatokkal vannak megbízva. Arra gondoltam, Kócsag úr is helyesli, ha előbb mi négyen tárgyaljuk meg a lényegesebb részleteket.

— Nagyon helyes, Tanase, ön megértett engem. Igazán impozáns a ház kívülről is, bár én jobban szeretem a komorabb színeket, nagyobb a méltósága — váltott ismét más témára Kócsag.

            Büszke mosoly jelent meg Tanase arcán. — Én is elégedett vagyok. Már a ház belső munkálataival is készen vagyunk. Ez a dolgozó szoba csak álca — mutatott körül. — Itt fogadjuk azokat, akik kevésbé fontosak számunkra. Az innen nyíló, parányi előszobán keresztül jutunk el a nagy szalonba. Remélem, meg lesz elégedve, uram.

— Elmés kigondolás — bólintott kócsag elismerően.

— Tekintsen ki az udvarra is, uram.

            Kócsag engedett a felszólításnak. — Mit kellene látnom? — kérdezte csodálkozva, amikor egy tűzfallal találta szembe magát.

— Megvettük a mellettünk lévő házat.

— Igen? Fontos ez nekünk?

— Kócsag úr, majd meggyőződhet arról, hogy nem felesleges pénzkiadás. Ezt a két házat szabálytalanul túl közel építették egymáshoz.

— És, mi következik ebből?

— A tűzfal adta az ötletet a ház bővítésére. A két házat, egy zárt folyosóval összekötöttem, ily módon, ha a helyzet úgy kívánja, akár húsz vendéget is el tudunk helyezni. Ha az ön terveire gondolok, a jövőben gyakran fog úgy adódni, hogy szükség lesz rá — magyarázta Tanase, miközben sejtelmes mosoly repdesett a szája körül. — A további elképzelésem, hogy önnek, Kócsag úr, nem szükséges olyan személyekkel érintkeznie, akikkel nincs közvetlen kapcsolatban. A két külön bejáratú ház kitűnő lehetőséget nyújt a foglalkoztatott személyek elkülönítésére is. Sőt a szelektálásukra, anélkül, hogy találkoznának.

            Elmerengve nézett Kócsag Tanasé lelkes arcára. Nem tudta, mit válaszoljon, nem volt idő rá, hogy a kitűnőnek látszó ötlet hasznosságát fontolóra vegye. Már zsongott a feje a rázúdított információktól. — Azt hiszem, meggyőzött — Szólt végül, hogy ne szegje kedvét a túlbuzgó Tanasénak. — Konkrétan, kinek az agyából pattant ki, ez a nagyszerű, agyafúrt ötlet? — kérdezte, de nem árulta el, hogy a választ máris kiolvasta a szeméből.          

Tanase akaratlanul, büszkén egyenesbe rántotta magát, szeme megcsillant. — A világért sem szeretném személyemet előtérbe állítani, mégis ki kell mondanom, az ötlet tőlem származik.

            Nos, majd kiderül az is, a rád bízott munkát, ugyanilyen körültekintően végezted-e el? — gondolta magában Kócsag. Némi szünet után finoman elmosolyodott. — Talán nem szükséges tovább várakoztatni a többieket. Lesz még időnk a beszélgetésre.

— Ó, elnézését kérem, uram, igazán nem akartam... — mentegetőzött észbe kapva Tanase. — Máris mehetünk — mondta, és kinyitotta Kócsag előtt az ajtót.

            Nem kis meglepetés várt Kócsagra. Belépve a szalonba nem volt hétköznapi látvány, ami a szeme elé tárult. A helyiség tündökölt a fényűzéstől, minden fellelhető volt, ami egy elegáns, főúri életvitelhez szükséges. Méregdrága antik, intarziás bútorzat, emprimé huzattal, színben hozzáillő szőnyeggel. Az ablakokon leheletfinomságú, dúsan redőzött függönyök: a falon pezsgőszínű tapéta. Csak bámulni tudott. Igaz, szabadkezet adott Tanasénak, dehogy ennyire éljen vele, erre nem számított

Amikor magához tért ámulatából, azon töprengett, vajon, milyen magyarázattal szolgál majd Tanase erre a nagy fényűzésre, amit eléje ömlesztett. — El vagyok ragadtatva — dünnyögte.

— Ez is az én elgondolásom eredménye, húzta ki ismét magát Tanase.

— Nincsenek kétségeim afelől.

— Később megmutatom a többi helyiséget is.

— Gondolom, azokkal sem fog szégyent vallani.

— Ki merem jelenteni, hogy valóban nem — felelte Tanase, anélkül, hogy észrevenné Kócsag hangjában a rosszallást.

            Sőt, már gúny is vegyült a hangjába, amikor folytatta: — Igazán nem panaszkodhatom, hogy a házra kapott pénzt nem eredményesen használta fel. — Bár kerülni akarta, hogy felzaklassa Tanase lelkivilágát, hangjából hiányzott az őszinte lelkesedés. — A látottakból ítélve megállapíthattam, Petre barátom, hogy olyan kalózhajón kíván szolgálni, amely színes égőkkel van kivilágítva, a fedélzetét pedig süppedő szőnyeg borítja.

            Miközben beszélt, arra gondolt, amikor látta ezt a lepusztult házat, és kiadta az utasítást a lakhatóvá tételére, a legmerészebb álmában sem képzelte el, ezt a példátlan pénzpocsékolást. Kétszer annyi összeget adott Tanasénak, mint amennyit a ház felújítására szánt, jóllehet nem azért, hogy azt mind kötelező elkölteni. A két másik férfi felé fordult, mint egy jelezve, hogy a téma befejezve.

— Banus úr, Ausztráliából — Mutatott Tanase egy kissé köpcös, csontkeretes szemüveget viselő, negyven év körüli férfira. A szemüveg kerete mély árkot vésett az orrnyergére. Észre lehetett venni, hogy álldörzsöléssel próbálja leplezni zavarát. — Ő pedig Dorogi úr Budapestről — folytatta Tanase. — A múltkor már elmondtam mindent az urakról, nem hiszem, hogy újra szükséges lenne rátérnünk, csupán annyit szeretnék hozzáfűzni, mindketten tökéletesen megbízhatóak.

— Örvendek, uraim — hajolt meg szertartásos eleganciával Kócsag. — Kár lenne húzni az időt, máris rátérhetünk a jövetelem céljára — mondta, és mesterkélt

pózban ereszkedett le egy nem túl kényelmesnek látszó székre.

— Valami italt? — kérdezte Tanase.

— Talán vodkát és ásványvizet.

— Bármivel szolgálhatok, húzta ki magát Tanase, és egy hatalmas könyvszekrényhez lépett. Megnyomott egy gombot, mire a könyvszekrény középső része előre csúszott, tett egy teljes fordulatot, és egy bárszekrény vált láthatóvá, benne az italok arzenálja.

— Nem értem, mi szükség van erre az álcázásra? — kérdezte Kócsag elámulva.

            Különös és sokat sejtető mosoly jelent meg a három férfi arcán. Tanase válaszolt: — Feltehetően azért utazott ide, Kócsag úr, hogy meggyőződjön, jól végeztük-e a ránk bízott feladatunkat.

— A bárszekrény lenne a meggyőző eszköz? — ugrott fel Kócsag szemöldöke a homlokára. — Igazán el vagyok bűvölve, elmés, impozáns kitalálmány,  mit bizonyít?

            Hogy súlyt adjon a mondanivalójának, Tanase arca komolyra váltott. — Nos, uram, a legrafináltabb álcázás sem érne egy fabatkát sem, ha megfeledkeznénk az óvatosságról. Mint már az előzőleg említettem, megvásároltam a szomszédházat. Az említett ok, csak másodlagos, fő ok, hogy a földalatti folyosó ott ér végett, és a korábbi, egyik lejárati ajtó. Azonban nagy hátrányára, könnyen fel lehetett fedezni, ezért lezárták. Tekintettel arra, hogy ebből a házból nyíló titkos bejáratott sem találtam biztonságosnak, amely a könyvszekrény mögül nyílik, átalakíttattam a rendszert. Ha mégis rátalálna valaki a nyitó szerkezetre, és megnyomja a gombot, csalódás éri, mert egy bárszekrénnyel találja szembe magát. A sok ital pedig arra szolgál, hogy félrevezesse az illetőt. Joggal hiheti azt, hogy itt valaki nagyon szeret inni, amit titkolni akar.

— Attól tartok, még most sem értem pontosan — makacskodott Kócsag, noha fokozott érdeklődéssel hallgatta Tanasét, aki zavartalanul folytatta.— Talán szíveskedjék közelebbről megtekinteni. A belül a bárszekrényt tükör borítja, kivéve a felső részt, melyet ízléses, többszínű, virágmintás tapéta borít. Ha a virág egyik bibéjét megnyomjuk, a bárszekrény előre tolódik, és láthatóvá válik egy könnyen nyitható ajtó. — Megnyomta az egyik virág bibéjét, és az történt, amit magyarázott.

             Ha eddig Kócsag szkeptikusan fogadta Tanase beszámolóját, a jelenet meggyőzte. — Igazából, csak gratulálni tudok, kedves Tanase, és elmondhatom, hogy meggyőzött. Ha nem sértem meg, a további részletekre, még majd rátérünk. Most koncentráljunk a feladatokra. Az első, egyben a legfontosabb kérdésem: ráharapott- e a horogra a két balfácán? Nevezetesen Golan és Ivetici.

            Tanase, akinek a kérdés szólt, lekapta tekintetét Kócsagró, és nem válaszolt. Ujjaival az asztal lapján zongorázott.

            A másik két férfi is a hallgatásával tüntetett. Csupán Banus szemüvege csillogott, az ablakon bevetődő fény hatására.

— Nos, uraim, a kérdést feltettem, várom a válaszukat — keményedett meg Kócsag hangja, közben láthatta, hogy mindhárom férfi szemében zavartság bujkál.

— Még semmi eredményről nem tudunk beszámolni — kockáztatta meg a válaszadást egy ferde mosoly kíséretében Bonus. — A rendelkezésünkre álló idő nagyon rövidnek bizonyult.

— Én nem az idő rövidsége felöl érdeklődtem — tört ki Kócsag bosszúsan. — Ha

jól emlékszem, Tanase úr telefonon úgy tájékoztatott, hogy Dorogi tevékenysége, a megérkezése napjától fogva, programszerűen zajlik.

— Igen.., de...

— Csak ennyit tud mondani? — hördült fel Kócsag, kizökkenve méltóságos nyugalmából, és elöntötte arcát a pirosság. — Ön olyan csinnadrattával készítette elő az érkezését, hogy joggal volt várható, a megbízott két úr hanyatt-homlok veti magát Szabolcs Géza nyomába. Mindenesetre, így lettem tájékoztatva.

            Tanase is kiesett derűs nyugalmából, semmi nem jutott eszébe, amivel védekezhetne, csak az ádámcsutkája liftezett, le s fel.

— Sajnos nem a terv szerint alakultak a dolgok — válaszolt helyette a Drogannak

nevezett férfi.

— Nem a terv szerint alakultak a dolgok? — ismételte meg éles gúnnyal Kócsag, és sötét tekintettel nézett a férfire. — Önök tréfálnak velem?

— Semmi kedvünk tréfálkozni, uram — vette át a szót Tanase nekibátorodva. — Sajnálattal vallom be azt is, hogy már az első napon, egy váratlan esemény, amire nem számítottunk, akadályozta a munkánkat.

            Már metszett Kócsag hangja. — Kicsit világosabban, ha kérnem szabad!

— Valaki, vagy valakik, nem tudni, milyen okból, megkísérelték eltenni láb alól Szabolcsot. Szerencsére nem sikerült nekik, viszont ezzel a próbálkozással összekuszálódtak a szálak.

Alig hitt Kócsag a fülének — Hogyan történhetett meg, és kik a merénylők?

— Ezt a kérdést mi is feltettük magunknak.

            Kócsag tűnődve nézett maga elé, lassan, vontatottan szólt: — Erős a gyanúm, sőt meggyőződésem, hogy Jean Ivetici és Misu Golan voltak a tettesek. Úgy tűnik, egy lépéssel előttünk járnak.

— Ez merőben lehetetlen — Tiltakozott Tanase. — Szabolcs megérkezése előtt őt nappal, figyeltettük azokat az utakat, hotelokat, ahol a fiú felbukkanását vártuk.

— Igen? Érdekes, ön azt is megígérte, a fiú megérkezése napjától, őt is figyelteti, arra számítva, hogy Ivetici és Golan besétál a csapdába.

— Ez meg is történt. Két, mindenre kapható fickót állítottam rá. Az volt a

feladatuk, hogy Szabolcs minden mozdulatáról beszámoljanak. Azon felül, ha a két ember felbukkan, azonnal értesítenek. És ez nem minden. Nyólc embert helyeztettem el, kettesével szétszórva, különböző vendéglátóhelyre, hogy azonnal akcióba léphessenek, ha arra utasítást kapnak. Erre, mi történt? Kész rémálom. Szabolcs a merénylet után nyomtalanul eltűnt. Sikerült ugyan elkapnunk egy alakot, aki korábban Iveticivel dolgozott együtt, találkoztak is Szabolccsal egy vendéglőben. Aztán kiderült, csupán a véletlen egybeesése volt. Alaposan kifaggattuk, nincs okunk kételkedni a szavában. Csak mi tudjuk Szabolcsról, hogy

nem ő az igazi.

— Hol van ő most? — kérdezte Kócsag. Összeráncolt homloka elárulta, hogy nincs egy véleményen Tanaséval.

— Sajnos ő is eltűnt Marosvásárhelyről. Nem tudom, hogyan, de köddé vált.

— Ez példátlan! — lendült Kócsag karja a magasba. Szörnyű dühös lett, és nem is akarta leplezni. — Maguk, uraim, sarlatánok! Mi több, idióták! Már egy vagyonba került a szórakozásuk, s ahelyett, hogy komolyan vennék a feladatukat, ülnek a sejhajukon, és várják, hogy maguktól megoldódnak a dolgok. Hallatlan, dilettáns módon elengedik azt az embert, aki a kulcsfigurája...

            Egy mély lélegzetvétel után Kócsag , tőle szokatlan kemény szavakkal, túlfűtött

indulattal bírálta a három ember eddigi munkáját. Míg beszélt, mély csend telepedett a szobára, megpróbálta elkapni Tanase tekintetét. De ő lehajtotta a  fejét nehogy ki lehessen olvasni szeméből a gondolatát.

            Egyedül Banus jelezte, előre hajolva, hogy éberen figyel, minden kimondott szóra. Gondolt egyet, és nyugodtan szólt: — Bocsásson meg, uram a merészségemért, de ön híján van, minden realitásnak.

— Mit merészel mondani — horkantott Kócsag, és éles barázdák lepték el az arcát. Nyugalom, csitította magát.

— Uram — folyatta zavartalanul Banus —, Ön valóban sok pénzt áldozott a céljai elérése érdekében, amelyet, nem kis kockázattal, mégiscsak nekünk kell megvalósítanunk. Most egy kis csavar került a gépezetbe. És hogy finoman fogalmazzak, ön elfelejtett számolni azzal a kis semmiséggel, hogy a pénz magában nem minden. Ha így lenne, akkor az ön nagyra becsült Ceausescu barátját nem végezték volna ki.— Nem tartozik ide.

— Valóban nem. Bátorkodom javasolni, szíveskedjék megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy a teljes siker még várat magára.

— Ez hatott. Kócsag belátta, a türelmetlenségével nem megy semmire, csak magának árt vele. Fékezett indulattal, de nyersen kérdezte: — Legalább tudnak valamit Goianról és Iveticiről?

— Mint már említettem, alig valamit — válaszolt Tanase rezignáltan. Igaz Szabolcsot azért iktattuk a tervünkbe, hogy lépre csaljuk őket, de ami késik, az nem múlik. — Némi szemrehányással nézett Kócsagra. — Ha megengedi, uram, egy gondolat erejéig visszatérnék a korábbi témánkhoz. Nem szabad elfelejteni, hogy az ön kérésére jöttem vissza Ausztráliából, hogy Romániában éljek...

— És milyen jól — vetette közbe Kócsag.

A megjegyzés ugyan célba talált, Tanase nyugalmat erőszakolt magára. Amikor válaszolt, szemrehányás érződött ki a hangjából: — Ez a rezidencia csak is az öné, Uram. Én csak albérlő vagyok benne, de ezt most ne bolygassuk!

            Nem tagadta önmaga előtt Kócsag, hogy jól esett kimondania, ami nyomta a begyét. Átváltott a szokásos, kegyesen udvarias hangra: — Kizárólag önön múlik, Tanase barátom, milyen minőségben fog a jövőben itt lakni. Önöknek nincs hozzá szavuk, Uraim? — Fordult a másik két férfi felé, hogy elkerülje a beszélgetés további, nem kívánt részét.

— Ha az imént elhangzottakra, gondol, Kócsag úr, akkor nincs mit hozzáfűznöm, azt ismételhetném meg, amit Banur úr az imént mondott — válaszolt Drogan, figyelmen kívül hagyva, Kócsag és Tanase között zajló párbeszédet, majd hozzáfűzte.  — Legfeljebb megtolhatom egy újabb ígérettel.

— Nekem az ígéret kevés.

— Sajnos, ahogyan a helyzet alakult, pillanatnyilag nem tehetünk többet — felelt Tanase Drogan helyett, aki nem hagyta magát leállítani.

— Itt most új helyzet állt be. Nem elég csupán csak figyelni, Szabolcs lépéseit, hanem a mi dolgunk az életére is vigyázni. Ha a fiút kinyírják...

— Jó, jó — bólogatott Kócsag. Akkor nincs más hátra, uraim, mint előkeríteni Szabolcsot a legrövidebb időn belül. Közben megtudni, kik akarnak az életére törni, és likvidálni őket.

            Alig bírta Tanase elrejteni meglepetését. — Nem tudom, hogy gondolja, Uram, felhívom a figyelmét, a dolog nem olyan egyszerű — mondta Tanase a két társára pillantva. — Romániában működő rendőrség is van.

— Mit számít ebben az anarchiában, ami itt uralkodik? — legyintett Kócsag, mintha csak arról lenne szó, hogy két macskát kell eltüntetni. — Észre sem veszik, ha eltűnik valaki.

            Mindhárman elképedve néztek Kócsagra.

— Ön javarészt távol él Romániától, uram — mondta Drogan hűvösen. — Éppen ezért, nekem úgy tűnik, uram, sok mindennel nincsen tisztában.

— Nem vagyok tisztában? — szárnyalt két oktávval magasabbra Kócsag hangja, és néhány pillanatra elhallgatott. — Lehet. Azonban semmit nem változtat az elvárásaimon. — szavai kemény határozottsággal koppantak tovább. —  Nem az enyém, az önök feladata eltávolítani az okvetlenkedőket. Megszereztem önöknek a leg ideálisabb embert csaléteknek, akinek segítségével, szinte páholyból nézve, kézre keríthették volna Iveticit és Goiant. Erre önök, sarlatánokkal dolgoztatnak. Nem érdekel, hogyan manővereznek, Jean Iveticit és Misu Goiant akarom, még akkor is, ha egy század rendőrség gyűrűjéből kell kihozni őket. — Valósággal fortyogott már Kócsag hangja az indulattól. — Nem számoltam, ez után sem teszem, mert nem érdekel, mibe kerül az akció lebonyolítása, kizárólag az érdekel, hogy a két ember itt álljon előttem. Végre rájuk olvashassam a halálos ítéletüket az árulásukért. Igen, igen, azért, mert cserbenhagyták azt az embert, aki magas pozicióba helyezte őket, akire felesküdtek, hűséget ígértek

            Miközben Kócsag a felmagasztosított múltról beszélt, hangja megtelt kéjes gyönyörűséggel, azzal ellentétben szeméből pattogtak a gyűlölet szikrái. Szinte, már csak magához intézte a további szavait. — A kivégzésüknél végignézem haláltusájukat, épp úgy, mint ahogy másik végignézték, Ceausecscu barátom és felesége Elena kivégzését. Esküszöm, míg erőmből, megromlott egészségemből futja, megfizetek mindenkinek, aki csak közre működött abba a gyalázatos összeesküvésben. Úgy lőtték le őket, mint egy veszett kutyát: a nemzet klánját, akinek nagyságához senki emberfia fel nem érhet.

            Az elhangzottak után néma csend telepedett a szobára.

            Végre Tanase urrá lett a megdöbbenése felett, sápadt, komor arccal hallgatta Kócsag gyilkos kifakadását. Kínos mosollyal szólt: — Ismerem, Uram, a barátjához fűződő érzelmeit, és méltányolom a bosszúvágyát, azonban van egy dolog, ami zavarba ejt.

— És pedig?

— Szabadjon emlékeztetnem, Kócsag úr, az akciónk lényegére, miszerint a kulcsok megszerzésében állapodtunk meg. Arra viszont nem emlékszem, hogy gyilkosságban való részvételre is ígéretet tettem volna. Az már az ön személyes elszámolása, uram.

            Néhány másodpercig, csak a csend uralkodott. Kócsag mozgékony arca megmerevedett, tekintete önmagába irányult. Amikor megszólalt, hangja tompán kondult. — Gyilkosság? Ön nem értett meg semmit! — Arckifejezése hirtelen megváltozott. — Szó sincs gyilkosságról, az imént elragadtattam magam. Nem tagadom, nagy bennem kísértés, de tartom magam a megállapodásunkhoz. Legfőbb törekvésem, hogy a két férget átadhassam az igazságszolgáltatásnak. Persze a kulcsok megszerzése után.

            Tanase megkönnyebbülten bólintott. — Lesz a jövőben éppen elég nehéz feladatunk, nem szeretném tetézni... De térjünk vissza a kulcsokra — folytatta száraz tárgyilagossággal. — Kettő, Kócsag úr birtokában van, a harmadik Ivetici és Goian urak valamelyikénél, és mint tudjuk, a szilabarlang páncélajtaját, csak három kulccsal lehet kinyitni a barlangban elrejtett óriási vagyont képező ékszerek, napóleonarany pénzekhez, csak akkor férhetünk hozzá, ha mind a három kulcs a kezünkben van. E nélkül az ön hegyeket rengető tervei, bosszújának beteljesedése, csak ábránd marad.

— Nem egészen van így — mosolyodott el kegyesen elnézéssel Kócsag. — A bosszúm megvalósításához futja a vagyonomból, azonban nem szeretném, ha a tervem, talán az utolsó, kútba esne. Így valóban a kulcs megszerzése marad

legérzékenyebb tevékenységüknek. Igaza van, Petre barátom, tegyünk most félre,

minden egyebet, és csak a kulcs megszerzésére koncentráljunk.

            Egyből megcsillant Tanase szeme, hiszen a részesedés őt is érintette. — Örülök, hogy egyezik a véleményünk.

            Drógan, aki némán hallgatta Tanase és Kócsak között elhangzott eszmecserét, most is szerényen szólt közbe: — Minden akciót a céljai minősítenek, azonban meg kell jegyeznem, Kócsag úr, hogy nem értem a bosszúja valódi okát.

            Kócsag máris elfelejtette a korábban tett ígéretét, és buzgó igyekezettel próbálta

meggyőzni a három férfit: — Tanase úrnak, részben már vázoltam a helyzetet. Jegyezzék meg, uraim, mi csak azt a feladatott végezzük el, amit ránk rótt a történelem, és ez minősíti a céljainkat. Hogy bosszúnak, vagy kötelesség teljesítésének nevezzük, az nem változtat semmit.

            Neked biztos nem! Szerette volna mondani Drogan.

— Tanase úr elmondhatja önöknek — folytatta Kócsag —, mi inspirált arra, hogy feláldozzak mindent a szent küzdelem oltárán, és meg is értett. Ugye, Petra fiam?          Tanase kelletlenül, de rezdüléstelen arccal bólintott. Azt viszont a világért sem árulta volna el, hogy kicsit sem indították meg Kócsag fennkölt, bosszúra szomjazó szavai. Az egész együttműködést nem így képzelte el. Józan megfontolással, csak azt vállalta, mely tartalmában megfogható. A túlfűtött érzelméből, tömény gyűlöletéből nem vállalt részt. Mint ahogy a gyilkosságból nem. Amikor engedett Kócsag csábító ajánlatának, egészen más pozicióból nézte a vállalt feladatot; sem akkor, sem most nem vesztette el a realitását, a Romániában lezajlott forradalmi események miatt. Jól tudta, mért történnek úgy a dolgok, ahogy megtörténtek, csupán nem vett részt benne. Nem vett részt benne, mer mindenképpen Ausztráliába akart kijutni. Nem érdekelte, mi módon végezték ki Ceausescu házaspárt, és az sem volt fontos számára, kik tartották és tartják kalodába, a szabad gondolkodástól is megfosztva, a román népet.

Most pedig nem akart vitába bocsátkozni. Részint, mert a saját egzisztenciája, anyagi fellendülése függött a terv sikerétől, főleg Kócsagtól. Ezeket tartotta fontosnak, és nem Kócsag beteges bosszúvágyát.

Amikor a rendszerváltozás káosza alatt sikerült Ausztráliába kijutnia, nem volt semmije. A rokonai segítségével a szerencse viszont rámosolygott; egyik sikeres vállalkozás a másikat érte, de a hőn vágyott meggazdagodás nagyon távol állt tőle. Lényegében nem is akart az új hazában gyökeret verni. A román állampolgársága lehetővé tette, hogy időnkét az ó hazában is bonyolíthassa az üzleteit. Kócsag ajánlatában élete legnagyobb kiugrását látta megvalósulni. A már megszerzett tőkéjét nem akarta feláldozni, bizonytalan kimenetelű üzletekre, úgy okoskodott, ha Kócsagtól megkapja a vagyon ráeső részét, szinte korlátlan lehetőségeket nyer vele. Az az őrült, gondolta megvetéssel, boldoguljon tovább, ahogy tud, de nélküle!

Nem tudta megérteni, ezt a bosszút lihegő ember elszántságát. Amikor hallgatta, valósággal feldühítette esztelen vaksága, amely megfosztotta a józan ítélőképességétől. — Uram — szólt halkan, leküzdve ellenszenvét —, attól tartok, valamit figyelmen kívül hagyott. Nevezetesen, a nemzet klánját, aminek tartotta magát, maga a nemzet elégelte meg, és tette azt, amit a felgyűlt elkeseredésében tennie kellett.

Torz vigyorra rándult Kócsag szája, szeme elsötétült, amikor megszólalt, kellemesen mély hangja reszelőssé vált. — Úgy tűnik, mintha ön ellenszenvet viseltetne az elhunyt barátom és családja iránt? — Mialatt beszélt, ápolt, kékes erezetű kezét mellén összefonva, hüvelykujját tornásztatni kezdte. Valahogy palástolni akarta, a benne dúló indulatát.

Atyaúristen, fojtott magába egy sóhajt Banus, ezek megbolondultak. El sem tudom képzelni, minek bocsátkozott Tanase ebbe a vitába. A végén még elront mindent.

— Ugyan, Kócsag úr! Szó sincs ellenszenvről — tiltakozott észbe kapva hevesen Tanase. — Gondolom, az együttműködésünk nem zárja ki, hogy némely dolgot másként lássak, és a véleményem eltérjen az önétől. Azt mondanám inkább, ez csak olyan eszmefuttatás volt.

            Az én fülem viszont úgy érzékelte, mintha egyet értene a csőcselékkel. Ha nem tudnám, mennyire sóvárog a kilátásba helyezett pénz után, azt kellene hinnem, megszállta valamiféle hamis ideológiai démon.

            Nem a démon, a makacsság szállta meg Tanasét. — Nekem pedig, Kócsag úr olyan gondolatom támadt, ön készakarva tartja csukva a szemét, hogy ne lássa a valóságot. Világot járt, okos ember, legalább úgy tudja, mint én, mire képesek az emberek, amikor már reményük sincsen. Csakis az a nép tudja megváltoztatni a történelmet, amelyik belefáradt a sündisznóállásba.

            Kócsag őszinte megbotránkozással ráncolta össze a homlokát. Ezt már túlzott elfogultságnak tartotta. Amikor szövetkeztek, joggal tételezte fel Tanaséról, hogy politika tekintetében egy síkon haladnak. Ennyire félre ismerte? Erre nem számított. Nem, ilyen nagyot nem tévedhet, talán csak kedve támadt ellenkezni vele, a gúnyos megjegyzései miatt. Bármi vezette rá, egy biztos, a zökkenőmentes együtt működés érdekében szorosabbra kel fonni a hálót köréje, hogy még jobban a lekötelezettje legyen. Vagy pedig... Nem gondolta tovább, Banus felé fordult és megtáncoltatta szemét az arcán, vajon, hogyan reagál az elhangzottakhoz? Mivel az érdeklődés jelét sem látta rajta, úgy vette le róla tekintetét, mint egy haszontalan tárgyról, és újra Tanaséra irányította.

— Nos, tegyük fel, van némi igazság abban, amit mond — szólt erőltetett engedékenységgel — bár nem feltétlenül — fűzte hozzá. — Jó, elismerem, a barátom néhány elkerülhetetlen intézkedése keményen érintette a lakosságot, de csakis azért történt, mert túlságosan szívén viselte a népének sorsát. Ostoba, hálátlan nép — kiáltotta szenvedélyesen — nem látta mögötte a nemes célt.

— A nép már csak ilyen, ha a kilátástalanság gyűrűződik előtte — fűzte hozzá, saját véleményét Drógan. Nem mintha érdekelte volna valaha is Románia sorsa, ő csak mindenből előnyt kovácsolt, de már dühítette Kócsag beteges rajongása a volt diktátor iránt.

            A kijelentésre Banus is felkapta a fejét. Bár igazat adott Drogannak, az egész felvetést feleslegesnek tartotta. Csalódottan nézett Tanaséra. Arról nem esett szó, amikor egymás markába csaptak, hogy időnként lelkizni is kell. Mire való mindez és kinek jó? — gondolta feszengve. Ennél sokkal fontosabb dolog foglalta le. Testvérbátyát kell kihoznia a börtönből, és kilopni Ausztráliába. Ahhoz, hogy ez sikerüljön, pénzre van szüksége, nagyon sok pénzre. Elkerülhetetlen, hogy a kocsi kerekeit alaposan meg ne kenegesse, a nélkül nem megy a dolog. Lelke üres volt, mint a kiapadt kút. Tekintete a távolba meredt, szája néma maradt. Tegyen Kócsag, amit akar, a vagyon megszerzése mindeneknél fontosabb.

            Drogan beszólása elment Kócsag füle mellett, nem hagyta kizökkenteni magát. Nyugodt hangon folytatta: — Vitathatatlan gondokkal küzdött az ország, de az is, hogy a cél szentesíti az eszközt. Azt persze kevesen tudták, hogy csak egy lépé hiányzott a barátomnál, hogy valóra válthassa elképzelését, és megnyissa Kánaán felé az utat, megteremtse az abszolút jólétet.

            Hát persze, miközben jól hangzó ígéretekkel kábította a szeretett népét, kőkemény szigorral, kegyetlen törvényhozásaival tartotta sakkban őket — gondolta magában Tanase, hangosan pedig így szólt: — Bizonyára ön, Uram, jobban ismerte barátja valódi céljait, mint a népe. Én magam is csupán arról abból tájékozódhattam, amit publikusnak ítéltek meg, az arra illetékesen.

— Pontosan — fejezte ki véleményét, meggyőződéssel Drogan. — Hozzá teszem, amit nem hoztak nyilvánosságra, az annyi, mintha nem is létezne.

— Merőben rossz feltételezések, Drogan úr. Biztosíthatom, a barátom érdekei megegyeztek szeretett népe akaratával. Ilyenformán, minden cselekedete, kimondott szava a nemes célok megvalósítására irányultak.

— Kár, hogy a gyakorlat nem bizonyította.

— Ugyan kérem! — fortyant fel Kócsak, újra kiesve higgadtságából. — Ha a jelenlegi gazdasági helyzet skálája, csak egy parányival is, többet mutatna, talán az én hitem is meginogna, de nem így van. Mondok valamit. Tőlem papolhat az új kormány a demokráciáról, emberi jogokról, a román nép megélhetősége rosszabb,

mint valaha. A másik: A magyarok helyzete sem változott pozitív irányba.

            Röpke, gúnyos kacaj hagyta el Drogan száját. — Én ugyan dirrekt nem foglalkozom politikával, legfeljebb amennyi szükséges az üzleteim bonyolításához, azonban megállapítható, ez is  Caeusescu lelkén szárad.

— Ismét egy tévedés — ingatta meg fejét Kócsag. Remélem, hogy a román nép hamar rálép a helyes útra, a magyarok pedig belátják, az örökös elégedetlenkedésükkel nem érnek célba.

— De, uram — rökönyödött meg Tanase —, hiszen Ön is magyar!

— Éppen ez a magyarázata, hogy a javukat akarom.

            Tanase felállt az asztaltól, és elnézést kért, hogy el kell távoznia, s magyarázatként hozzá tette: — A házmester lányával készíttettem némi harapni valót, utána nézek. Alig telt el három perc, amikor, arcán elégedett derűs mosollyal újra megjelent. — Sikerült szereznem francia gépsonkát, meg lazachúst, abból készíttettem szendvicset. Remélem, ízleni fog — mondta, mint aki maga mögött tudja, az előző, rosszízű beszélgetést.

            Nyílt az ajtó, és megjelent egy szemrevaló, fiatal lány, kezében egy megrakott ezüst tálcával.

A szendvicsek gyors elfogyasztása után sem változott Kócsak arckifejezése. Végigjártatta szemét a három férfin, s mint aki a saját türelmét akarja próbára tenni, mindegyik szemlénél lenyelte mondanivalóját. Az egész viselkedése arról tett bizonyosságot, hogy komoly lépésre szánta el magát. — No, uraim — szólalt meg végre —, alaposan elkalandoztunk. Itt az idő, hogy komoly fordulatot vegyen tevékenységük. Elhatároztam, a következő feladatot előbbre hozom. Nem tartok igényt az együttérzésükre, csupán a kielégítő együttműködésükre. Tudom, képesek lesznek megbirkózni, minden akadállyal — dobott be egy kis

dicséretet taktikából —, azonban szükségtelennek tartom, hogy mindhárman ugyanazon ügyön töltsék idejüket. — Van kérdésük? — kérdezte a feszülten figyelőktől, akik nemet intettek.— Akkor folytatom is — mondta Kócsag elégedetten. Nagyra értékelte, ha valakinek gyorsan forgott az agykereke. — Az akciót, vagyis nevezzük továbbra is feladatnak, melyet most önök elé tárok, ezután is Tanase úr vezeti. Természetesen nem jelenti azt, hogy Banus és Drogan urak nem élhetnek azzal a lehetőséggel, hogy jó ötletekkel gazdagítsák a terv, kivitelezését. Noha nem vagyok híve az időhúzásnak, mégis azt tanácsolom, ne hamarkodjanak el semmit, ahogyan ezt már megtették, jól átgondolt megoldásokra van szükség. Rendkívül rafinált, kegyetlen emberekkel van dolguk.

Kaparásszerű zaj hallatszott a könyvszekrény felöl.

— Ez mi lehetett? — kérdezte Kócsag, és a zaj forrás felé fülelt, szeme olyanná vált, mint a kristálygömb.

— Valószínű patkány garázdálkodik — válaszolt Tanase nyugodtan. Nem értem, a napokban gázosítottunk. Úgy tűnik, meg kell ismételni — tette hozzá, amikor meglátta Kócsag összeráncolt homlokát.

— Akkor tegyék, uraim, minél előbb! Nos, folytathatom?

— Talán inkább a terv lényegét kellene vázolni, Kócsag úr — vágta rá Tanase, hangjában ideges türelmetlenséggel, mert egyáltalán nem durrant el Kócsag körülményeskedésétől. Azt remélte, ha a kulcskérdés megoldódik, és hozzá jut a részesedéséhet, ki tudja vonni magát a Kócsaggal való együttműködésből. Nagyon nem tetszett neki a felsőbbrendűség fitogtatása.

— Ne türelmetlenkedjék barátom, máris rátérek — értette félre Kócsag, Tanase

sürgetését. — Az itt létem alatt szerzett tapasztalatom meggyőzött arról, hogy eljött az idő, a kormány és a pártok közötti zűrzavar besegítésére. — Tanaséhoz fordult, átható, parancsoló tekintettel nézett a szemébe. — A politikusok között kialakult egyenlőtlenséget kell kihasználniuk. Világos, miről beszélek?

— Hogyne, uram — bólintott Tanase.

— Rendben. Igaz, nem azért fizetem magukat, hogy én lássam el tippekkel, mégis kivételt teszek, mert a terv megvalósulásához elengedhetetlenül szükséges. Szükséges, hogy az én meglátásom szerint állítsák fel stratégiájukat, a részletek viszont magukra tartoznak. Még egy dolog. Figyelmeztetem az urakat: a jövőben semmi lazaságot, mellébeszélést, nem tűrök el!

— Attól tartok, ezt meg kell magyaráznia, uram — csattant kérdőre vonóan Drogan hangja. Kezdett elege lenni Kócsag sértő kijelentéseiből, és ahogy visszaél a fölényes helyzetével.

— Nem hiszem, hogy a kijelentésem magyarázatra szorulna, Drogan úr. Tudomásul kell venniük, ha bármi elvonja figyelmüket a feladatról, a sikeres működésük bizonytalanná válik. Végül is, nem csak a két ember megtalálása, csak része a tervnek, és nem kisebb dologról van szó, mint a kormány megdöntéséről. Bár kicsi a valószínűsége, meglehet, hogy idegen erőket is kénytelen leszek bevonni. Ceausescu barátomat már nem támaszthatom fel, azonban él még a fia, aki tovább viheti apja eszméjét, melyet a sors oly kegyetlenül félbe szakított.

— Nagyon erős hitének kell lennie, uram — jegyezte meg Drogan lehiggadva, és kissé előre hajolva folytatta. —, Ön figyelmen kívül hagyja, hogy Niku Ceausescu betegen fekszik egy rabkórházban.

— Lárifári! Majd meggyógyul, ha kiszabadul.

— Ha meggyógyul.

— Ne aggályoskodjék — intette le fanatikus optimizmussal Kócsag. — Nicut megviselték az események, de elég fiatal még ahhoz, hogy kiheverje. Ebben segítségére lesz majd a bosszú édes íze. Visszatérve a kiinduló pontra, az önök feladatát kibővítem. Keressenek a volt securitáte emberek között olyan személyeket, akik ma is odaadó hívei a volt rezsimnek. Azt hiszem, ez is belefér a búsás részesedésbe, amit kapnak majd. Ezeket a személyeket be kell építeni a kormányba és a két legerősebb pártba. Persze nem lehetnek közismert személyek, különben hamar lebuknak. Azonban nagyon fontos, hogy intelligenciával és széles politikai látókörrel rendelkezzenek. Az sem elhanyagolható szempont, hogy jól, meggyőző erővel beszéljenek. Még időben vagyunk, nem lesz probléma a securiták összeszedésével, míg meg nem teszi a kormány.

— Ön szerint, megvalósítható ez a terv, amit ön felvázolt nekünk? — Kérdezte, nem titkolt kétkedéssel Banus.

— Csodálkozom, hogy éppen Ön kérdezi, aki Bukarestben élt, és olyan közegben, ahol megismerhette az emberek gondolkodását. Például, hogy egy kiló cukorért, bárki feladta a testvérét is. Ha kételkedik a feltevésemben, nézze a Parlamentbez zajló csetepatét, és meggyőződhet az anarchiáról... Persze, ha a feladat meghaladja a képességét, nyugodtan szóljon. Tanase úr gondoskodik másik személyről.

— Ó, dehogy! — Viszakozott hevesen Banus.  — Csak játszadoztam a gondolattal. Elvégre mindent számba kell venni. Ön, uram, meggyőződhet róla, hogy pontosan úgy történik majd minden, ahogyan elképzelte.

— Merem remélni, hogy így lesz — válaszolt fenyegetően Kócsag. Körbe tekintett, mint ahogy tette többször is, ha keményebb hangra váltott, de nem tudott leolvasni az arcokról semmit. — Ismétlem, Goiant és Iveticit a lehető legrövidebb belül kézre kell keríteniük. A barlangban lévő, felbecsülhetetlen értékű vagyon nélkül füstbe mehet a nagyszabású, igazságot szolgáltató tervem. Mielőtt befejeznénk értékes csevegésünket, szándékomban áll, még egy feladattal kívánom megbízni magukat. Igaz, erről sem tettem említést Tanase úrnak, amikor az egyezséget megkötöttük, de változott a helyzet.

            Kócsag felállt az asztaltól, ujjait megtornáztatta néhányszor. Amikor a fontosnak látszó műveletet befejezte, nadrágzsebébe csúsztatta a kezét, és a cipője orrát nézve, ide-oda sétálni kezdett a teremben.

            A három férfi, látszólag türelmesen várta, hogy megszólaljon. Végül Tanase törte meg a hosszúra nyúlt csendet. — Látom, uram, nehezen szánja rá magát a közlésre.

            Erre a megjegyzésre Kócsag a belső zsebéből egy összehajtott papírlapot húzott elő. Négy férfi nevét olvasta fel róla: Anton Irimescu, Josif Falino, Dimitru Leu, Grogoli Castolescu. — Ezt a négy férfit likvidálni kell, miután a barlang kinyitásával végeztünk. Ne kérdezzenek semmit, nem lesz indokolás — mondta, amikor látta, hogy Drogan éppen szólásra akarja nyitni a száját. — Hogy kik végzik el a feladatot, nem érdekel, arra bízzák, uraim, akire akarják, de meg kell történnie. Nos, miután senkinek nincs ellenvetése, a témát lezárom. Holnap találkozunk, uraim.

VII

A nap sugarai már elérték a horizontot, mikorra Jora visszatért. Nagyon siethetett, mert arca kipirult, s csurom vizes volt az inge. Letette maga mellé a reklámszatyrot, és amikor kifújta magát, olyan izgalommal szedte ki a tartalmát, mintha fogalma sem lenne, mit talál benne. Mint kiderült, izgalmának meg volt az

oka. A sütemény Doina asztalán felejtette.

— A páratlan feledékenységed megfosztott egy élménytől — dorgálta Győző felháborodást színlelve. — Hogy mielőbb feloldódjon a bűntudatod, adok egy esélyt, hogy javíts a lelki egyenlegeden. Hozz egy ibrik forrásvizet, s ezzel el van felejtve minden.

— Hogy telt az idő? — Kérdezte Jora, csakhogy szóljon valamit.

— Mégis, mit gondolsz? — Hangzott a válasz. Nem akarta Győző elpanaszkodni, hogy alig bírta elviselni az egyedüllétet. Hiába fárasztotta le magát a tréningezéssel, a hangulata egyre jobban hanyatlott, a türelmetlenség pedig már a zsigereit feszegette. — Doinával, mi van, rendben van nála minden? — kérdezte Jorát, amikor meghozta a vizet, és jót húzott belőle. — Említetted neki a kolozsvári utat, és mit szólt hozzá?

            A válasz nem akart megszületni, Jora a matracok összerakásával foglalatoskodott, az esze pedig máshol járt.

— Válaszolnál már végre? — mordult rá Győző.

— Hogy, mit szólt? Repdesett örömében, mint a veréb, ha magot talál a hóban. Azt mondta, ha törik, ha szakad, szabadságot vesz ki. Amennyiben megtagadják tőle, azon nyomban felmond, és ott hagyja a hotelt. Különben is, most nagyon oda van, mert Licát, a barátnőjét valami kellemetlenség érte. Azt látnod kellene! Örökké egymás nyomában vannak, és örökké pusmognak. Ez a Lica annyit tud locsogni, hogy az már csúcs. Azt nem tudom, miről beszéltek, de Doina úgy tüzelt, mintha valaki szemét akarná kivájni. Te érted ezt?      8 kezd

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.