Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Erdélyi skorpio harmadik rész

2012.07.08

Harmadik rész

 — Amennyiben nem gyilkos vagy gonosztevő, szavamat adom, soha senkinek nem beszélek róla.

            Győző úgy spekulált, nincs veszteni valója, viszont szüksége van valakire, akivel megoszthatja a rászakadt bajait, és aki segítségére tud lenni. Úgy érezte, ezt a lányt az Isten vezérelte mellé. Már nem tétovázott, elmesélte a Kócsaggal való találkozást, és a kettőjük megállapodását.

            A hallottakra, úgy aludt ki Doinából a harci hév, akár a gyertyaláng egy gyenge fuvolatra. Bár látszatra még tartotta magát, makacsul megkérdezte: — Ezt higgyem is el?

— Sajnos nincs meggyőzőbb érvem, legfeljebb, ha kételkedik bennem, felad.

— Mit képzel maga rólam? — hördült fel Doina.

— Tehát hisz nekem?

— Ha már ilyen becsületes képpel áldotta meg az Isten, próbára teszem magam. Azért ne bízza el magát!

— Nem bízom el magam — vigyorodott el Győző megkönnyebbülten. Ledobta magát egy székre, komoly képet ölve az arcéra, folytatta. — Mostantól fogva kénytelen vagyok a maga bizalmába kapaszkodni.

— Akkor? Mondja ki bátran, mi a kívánsága!

— Ahogy már elmondtam, mi járatban vagyok itt, és hogy először járok Romániában, azt is tudhatja, akaratomon kívül, egérfogóba kerültem. Tudni akarom, számíthatok-e a segítségére.

— Abban máris biztos vagyok, itt nem maradhat, lakhelyet kell változtatnia — jelentette ki a lány határozottan. — Aki el akarta tenni láb alól, az hamarosan rájön a tévedésére, és megismétli a merényletet. Gyanítom, nem vár sokáig.

— Az én agyamat is ez foglalja le — válaszolt Győző az ablakhoz sétálva. Elhúzta a függönyt és kinézett. Az utca túloldalán megpillantotta azt a két alakot, akikre már korábban is felfigyelt. Izgatottan szólt Doinának. — Nézzen csak ki! Ismeri az a két fickót, akik a túloldalon állnak?

— Nem. Itt a szállodában nem jártak még, és máshol sem találkoztam velük. Várjon csak! Már emlékszem, tegnap is itt lebzseltek, noha nem tartom valószínűnek, hogy ők a tettesek. Különben nem mutatkoznának ilyen nyíltan. Legalábbis képtelenségnek tartom.

            Némi gondolkodást követően Győző visszaengedte a függönyt, mert attól tartott, hogy meglátják. A függönyön keresztül is jól ki lehetett venni, mi zajlik az utcán. Doina alaposan szemügyre vette a két férfit, hogy agyába vésse az arcukat. Nem állíthatta, hogy jó benyomást keltettek benne.

— Valami céljuknak csak kell lennie, amiért itt szobroznak tegnap óta — mondta Győző, baljós érzésekkel.

— Nem tudom ugyan, miben sántikálhatnak, és ha maga az érdeklődésük tárgya, nem kell aggódni. Gondoskodom róla, hogy hiába fáradozzanak. Mondta rejtélyes mosollyal Doina, s szeme fényesen csillogott.

            Ha lehetséges, hogy egy férfi, egy nő bűvöletébe essen, ez történt meg Győzővel. Ki is zökkent belőle. — Ó, ó, ez meg mi? — kiáltott fel olyan izgatottan, hogy szinte elakadt a hangja. — Figyeljen csak!

            Ugyan az a férfi, aki Győző asztalához ült a kiskocsmában, sietve tartott a hotel

irányába, s mintha attól tartana, hogy követik, többször is hátra pillantott. A lesben álló két fickó nyomban a kapumélyedésbe húzódott. A lapításuk addig tartott, míg a kocsmás férfi a közelükbe nem ért. Ekkor a bajuszos előlépett, a másik követte, és szorosan a férfi mellé állt. Valami nem tetsző dolgot mondhatott neki, mert a rémület rögtön kiült a szerencsétlen arcára, és tiltakozva hadonászni kezdett a kezével. Azt is lehetett látni, hogy a bajuszos a zakóján keresztül, valami hegyeset nyom a berezelt férfi oldalába.

            Ez nem igaz, motyogta Győző magában. Eddig azt hitte, ebben a formában, csak a filmekben történnek ilyesmik. Most meggyőződhetett, a bűnözök ugyan így járnak el az élő valóságban is.

            Hogy a jelenetnek meg volt az eredménye, bizonyította, hogy a fenyegetett férfi, a bajuszos és társa nyomában, elindult a kocsijuk irányába, és ha vonakodva is, beszállt a kocsiba, amely nyomban elindult.

            Ez több mint érdekes — szögezte le Győző, és elmesélte Doinának a férfival való megismerkedését.

— Egyre kevésbé értem... Azaz kezdem kapizsgálni, legalábbis az hiszem — mondta Doina töprengve.

— Hihetetlen, de ezzel éppen így vagyok én is.

— Ez az egész azt sugallja, hogy a legrövidebb időn belül, biztonságos helyre kell kerülnie. Segítek elrejtőznie, aztán majd megbeszéljük a továbbiakat.

— Tekinthetem, egyfajta segítőakciónak? — kérdezte Győző, megpróbálva a humoros oldalára fordítani a dolgot.

— Tekintse, aminek akarja, lesz ideje elgondolkodnia rajta. Azonban van egy gondom. Annak a bizonyos Kócsag Mihálynak az eljárását nem tartom túlságosan korrektnek. Sajnos nincs időm ezen meditálni, arra kérem, szedje össze a holmiját, és várjon, míg visszajövök magáért.

Amint a lány elhagyta a szobát, Győző összekapkodta a holmijait és begyömöszölte a spórtáskába, nem volt idege összehajtogatni. Aztán tétlenül leült az ágy szélére, és várt. Eddig még soha nem került olyan helyzetbe, hogy mások segítségét kelljen igénybe vennie, rosszul viselte. Jobb megoldás hiányában egyelőre el kellett fogadnia, és még örülhetett is a szerencsének, hogy megismerhette Doinát. Amikor már biztonságban lesz, nyugodt körülmények között, átgondolhatja, hová tovább. Annak ugyan jobban örülne, ha más körülmények között kerül közelebb a lányhoz, de elfogadta, ahogyan történnek a dolgok. Elgondolni sem tudta, hová mennek, de abban biztos lehetett, jó helyre. Van esze, logikája ennek a lánynak.

            Némi merengés után gondolata Évára váltott: a mézhajú, babaarcú lányra, aki néhány hónapon keresztül megfűszerezte egyhangú életét. Az egész kapcsolatuk alatt nem tudott tisztába jönni saját érzéseivel. Nem tudta eldönteni, valóban szerelmes-e bele, vagy csak a férfias érzékeire hatott jobban a kelleténél, esetleg a figyelmes ragaszkodása. Hogy vége lett? Nem Éva tehetett róla, hanem ö. Nem adott neki cserébe semmit magából. A lány először megadóan viselte az egyoldalú kapcsolatot, míg végül beleunt.

            Amikor közölte, hogy neki is vannak elvárásai, Győző továbbra sem tartotta fontosnak az odafigyelést, ahogy egyszer Éva odavágta neki. Egy napon aztán nem jelent meg a szokott időben. Másnap telefonált neki az iskolába, és egy Rákóczi úti presszóba hívta találkára. Győző még akkor sem gondolt arra, hogy szakítani akar vele. Amikor egymással szemben ültek, még akkor sem látszott semmi változás az arcán. Évának rendelt egy nagy adag puncsfagylaltot, a kedvencét, magának egy tonikot, és várta, hogy fejére olvassák a bűnét.

            Éva előbb átadta magát a nyalakodás élvezetének, s közben úgy tett, mintha az lenne a legfontosabb számára. Pedig a szeme izzott a belső feszültségtől. Amikor Győző észrevette, már ő is arra következtetett, hogy a tűrőképességének határára érkezett.

            A fagylalt elfogyott, Éva letette a kanalat, és keményen Győző szemébe nézett. — Nagyon fontos lenne számomra, ha nyílt és őszinte választ kapnék tőled. Legalább most az egyszer erőltesd meg magad.

— Ha úgy gondolod, tedd fel a kérdéseidet!

— Mi a szándékod velem, és úgy egyáltalán kettőnkkel?

            Nem érte Győzőt felkészületlenül a kérdés, mégis meglepte. Nem akarta Évát megbántani, azért olyan válasszal próbálkozott, ami nem sérti az önérzetét. Hangjába egy kis szomorúság vegyült. Erre spontán nem tudok, mit válaszolni, légy türelemmel.

— Sajnos ez már nem megy, kifogyott — mondta Éva fagyosan, bár észrevehetően a könnyeivel küszködött.— Sajnálom, drágám, egyelőre nem tudok mást mondani. Jól tudod, mennyire leköt a munkám és a sport. Ezen kívül nem akarlak üres szavakkal, ígéretekkel kábítani, mert ha nem tévedek, te házassági ajánlatot szeretnél kicsikarni belőlem. Azaz, illetve...

— Kicsikarni? Ez már mindennek a teteje — hördült fel Éva felháborodottan, és keserű fintorba rándult a szája. — Most értelek meg csak igazán. Nos, figyelj jól, szívem egyetlen bitorlója. A kérdés, amit az imént feltettem, nem más, mint próbatétel, és hogy közöljem veled: kibékültem a volt vőlegényemmel. Megbeszéltük, hogy a legrövidebb időn belül összeházasodunk. Gondolom, megérdemlem, hogy gratulálj?

            Önmagának is hazudott volna Győző, ha nem ismeri be, hogy a váratlan bejelentés nagyon is szíven ütötte. Éva ideális szeretőnek bizonyult, ha lehetne,

szívesen folytatná, a már megszokott, kényelmes kapcsolatot. Nyelt egyet, nehezére esett a válás gondolata, viszont felelőtlenségnek tartotta, visszatartani.

            Az újabban bekövetkezett események gyors sodrásában, minden régi érzés háttérbe szorult. Jóllehet magában még tiltakozott az új érzés ellen, be kellett ismernie, hogy Doinával való találkozás után érezte életében először, hogy a női nem iránti érdeklődése, magasztos értelmet kapott. Közelsége, szellemisége úgy hatott rá, mintha titkos akarat uralkodna rajta. Míg Éva, csak a testét birtokolta, Doina a lelkébe is behatolt. Győző feltette magának a kérdést: érdemes-e hadakozni a kéretlenül jött új érzés ellen, amelyről nem lehetett előre tudni, hová fejlődik. Legfeljebb azon lehet elgondolkodni, milyen abszurd helyzetet tud a sors produkálni.

            Egy óra is eltelhetett, amikor Doina újra megjelent. Színes szabadidő ruha volt rajta, lábán edzőcipő.

— Kész a tervem — közölte tárgyilagos egyszerűséggel, és kebléből vékony, de erősnek látszó zsineget húzott elő. — Most lemegyek a parkba, maga pedig a zsineget kösse a táskák fülére, aztán figyeljen. Amikor az ablak alá állok, szép csendben, egyenként engedje le a táskákat.

— Hová megyünk?

— Most nincs idő a magyarázkodásra, majd útközben elmondom. Amint a táskákat elhelyeztem a bokrok közé, elterelem a portás figyelmét, maga pedig észrevétlenül kisurran az ajtón. Reménykedjünk, hogy simán mennek a dolgok.

— Oké- bólintott Győző.

            Szigorúan nézett Doina a fiúra — Gondolom, nem kell hangsúlyoznom, nagyon óvakodjon, nehogy meglássa a két fickó. Szerencsére ebben az időben sok a járókelő feltűnés nélkül eltűnhetünk.

*

            Zökkenő nélkül ment minden, amikor együtt voltak, Doina a kisebbik táskát kihúzta a bokor alól és elindult.

— Majd én — próbálta kivenni Győző a lány kezéből —, elég cipelni a sajátját.

— Csak nyugalom! Majd odaadom, ha kijutottunk a veszélyzónából. A kocsiját viszont itt kell hagynia, a hegyek között úgysem venné hasznát. Most ismét figyeljen! Előre megyek, maga pedig egy bizonyos távolságból kövessen. Nem használna, ha együtt látnának minket, túl sokan ismernek.

            Vagy tíz méter távolságra bandukolt Győző a lány után. Amikor gyérültek a házak, Doina megállt, és bevárta.

— Innentől már mehetünk együtt — mondta. — Azonban készüljön fel, a további út már emelkedő, alaposan megdolgoztatja a lábát. — Egy alacsonyabb hegyre mutatott. — Ott fenn a hegyoldalban van a búvóhely, egy barlang. Szükség esetén akár egy család is elrejtőzhetne benne. Még akkor alakította ki búvóhelyé a keresztapám, amikor Ceausescu uralkodott. Például legyen hová elrejtőzni a securitáte elől. — Magyarázatként hozzá tette. — A keresztapámnak ugyanis gyakran támadt nézeteltérése az akkor hatalommal. Ők pedig nem igen méricskélték, igaza van-e, vagy sem, keményen vágtak vissza az igazságot keresőknek. Erre jó példa Tőkés László református lelkész. Az ő gyümölcsöző tevékenysége a politika porondján, nem csak az erdélyi magyarokra nézve vált veszélyessé, hanem a román nemzetiségű szimpatizánsokra is. Hozzá kell tennem, ez a barlang, eltekintve a felsoroltaktól, nagyszerű búvóhely akkor is, ha csak el akar vonulni, pihenni az ember, mindenki elöl. Netán alkotó munkát szeretne végezni.

            Fárasztó, szinte járatlan; fák, bozótok között megérkeztek egy magas, szikla domb elé. A nap melege egyre erősebbé vált. Az eleven tiszta zöld fú valósággal csillogott a napfényben. Doina megállt, napbarnított arca ragyogott, mint egy virág, hangja derűsen csilingelt, amikor megszólalt: — Nos, barátom, komoly feladat vár magára. Próbálja megtalálni a leendő lakhelyét. Én addig leülök ide a kőre, és elszívok egy cigarettát. Dohányzik? Szívesen megkínálom.

            A meglepetés gyönyörűen kirajzolódott Győző arcára. Hamar el is tűnt, mosoly váltotta fel. — Nem dohányzom. Nem fér össze a sporttal.

— Én is csak ritkán. Amikor a szerkesztőségben dolgoztam, hozzátartozott a napi munkához. Egy újságírónak izgalmas az élete.

            Egy vállrándítás után, Győző körültekintett néhányszor, majd alaposabban szemügyre vette a hegy homlokzatát és a vonulatát. Semmi olyat nem fedezett fel, ami búvóhelyre utalna. — Körülbelül hány négyzetméteres körzetben található? — kérdezte, s kezét napellenzőnek szeme fölé helyezve, kémlelt tovább.

— Csupán annyit árulok el, hogy a közelben van — válaszolt Doina huncut mosollyal. — Keresse csak tovább, legalább most levizsgázik a búvóhelyünk.

— Ez nem fair — mondta durcásan Győző.

— Valóban? — évődött Doina kedvtelve. — Pedig addig kell keresnie, míg rá nem talál. Jutalom egy kiadós pihenés lesz.

— Én nem pihenni, hanem rejtőzni jöttem ide — méltatlankodott Győző tréfás grimasszal.

— Hát ez az! Hogyan akar nyugodtan aludni majd, ha nincs meggyőződve a biztonságáról? Talán fogytán az ereje? Ha valaki az erejének teljében érzi magát, annak nem áll jól a nyafogás — epéskedett újra Doina.

— Micsoda? Én nyafogok? — hördült fel Győző, és a lány mellett termett. Felkapta, mint egy kitömött bábút, és a vállára dobta. — Maga kis boszorkány, hogy mer rólam ilyesmit feltételezni? Azt hiszi, engem olyan könnyen le lehet fárasztani? Azt hiszi? Majd én megmutatom, így, ahogy vagyok leszaladok magával a domboldalon.

— Tegyen le azonnal! Azonnal, mert nem állok jót magamért — kiáltotta Doina, alig kapva levegőt. — Maga túlburjánozva öntelt, beképzelt alak — visította, és kacagásba tört ki.

— Ha továbbra is sérteget, mást is csinálok — tromfolt Győző.

— Tényleg? Aztán, mit?

— Ezt ni! — kiáltotta Győző, miközben karjai között tartva, lecsúsztatta a lányt maga elé, és szájon csókolta.

            Amikor Doina kapálózni kezdett, a csók megismétlődött, csak hosszabban tartott. Végül megszelídülve, tűrte a csókokat.— Maga, maga aszfaltbetyár — zihálta kifulladva, amikor kibontakozott Győző karjaiból.

— Ha még egyszer ilyet hallok, esküszöm, ki sem engedem a kezem közül. Addig csókolom, míg szusz van magában — fenyegetőzött Győző haragot színlelve, miközben szem úgy izzott, mint a zsarátnok.

— Jól van, jól van, visszavonok mindent — kacagott édesen Doina — Szerencséjére nem szeretem a férfiatlan puhaságot, ezért most megjártam. Maga sikeresen meggyőzött az ellenkezőjéről. No, de itt az idő, hogy bemutassam az új otthonát. — Hirtelen elkomorodott, elindult egy terebélyes bokor felé. Csak egészen közelről lehetett észrevenni a kiszögelést a hegy oldalán. Eltűnt a bokor mögött és onnan kiáltott vissza. — Jöjjön utánam!

            Eleget téve a felszólításnak, Győző a lány után ment. A bozót mögött a szilafalon egy hasadás volt látható. Doina benyúlt a bokor közé, előhalászott egy vaskampót, beleakasztotta valamibe, és húzni kezdte.

— Segítek — ajánlkozott Győző.

— Nem szükséges. Ez úgy van megkonstruálva, hogy én is ki tudom mozdítani.

            A hasadás tágulni kezdett, végül kinyílt, mint egy ajtó.

— Ez igen! — ámuldozott Győző. — Erős és sok mindenhez értő ember lehetett, aki ezt ilyen tökéletesen megalkotta.

— Bizony — bólintott rá Doina.

— Ez se semmi — mondta Győző, amikor belépett a terem nagyságú barlangba, és körül nézett. Az egyik polcon könyvek, írószerek, a másikon edények és egyéb hasznos tárgyak sorakoztak. A fal egyik oldalát tégla borította, rajta akasztók a ruháknak. A barlang másik oldalán lécből összetákolt asztal padokkal, és voltak ott kempingágyak összecsukva a falhoz döntve. A berendezéshez tartozott még egy turista palackos gáztűzhely, egy mélyedésben lavór, mosakodásra.

            Doina egy sarokrészből előráncigált egy ponyvát matracokkal. A ponyvát kiterítette és rádobálta a matracokat. — Sokkal kényelmesebb, mint a kempingágy

— magyarázta. — legalábbis nekem az a véleményem. — Egy hosszú, lapos ládából pokrócot és párnát vett elő.

            Győző megbabonázva bámulta, és amikor Doina végzett, leült a matrac szélére és magához húzta a lányt.

— Ez nincs benne a segítő akcióba — tiltakozott mosolyogva a lány.

— Nincs? Pedig nekem úgy tűnik, mintha éppen erre vártál volna — váltott át Győző tegezőre. Különben, minek köszönhetem, ezt a humanitárius együtt működést? Egy pillanatig sem tételezem fel, hogy a magyarságom indított meg.

            A tegeződés nem zavarta Doinat gondolatai pedig párhuzamosan futottak a fiú kérdésével. Meglepte, hogy csaknem rátapintott a valóságra. Szigorú arckifejezést erőltetett megára, amikor válaszolt: — Pedig, ha jól meggondolom, ízig-vérig román létemre, igen csak elhamarkodottan cselekedtem. Segítséget nyújtottam egy magyarnak, akit ráadásul nem is ismerek. — Megemelte az állát, viselkedésében volt valami ingerkedően kihívó. Hirtelen felnevetett. — Hagyjuk abba, mert még azt hiszed, csak megjátszom magam, vagy a férfiasságod indított meg.

— Talán, nem?

— Arról szó sincs! Mit képzelsz?

— Nagy pofon a hiúságomnak, kösz — nevetett fel Győző, s a lány meleg barna szemébe nézett. — Válaszolnál egy kérdésemre?

— A kérdéstől függ a válasz.

— Nem is neked, magamnak kellene feltennem a kérdést. Érdekelne, mitől vagy te más, mint általában a mai lányok. Vagyis, akikkel eddig találkoztam.

— Mit értesz a másság alatt?

— Mindent.

—Pontosabb megfogalmazást kérek, különben azt hiszem, hogy csak ugratsz.

— Oké, megpróbálom. Azon kívül, hogy értelmesebb vagy az átlagnál, nagylelkű, toleráns, és mégis kőkeményen céltudatot, aki mindig tudja, hová, merre lépjen. Ja, és persze szellemes.

— Na, igen — mosolygott Doina. — Például edzem magam, szellemes dolgokat találok ki. A céltudatosság? Mindig a lábam elé nézek.

— Ne bagatellizálj, nem így értettem. Alig ismerlek, mégis megállapítottam, nem

esel kétségbe, ha az élet árnyékosabb oldalára kerülsz. Mered vállalni a hátrányokat, hogy a nyilak eltaláljanak. Hogy is van ez?

— Azt, gondolom, hosszú, nem érdemes belebonyolódni, ennek taglalásába.

— Bonyolódjunk!

— Értsd meg! Ezt a témát nem lehet néhány mondatba besűrűsíteni. Komoly érveket kellene felsorakoztatnom, hogy megmagyarázzam, mikor, miért döntöttem úgy, ahogy döntöttem. Különben is, csak a magam példájából, a saját tapasztalataimból tudok meríteni.

— Engem éppen a te példád, tapasztalatod érdekel.

— Mindenben ilyen következetesen erőszakos vagy?

— Ezt is tapasztalhattad, nem? Nos, hallgatlak.

— Ha jól értelmeztelek, Tudni szeretnéd, mért vagyok más gondolkodású, mint a honfitársaim? Mielőtt válaszolnék, szabadjon megjegyeznem, hogy a honfitársaimról begyűjtött információid, és a véleményed gyalázatosan hamisak.

— Nincs ellenvetésem.

            Elégedetten rebbent meg Doina pillája. — Ennek örülök. Ami az általánostól eltérő felfogásomat illeti, nem állok egyedül vele, legfeljebb kevesebben vagyunk, mint szükség lenne. Nem kívánok kitérni a részletekre, tömör megfogalmazásban, csak annyit: időben észrevettem a pártokba tömörülő jobb és baloldaliak kötélhúzását. És hogy melyikkőjük kezében van a hosszabbik vég, az köztudott. Persze mindegy, Románia jobblétének megteremtése, a második helyre került.

            Miközben Doina átéléssel, kipirultan mondta a magáét, Győző átölelte a vállát, gyengéden magához húzta, megcsókolta a haját, és halkan duruzsolva biztatta: — Olyan a hangod, mint a zenélő gép, imádom hallgatni.

            A hatás nagy ívben elkerülte Doina figyelmét, hagyta el menni a füle mellett a hízelgő szavakat. — Már kezdem kapizsgálni, mit értesz a másságom alatt. Nem én vagyok az egyedüli, aki nyitva tartja a szemét, és látja, mi van a felszín alatt. Nos, éppen ezért nem álltam a kötélhúzás egyik oldalára sem. Nyugodtan ki merem jelenteni, én valóban a Román nemzett jövőjét féltem, és komolyan gondolom a demokráciát. Az pedig csak akkor valósulhat meg, ha a közös céljaink érdekében, a nemzeti kisebbségekkel is megteremtjük a békés együttélés feltételeit. Tágabb értelemben, hogy szeretem-e őket, vagy nem, hatod rendű kérdés. Többre megyünk, ha a gyűlölködés helyett, megfejnénk a magyarok tudását, szellemi tartalékát, és egyesítenénk a sajátunkéval.

— Szörnyű gyanú fészkelődik bennem — szólt Győző rejtett derűvel.— Ezért a rugalmatlan eszmédért mondattak búcsút veled az újságírásnak.

— Pontosan — bólintott szomorúan Doina, és sóhajtott. — Nem találtak helyet a rugalmasságnak. Nem fért bele a mostani fals eszmékre építkező politika keretébe. Gondolj bele, ott ahol a liberális gondolkodás mértéke elő van írva, ott meghalt a sajtószabadság.

            Jóllehet Győző inkább csak ráérzett, mint megértette Doina előadásának lényegét, és kezdett behatolni a tudatába. — És ott ahol a hatalom már-már a politikai perverzitást hozza felszínre, ott a demokrácia eszméje, csak ábránd marad.

— Bravó, drágám! — kiáltotta őszinte elismeréssel Doina. — Ezt nevezem

nagyszerű gondolattársításnak. Már azt tételeztem fel, hogy csak udvariasságból hallgatsz meg.

            A lány hátranyomta Győzőt, mellkasára hajtotta a fejét, és úgy folytatta. — Ez első időkben, még zöldfülű koromban, én sem így gondolkodtam, mint most. Nem tellett bele sok idő, hogy világossá váljék előttem a követendő út. Igaz, ezt nem mondhatnám el a teljesség hiánya nélkül, ha nem egészíteném ki azzal, hogy sokat köszönhetek a szüleim józan és következetes nevelésének. Ha anyagiakban nem is tudnak támogatni, abban igen, hogy az élet rögös útvesztőjén simán át tudjak siklani, a dolgokban el tudjak igazodni.

            Visszatérve az előző témára, az említett megvilágosodásom akkor történt, amikor a kormány, minden erőt összevont, hogy hatást tudjon gyakorolni a sajtóra. Egy bizonyos hírforrásból megtudtam, az országban történő, nem kívánatos intézkedések, nagy része a volt securitáte, és emlőiken nevelkedett volt pártemberek akaratából történik.

            Kihasználva, hogy Doina, néhány másodpercre elhallgatott, Győző gyorsan közbeszólt: — Vajón, nálunk is így van Magyarországon?

— Nem tudom, de nem hiszem.

— Miért is?

— Magyarországon fentről, a vezetőség kezdeményezte a rendszerváltást, nálunk alulról, forradalommal vívták ki. Hogy folytassam, a jobb és a baloldalt egyformán felkészületlenül érte a rendszer változása. Tehetetlenségükben, a gazdaság süllyedését, ködösítéssel próbálta elkendőzni. Nevezetesen: a magyar kisebbség felé terelte a nép figyelmét. A tömegek manipulálása, ha a módszer megfelelő, mindég sikeres. Úgy fest a dolog, hogy az egész rohadt politikában az vált legfontosabb tényezővé, miként lehet a magyarok érdekeit leghatásosabban megnyirbálni. Irtó dühös lettem, mert ebben a kérdésben próbált a kormány nagyobb hatás gyakorolni a sajtóra, és a médiára.

            Néhány másodperc szünet, Doina kényelmesebb helyet fészkelt magának Győző mellkasán. — A régi kormány kemény magja működött rendesen. Képzelj el, egy kormányt függőség és fenyegetettség előterében működni. Azt eredményezi, hogy szétzilálja az egészséges politika mechanizmusát, és a normális jövő képének megalkotását. Sőt, szélsőséges gondolkodásra kényszeríti, a még normálisan gondolkodókat is. A szándék, hogy eredendő rossznak kiáltani ki egy nemzetiséget, csakis tömeghisztériát válthat ki.

            A felsorakoztatott rideg tények is, Győző számára kellemes muzsikának hatottak a lány szájából. Ha eddig nem értette, nem érdekelte a román politika, most odaadó áhítattal tárta ki lelke kapuját, annak befogadására. Doina tényfeltáró előadásában, erős szikrát kapott szunnyadó érdeklődése. — Értelek, kedvesem,

csak az nem jutott még el a tudatomig, mi lehet a valós bűne a magyar kisebbségnek, amiért folyamatosan bűnhődniük kell?

            Őszinte csodálkozással kerekítette Győzőre Doina a szemét. Szemrehányóan kérdezte.— Ugratni akarsz? Mintha azt akarnád tudtomra adni; nem nézel tévét. A panoráma adásai hónapokon keresztül egyébbel sem foglalkozott. Erre te, a tökéletes passzivitás állapotában szenderegsz — mondta, és tréfás haraggal, öklével megdöngette Győző mellkasát.

— Vétkes mulasztás, belátom — mentegetőzött mosolyogva Győző. Megfogta a lány kezét, szájához húzta, és apró csókokat halmozott rá. Szeretettel duruzsolta: — Semmi gond. Te olyan ékes szólóan tudsz magyarázni mindenre, hogy nem vesztettem semmit.

            Azt nem merte bevallani, hogy ebben a pillanatban sem érdekelte a politika, azt akarta elérni, hogy Doina, minél tovább ott maradjon szoros közelségben. Dolgozott benne az adrenalin, még soha az életben nem érezte magát ennyire feldobva, egy lány közelében sem. Hogy buja gondolataitól megszabaduljon, biztatásul megsimogatta a lány haját, hogy folytassa.

— Visszatérve a kérdésedre, a válasz egyszerű — Folytatta Doina, nem sejtve, mi megy végbe a fiúban. — A bűnük az, hogy követelésekkel állnak elő. Jóllehet a követelésük jogos, irritálják vele a hatalmat. Azt a hatalmat, amely egységes, románul gondolkodó, román feltételekkel élő, egy nyelvet beszélő Romániában tud csak gondolkodni. És, ha kell, akár arrogáns módon is, próbálja megvalósítani célkitűzéseit. Az nem lényeges, milyen áron.

            Őszinte felháborodással horkantott fel Győző. — Merem hinni, hogy a magyarok soha nem fognak elrománosodni. Az eddigi reagálásukkal is bizonyították, hogy szembefeszültek a Ceausescu mesterkedésével is.

— Így igaz — helyeselt Doina. — Ebből indultam ki én is. Miközben kormányunk tudomást sem akar venni a magyarok igényeinek, nagy egyetértésben hangoztatják: — csak egyesített erőforrásokkal lehet erős demokráciát teremteni.

— Csupa ellentmondás az egész — ingatta meg fejét Győző.

— Lehet így is mondani, és miért? — csörgedezett Doina lehiggadva.— Mert az egyesített erőforrások alatt a térdre kényszerítést értik. Ennek következtében az a veszély fenyegeti a magyar kisebbséget, hogy a politikai anarchia felfalja a közéleti szerepet vállalók erejét és erkölcsét. Ilyenformán, az a kényszerhelyzet állhat elő, hogy a fennmaradásuk érdekében, ők sem válogatnak az eszközökben.

            Győző tűnődve fűzte hozzá: — És ameddig a politika anarchia tart, a nép sínylődik.

— Bizony így van — válaszolt Doina komoran. — Sajnos az erőszakkal gerjesztett

nemzetiségi ellenszenv a gazdasági életre hat ki legjobban. Ezt érezzük és

szenvedjük el nap, mint nap, éppen úgy, mint Ceausescu idejében. Ígéretekkel, hamis illúzióval hülyítik a román népet. Csupán a műsor változott. A privatizáció és a földek elosztása is jól példázza, az igazságba ágyazott igazságtalanságot. Miután a román vezetés nyilvánvalóvá tette, hogy egységes nemzetté akar válni, figyelmen kívül hagyta a kisebbség érdekeit. Vagy ha úgy tetszik, jogait.

— Ebben a kérdésben ismét nem értek valamit — mondta tűnődve Győző, mintha csak magában beszélne.

— És pedig?

— Nevezetesen arra gondoltam, hogy létezik, egy úgy nevezett nemzetiségi jog, mellyel bármelyik kisebbség élhet.

— Az csak egy írott malaszt. Ne feledd, a jog, mindig a nagyobb hatalom kezében van, és ha a politikai csatározásban az érdekek úgy kívánják, hogy a kisebbséget megfosszák a jogaiktól, meg is teszik. Két egér nem fér át ugyanazon a lyukon egyszerre, az egyik mindig hátra szorul.

— Hallottam egyszer valamit, ami megragadt bennem. Nem untatlak nagyon, ha elmondom?

— Persze hogy nem!

— Hasonló témáról folyt a vita, amikor valaki a következőt mondta. Minden polgárnak jogában áll, a kormány vezetőinek véleményétől függetlenül, önálló véleményét alkotni. Ezzel szemben egy államfő, csak is a többség véleményének függvényében alkothatja meg a saját véleményét.

            Elnéző mosoly bujkált Doina szája körül. Megsimogatta Győző mellkasát. — A nagykönyvben így van megírva, drágám. De ne foglalkozzunk tovább ezzel az ostoba politikával, inkább gondoljuk át, mit lehetne tenni, a te ügyedben.

— Szerinted, mit lehetne tenni? — kérdezte Győző, és sokat sejtetően magához szorította a lányt.

            Mint a higany a lázmérőben futott fel Doina vére a homlokáig. Gyorsan lecsillapította magát. — Valahogy most nincs kedven humorizálni, annál sokkal súlyosabb esettel kell szembenéznünk. Ráadásul én sem lehetek állandóan melletted, és te sem maradhatsz itt örökké.

— Sajnálom, kicsi Doinám, nekem még össze kell rendeznem a gondolataim kusza szálait, és a kibillent lelkivilágom. Bevallom, most valami olyan dolog történt velem, amely már túlszárnyalt minden... Jó, jó nem bonyolítok — tette hozzá, amikor látta, hogy a lány türelmetlen mozdulatot tesz. Gyengéden eltólta magától, a sporttáskájából elővette a két képet, és Doina elé tette. — Láttad már valahol ezt a két fickót?

— Kik ők? — Kérdezte érdeklődve Doina.

— Ezt a két alakot kell megtalálnom. Erről szól a megbízatásom.

— Nos, akkor lássuk! — mondta Doina és alaposan szemügyre vette a képeket,

majd nemet intett a fejével. — Sajnos soha nem láttam ezt a két pofát. Két jellegtelen arc, olyan, akire nem figyel fel az ember.

— Nekem is az volt a véleményem, amikor először láttam a képeket — mondta csüggedten Győző —, mégis meg kell találnom őket.

— Ez olyan, mintha egy kiló gombostű között két varrótűt keresnél. Vagy még annál is lehetetlenebb — jegyezte meg sajnálkozva Doina.

— Így igaz, nekem mégis meg kell találnom őket. Azonban van még valami, ami az ügy pikantériáját adja.

— Nos?

— A nevüket sem tudom.

— Na, ne! — nevetett Doina. — Ez már abszurd. Akkor a varrótű keresése könnyebb

— Hihetetlenül hangzik, pedig így van. Én pedig megkeresem őket — erősködött elszántan Győző, pedig az önbizalma kezdte cserbe hagyni. Annyit már sejtek, hogy ebben a térségben kell lenniük.

— Ez izgalmas lesz. Tegyük fel, hogy sikerül a két fickó nyomára bukkannod, mi a feladat további része?

— Majdnem semmi. Értesítenem kell, a megbízom által kijelölt személyt, és ezzel a dolog részemről lezárul. Ennyi, és nem több.

— És mehetsz haza?

— Igen.

— Nekem több minden nem tetszik, ebben a megbízatásban — nézett merően Doina Győző szemébe. — Bocsáss meg, de nagyon szkeptikus vagyok.

— Pontosabban?

— Az a gyanúm, mint már említettem is, a te Kócsagod jó nagy baleknak tart téged. Az elmondottakból következtetve, csak annyira világosított fel téged, a dolgok lényegét kihagyva, amennyiben nem ütközik egy másik érdekkel. Soha nem szerettem a ködös megfogalmazásokat, mert tetszés szerin meg lehet változtatni a jelentésüket.

            Mielőtt Győző válaszolt, hosszan elgondolkodott. — Igazad lehet, kicsi Doinám — mondta végül — jóllehet a hibát én követtem el a tudatlanságommal. Lényegében Kócsag mindenre válaszolt, amire kíváncsi voltam, én nem tudtam, mit kellene még megtudnom.

— Most olyan helyzetbe cseppentél, mintha egy sötét pincében olvasni akarnál.

— Az ostobaságom áldozata lettem

— Erre a következtetésre jutottam én is, és ha nem sértelek meg vele, örülök, hogy

ebben a kérdésben egyetértünk.

— Nem egy felemelő érzés, de el kell fogadnom. Persze ez csekély elismerés a te

logikus, lényegbelátásoddal szemben.

            Gyönyörű mosoly volt a válasz.

            Hirtelen elkomorult Győző tekintete. — Az egyetlen lehetséges megoldást abban látom, ha felhagyok a kereséssel. Valahogy nem látom már értelmét.

— Részben igazat adok.

— No, csak! Ez ellent mond az előbbi kijelentésednek. Szerinted van még értelme tovább tapogatózni a sötétben?

— Hát...Hát, nem állíthatom olyan biztosra.

— Ne légy már ennyire titokzatos — nézett Győző fürkészően Doina szemébe.

— Az én bizonytalanságomra nem szabad építened.

— Látom, töröd a fejed valamin.

— Hát persze, van egy ötletem — élénkült meg Doina. — Add ide a képeket, és én megpróbálom, suba alatt, kideríteni róluk valamit.

— Ebbe ne mehetek bele, mert ha mégis beigazolódna az aggodalmam, számodra is veszélyessé válhat — vonakodott Győző.

— Nem szükséges rögtön rémképeket festeni a falra. Vannak olyan barátaim, akik megbízható emberek, és a legnagyobb diszkrécióval fogják kezelni a kérésemet.

            Rövid gondolkodás után Győző bólintott. — Rendben van. Mielőtt kiszállok ebből a sötét ügyből, nem árt tájékozódnom, kikkel állok szembe.

— Akkor ezt megbeszéltük. Ha nem jön közbe valami, holnap jövök. Addig van, mit enned, azzal nincs gond. Ha valami oknál fogva nem tudok jönni, egy fiatal srácot küldök magam helyett; a neve Joan. Egy simléderes sapka lesz a fején, amilyet a kerékpár versenyzők viselnek, arról ráismersz. Joannak az a dilije, hogy kerékpárversenyző lesz. Egyébként román, de megbízhatsz benne, különben nem küldeném.

— Akkor ezt is megbeszéltük — mondta Győző elégedett vigyorral, és magához ölelte a lányt. Fizikailag érezte a saját vére lüktetését.

            Egy ideig egyikük sem szól, csak a testük forróságát, szívük dobogását érzékelték. Végül Győző törte meg a csendet. — Teljesen mindegy számomra, mi lapul Kócsag megbízatása mögött, egy dolog biztos, szerencsés fickónak tudhatom magam. Neki köszönhetem, hogy megismertelek.

— Csak nyugtával dicsérd a napot — évődött Doina. — Egyáltalán, mit tudsz te rólam? Annyit, amennyit elmondtam.

— Amit nem tudok, az nem is lényeges. Fontosabb, hogy egymásra találtunk.

— Ne légy olyan biztos a dolgodban. Mit szolnál, ha azt mondanám, hogy el vagyok kötelezve?

— Ha úgy lenne, nem dorombolnál itt mellettem.

— Ezt a bölcsességet, miből merítetted?

— A csókod meggyőzött, kedvesem.

— Te öntelt, beképzelt alak! — kiáltotta Doina, de hangjának ellent mondott a sugárzó mosolya. Kicsit elkomorodott arccal hajtotta le a fejét. — Valóban voltam már menyasszony, de elhagyott a vőlegényem.

— Ki lehetett az a buggyant agyú, aki...? Ó, milyen jó, hogy megtette!

            Doina elnevette magát — Kis öröm is lehet az élet sója.

— Aki a kis örömöt nem becsüli, a nagyot nem érdemli.

— Persze te most azt hiszed, hogy...

— Igen, azt hiszem — suttogta Győző szerelmesen. Megfogta az ajkát, megemelte, kényszerítve, hogy a szemébe nézzen.

            Csak nézték egymást szomjas mohósággal, türelmetlen szenvedéllyel. Nem hallottak mást, mint saját szívük dobbanását.

 

III

 

Még alig pirkadt, amikor Győző kinyitotta a szemét, minden olyan idegennek tűnt. Egy ideig azon törte a fejét, hol is van voltaképpen. Az is zavarta, fekhelyét ugyan nem érezte kényelmetlennek, de annál szokatlanabbnak. Megvárta, míg szeme hozzászokik a sötétséghez, jót nyújtózkodott, aztán felpattant, és kiment a barlang elé. Síri csend fogadta, még aludt a természet. Bemelegítésnek néhányszor megfeszítette az izmait, majd kemény tornába kezdett.

            A nap első sugarai már áttörtem a hegygerincen, amikor abbahagyta a tornát, s amint feltekintett, valósággal legyökerezett a lába a csodás látványtól. A fák, a bokrok a zöld ezernyi árnyalatát mutatták. Megilletődötten, áhítattal nézte a csodát. Kifeszítette erős mellkasát, és nagyot szívott a tiszta, friss, hegyi levegőből. Tüdeje hálás volt érte, úgy érezte, úgy érezte, kívül-belül megtisztult. Lerúgta papucsát, mezítláb járkálni kezdett a hűvös, harmatos fűben. 

            A barlangtól nem messze egy forrásból eredő, kis hegyi patak csörgedezett, alaposan megmosdott benne. Akkorra már a nap is felkúszott a hegygerinc vonalán, s az oromzatáról visszaverődő fény, pattogó szikrákat szórt. Doina édesen mosolygó arca jelent meg előtte, valósággal beleremegett az együtt eltöltött, önfeledt szerelem, mámoros emlékébe. Istenem, sóhajtott, micsoda test, micsoda szenvedélyes tűz lobogott benne! Három nap múlt el csupán, hogy megérkezett, lám, mérföldeket tett meg az érzelmek útján.

            Leült egy kis halomra, és megpróbálta átgondolni, számit adni önmagának, voltaképpen, mi is történt vele? Ez már nem egy szokványos szerelmi kaland — szögezte le, kissé megrettenve. Tehát ez lenne a mindent elsöprő szerelem, amely minden logikán, józanészen képes uralkodni? Hogyan történhetett meg ez velem? Annyira töprengett, hogy az egyre hangosabbá vált madarak csivitelését sem hallotta. Most kellene felülkerekedni a józan eszemnek, mert különben teljesen becsavarodok. A szerelmi mámor csak fokozódik, és meghatározója lesz a további életemnek.

            El kell döntenem, mi legyen ezután? — tépelődött magába roskadva. — Vagy feleségül veszem, vagy elmenekülök.

Elmenekülök? Alig hogy kigondolta, máris gyötrő fájdalom hasított bele. Ha viszont feleségül veszem, a házasságnak minden nyűgét is a nyakamba veszem, gondolta elkeseredve. Minden baj forrása a nő, szokták mondogatni a nős ismerősei, amikor nyakig ültek a gondban. Viszont a frász jön rám, ha arra gondolok, hogy nem látom soha többé Doinát. Csapdába estem, amiből nem lehet jól kijönni.

            Végül azzal nyugtatta magát, ha alszik rá néhány napot, a riasztó érzés kipárolog belőle. Agya zűrzavarában Éva képe tűnt fel előtte, azért a lányé, aki néhány nap alatt oly távol került a szívétől. Most is, mintha csak a régmúlt emlékei közül villanna elő. Elhessentette magától a nem kívánt látomást, majd egy hirtelen elhatározással neki lódult, hogy körül nézzen a környéken. Mi történik, ha nem találok vissza? — Állt meg egy pillanatra. Rizst nem szórhatok magam után, és nincs is.

            Olyan csábítóan hatott rá a vadon, hogy szétolvadt benne az aggodalom. Mielőtt elindult, alapos szemlét tartott, hogy betájolja magát. Bízott a jó emlékező képességében is. Egy vonalban az erdővel becserkészte a járható terepet. Mindenhol talált valami megcsodálni valót, újabbnál újabb síneket, különlegességeket fedezett fel. Szinte az időről is megfeledkezett. Egyszerre csak, egy hatalmas eperfát pillantott meg, mellette egy kaptatót, amely lefelé az erdő széléhez vezetett. Már nem kellett attól tartania, hogy eltéved, az eperfa, akár egy világító torony, mutatta a visszautat. Elindult a kaptatón.

            Fogalma sem volt, mennyi az idő, mert az óráját a barlangba felejtette, a nap állásából saccolgatta. Vissza akart fordulni, de meggondolta magát. A fiút későbbre várta, így még nézgelődhetett. Egy idő után úgy gondolta, elég, szomjas és éhes volt már. Az erdő széle felé közeledve különös zajt hallott, olyasféle zajt, mintha valaki szaladna. Talán egy vadállat, talán őz gondolta. És ha medve? Akkor, mit csinálok, ha szembe találom magam vele? Ez nem nyerő— rettent meg. Menekülnöm kell. Feltekintett. A fák koronái, mint az őserdőben, összeértek a feje felett, sűrű lombjaikkal, szinte eltakarták az eget. Szedte a lábát kifelé az erdőből, azonban a zaj egyre közeledett. Egy tisztásra ért. Ott már a zihálását is lehetett hallani annak a valaminek, amelyet egy terebélyes bokor eltakart a szeme elöl.

Felkapott egy hosszú botot és azzal nyitott rést a bokor lombja között.

            Egy tizenöt év körüli fiút látott bukdácsolva szaladni, hátizsákja dobálódzott a hátán. De hiszen ez Joan, képedt el, amikor meglátta fején a simlideres sapkát. Vajon, mért rohan úgy, mint akit űznek?   

Nem kellett sokáig töprengenie, mert a következő pillanatban lövés dördült. Joan rövid jajszót hallatott, és a földre rogyott. Megpróbált ugyan talpra állni, de visszarogyott.

            A megdöbbenéstől Győző lemerevenedett, mozdulni sem tudott. Mielőtt bármit is tehetett volna, hangokat hallott. Leguggolt a bokor mellé, széthajtotta. Két harminc év körüli férfit látott közeledni. Az egyik alacsony, izmos testalkatú, a másik magas vékony.

— Te nagyon hülye — dorgálta a köpcös a társát —, nem arról volt szó, hogy le kell lőnöd, elég, ha ráijesztünk. Megmondanád, hogyan szedjük ki belőle Szabolcs búvóhelyét, ha meghall?

            Egy kellemetlen aberrált hang válaszolt: — Ne aggódj, csak a vállára céloztam. Mi is a gúnyneve Szabolcsnak? Már teljesen elfelejtettem.

— Skorpió, te észlény. Olyan az agyad, mint a szivacs. Nem értem, mért éppen téged tettek mellém?

— Mert valószínű én vagyok az egyik legjobb. Most ne ilyesmin agonizálj, inkább nézzük meg a fiút. Szerintem néhány rúgás észhez téríti.

            Már megint a Skorpió. Félelmetesen hangzik. Győző megborzongott, miért éppen Skorpió? Veszélyes fickó lehetett, nem akárkit címkéznek meg ilyen névvel. Te jó szagú isten, miféle átkos utat jelölt ki nekem a sors. Az a sátánbőrbe bújtatott úriember, mi a csudának keresteti velem a két gyilkost, ha pusztulásnak szánt? Nem, erről ő nem tudhat. Különben nem áldoz rám egy kisebb vagyont.

            Több ideje nem maradt a töprengésre, mert már egész közel került Joanhoz a két férfi. Már ő is jobban látta őket. Meg is döbbent, a meglepetéstől majdnem felkiáltott. Azt a két férfit ismerte fel, akik a hotel előtt ácsorogtak. A hosszú hajú

egy vadászpuskát tartott a kezében.

            Akár az íj, Győző izmai megfeszültek, és ugrásra készen figyelt. Azt látta, amit várt, Joan erőlködve felemelte a fejét, amint a két üldözőt meglátta közeledni, rémület ült ki az arcára. Abban a pillanatban Győző már úszott a levegőben, a

bajszos mellett landolva hatalmas rúgást mért az állára. A bajszos úgy huppant le a földre, mint egy eldobott párna.

            A magasabbik, hosszú hajú sem tétlenkedett, meglepő fürgeséggel emelte ütésre a puskáját. Elkésett, egy jól irányzott rúgás kirepítette a kezéből. A következő rúgástól eltűnt egy bokorban, csak a cipője talpa virított kifelé.

            Mint cinke a fészekből röppent ki Joan szeméből a rémület, és boldog

elismeréssel mosolygott Győző felé, aki bátorítólag visszamosolygott. Már nyúlt a fiú felé, hogy talpra állítsa, amikor hirtelen megpördült, és az újra feléledt bajuszost mellbe öklözte. Az erős ütésre a bajuszos repült a bokorba, a társa mellé.

            Joan  elámulva kiáltotta: — No, ezek úgy elszendegűltek, hogy...

— Szenderültek — javította ki Győző. — Te most ne ezzel foglalkozz! Arról beszélj, hol sérültél meg?

            Valahol a lapockám fölött, Remélem, Péter bá’ nem hívja magához, hogy megösmerkedje engem... Isten segítse engem — szisszent fel a fiú fájdalmasan.

— Nem látszol te olya anyámasszony katonájának, hogy hallgass az első hívó szóra — mondta Győző nevetve, majd alaposan szemügyre vette a sebet. A vér már megkötött, letépte a pólója alját, és a sebre helyezte. — Figyelj, haver! Ne vesztegessük az időt, segítek felállni, te pedig szépen rám támaszkodsz, és még ezek — intett a bokor felé — fel nem ébrednek, gyorsan eltűnünk innen. Remélem, ez a nap emlékezetes marad számukra. Majd én viszem a hátizsákot.

            A seb súlyosabbnak bizonyult, mint ahogy Győző hitte, mert néhány lépés után Joan összecsuklott. Kénytelen volt a vállára fektetni.

— Nem voltam túl nehéz? — kérdezte Joan, amikor már a barlangban a matracon feküdt. A fájdalomtól meg-megrándult az arca.

— Ne aggódj, elbírtalak. Különben a fűben találod magad, nem itt a barlangban, és hallgatnád a tücsök muzsikáját — válaszolt Győző vigyorogva. Kötszert szedett elő a polcon lévő vöröskeresztes dobozból, és apáskodva duruzsolta. — Most az következik, hogy leveszem az ingedet, és felhasználjuk külső kötözésre. Ni csak! A rázkódástól kibújt a golyó. Na, most jól szorítsd össze a fogad, mert a összenyomom a sebed, hogy kipottyanjon. Nem kell, hogy ott maradjon.

            Úgy is történt, a golyó könnyedén kiugrott a sebből, aztán Győző bekötözte. — Gyengének érzed magad? — kérdezte, és felmagasította a fiú feje alatt a párnát.

— Így fekve nem, de azt sem érzem, hogy a mennyországban vagyok.

            A fiú arcát fürkészve, Győző bólintott. — nem ártana egy orvos, félek szükség

lesz rá. Én pedig sajnos varázsolni nem tudok. Nincs más hátra, várnunk kell, ha szerencséd van, reggel már fel tudsz kelni. A többit megoldjuk valahogy.

            Joan nyugodt arccal és kíváncsi tekintettel fürkészte Győző arcát. Bár megviseltnek tűnt, kedvesen vigyorgott. Látszott, hogy mondani szeretne valamit.

— Mit találsz rajtam olyan megindítóan érdekesnek, esetleg nevetségesnek? — kérdezte Győző nevetve.

— Azt hiszem, Doina szerelmes magát, és ahogy nézegetem magát, Joan már nem csodálkozik.

            Egyből vörös lett Győző arca. — Eltekintve a hibás magyar beszédedtől, mi a zöldséget beszélsz itt összevissza?

— Joan nem mond tovább.

— Kár. Egyáltalán, honnan vetted? Maga doina mondta?

— Nem. Asztat nem mondta, de én kitaláltam. Anyám mondja, Doina okos, van neki sok esze, megasztán tűzrőlpattogó. Az én anyám is magyar származás, és ő tanított magyarul, de vannak szavak, amiket nem ismerek jól. Anyu aztat is mondta, Doina hiába szép és okos, ha a férfiemberrel visszataszítóan viselkedik.

— Na, itt álljunk meg egy szóra — mondta Győző felkacagva. — Milyen Doina, hogy mondta anyád? Ha jól kapizsgálom, azt akartad mondani, hogy Doina visszautasító a férfiakkal szemben.

— Szerintem egyforma — rántotta meg vállát Joan. Fel is szisszent. — megfigyeltem, amikor magáról beszélt, úgy ragyogott a szeme, mint a...mint a... Hogy is mondta anyám?

— Ne törd az eszed, nem érdekes — nevetett fel ismét Győző, és az ő szeme is ragyogni kezdett.

— És csicseregni tud, úgy, mint a kanári madár — toldotta meg Joan, amikor észrevette, hogy szavai, úgy hatnak Győzőre, mint ha hájjal kenegetnék.

— Na, ennyi elég mára! — komolyodott el Győző arca. — Ne fogyaszd az energiádat feleslegesen, már így is vörösödik az arcod. Azt tanácsolom, aludj egy jót, az alvás gyógyít.

Nem kellett kétszer mondani, Joan lehunyta a szemét. Győző kiszedte a hátizsákból az elemózsiát, és falatozni kezdett. Igaz, nem szerette a szalonnát, de az éhség feledtette vele. Befejezve az evést, a két fickó felbukkanásán kezdett el töprengeni. Már akkor baljós előjelnek érezte a megjelenésüket, amikor először látta őket az ablakból.

            Ettől a gondolattól olyan vigasztalan lett, akár egy gyerek, aki az áhított kisautó helyett dorgálást kap. Doináról is, Joanról is megfeledkezve, csupa részvétet érzett maga iránt. Igazságtalannak tartotta a sorsot, és már nem voltak kétségei afelől, hogy valaki ráállította a két balfácánt. Persze nem az ő testi épségének megőrzésére, abban biztos volt, mint abban is, hogy az éjszakai támadók nem ők voltak. Azt is tisztán látta már, hogy az események sorrendjét visszapörgetni nem

lehet, jóval elébe vágtak a nem várt események.

Eszeveszett gyorsasággal kavarogtak agyában a kérdések, de válaszolni nem

tudott egyikre sem. Gondot jelentett az is, hogyan tud, hozzáférni a kocsijához, hiszen az ellenségei arra koncentrálják minden figyelműket, remélve, hogy előbb-utóbb jelentkezik érte. Sőt, azzal, hogy tönkre verte őket, a személyes bosszújuk is közrejátszik.

Kócsag jelent meg a lelki szeme előtt. Igaza lenne Doinának? A beszélgetéseknél meg sem fordult a fejében, hogy nem őszinte. Már nem tűnt olyan megnyerőnek, mint akkor. Próbált gondolatban vádat kovácsolni ellene, de egyre gyengültek az ellene szólt érvek. Abszurdnak tartott, minden gyanúsítást. Mi haszna származna belőle, ha őt megölik? A magyarázatot más irányból kell keresni. Az viszont még mindig foglalkoztatta a fantáziáját, milyen elgondolásból esett Kócsag választása, éppen őrá.

Újra számba vette a történteket. Amennyiben az éjjel sikerül őt lepuffantani, hogy holtában hasznosabb legyen, az akciónak vége, az eredmény nulla. Ha pedig Kócsag igazat mondott magáról, és arra számított, hogy minden veszélyből kivágja magát, akkor olyasmit látott benne, amit maga sem tudott mostanáig magáról.

Nyújtózkodott egy nagyot, és tovább szőtte, a kétségekkel teli gondolatait, nem túl ígéretes életesélyeit. Van fegyverem ugyan, de mi a fenét érek vele? Talán két méterről el tudnék találni vele, valakit. Végül is belátta, hiába tépelődik, gyötri az agyát, továbbra sem tudja, mi vár rá a következő időben, és ebbe kénytelen belenyugodni.

Száműzte borús gondolatait, és Doinára váltott. Gyengéd érzelmekkel áthatva veszett bele, a lánnyal eltöltött édes órák felidézésébe. Az adrenalin egyből emelkedni kezdett benne. Úgy gondolta, jó lesz járni egyet, megmozgatja a csontjait, hogy a hevülete elszálljon. Egyszerre csak, Joan nyögdécselésére lett figyelmes, és odapillantott. Arcán már a láz rózsái piroslottak. Már csak ez hiányzott, gondolta ijedten. Gyorsan teát főzött, lehűtötte, és megitatta.

— Itt már orvosra van szükség — mondta a láztól csillogó szemű fiúnak. — Csak az a bökkenő, fogalmam sincs, hol találok itt orvost? Van valami ötleted?

            Joan intett a fejével Győzőnek, hogy hajoljon közelebb. Szájából zihálva és akadozva jöttek a szavak — Dél irányban... Jaj, istenem! — fohászkodott fájdalmasan, de folytatta. — Dél irányban, a három teraszos kiug...ró...után, ott van a Dimit...ru...ház. — A többit nem lehetett megérteni.

Már csak összevissza jöttek szájából a szavak, tekintete ide-oda kószált. Győző

nem kísérletezett tovább. Egy bögre teát tett mellé, gondosan betakargatta, és

magára hagyta. Elindult a jelzett irányba, kőtörmelékeken bukdácsolva. Vízmosta mélyedéseket kerülgetve, helyenként bozótoson kellett átvágni magát. Egy bokrokkal benőtt területet akart megkerülni, amikor kígyósziszegésre lett figyelmes. Irtózott a kígyóktól, az ijedségtől mozdulatlanságba dermedt. Füleit vételre állítva, kimerevített szemmel, félénket nézett körül. A sziszegés újra hallhatóvá vált, s nyomban utána meglepő látványban lehetett része. Néhány méterre tőle, a bokor tövénél, egy sündisznó szédülten tempózott egy kígyó előtt. A kígyó, körülbelül egy méter lehetett, sziszegésével rémületben tartva a sünit, fürgén vonaglott utána.

Győző, amennyire csak tellett tőle, igyekezett zaj nélkül elosonni. Jóllehet a kígyó nem jelentett veszélyt, úgy lefoglalta a vacsorája megszerzése, hogy ügyet sem vetett rá. Megborzongott, és gyorsabban szedte a lábait. Menet közben azon meditált, milyen különös teremtmény az ember. Mint például ő is. Félelem nélkül, bárkivel szembe mer szállni, de egy ártatlan kígyó láttán, inába száll a bátorsága. Vajon, milyen meglepetéssel kell még számolnom, mielőtt orvost találok?

Már több mint fél órája menetelt, amikor a hegy lábának egy kiegyenesedett részéhez ért. Végigpásztázta tekintetét a hegy oldalán, s akkor meglátta a három teraszos kiszögelést. Csakis ez lehet, amiről Joan beszélt, akkor pedig Dimitru háza sem lehet messze — gondolta, s reménykedve ment tovább. Hamarosan vége szakadt a hegynek, s azon túl, már csak szórványos bokros rész következett, melyet kitaposott ösvény szelt ketté. Az ösvény végénél, mindkét oldalt, egy-egy hatalmas tölgyfa állt. A fák között foghíjasan épült faházakat pillantott meg. Úgy tervezte, amelyik ház legközelebb esik, ott megtudakolja, hol lakik Dimitru.

A házhoz érve szembe találta magát egy díszesen faragott kapuval. A házat nagy udvar és ugyancsak faragott deszkakerítés vett körül. Kifejezetten impozánsnak hatott a festői környezetben. Csengőt nem talált, így jobb híján hangosan hallózni kezdett, de csak a kutyákat hozta izgalomba. Valószínű meg lehettek kötve, mert nem rohamozták meg a kerítést, csak veszettül csaholtak.

Miután a kutyák ugatására sem jelentkezett senki, győző úgy döntött, szemlét tart a ház körül. A kerítés mellett haladva eljutott a ház hátsó részéhez. Ott sem látott egy lelket sem, csak egy gazdasági épületet. Töprengett, hogy, mit csináljon? Amint céltalanul jobbra-balra jártatta a szemét, feltűnt, hogy egy helyütt a kerítés léce meg van lazulva, és fél oldalra dőlt.

Nem sokat teketóriázott. Bár magának sem tudott számot adni, miért teszi, jobban félrehúzta a lécet, és bebújt a résen. Egy ideig tétovázott, aztán megcélozta a gazdasági épületet. Bekukucskált a parányi ablakon. A következő pillanatban erős ütés érte a fejét, és elsötétült előtte minden. Hang nélkül összecsuklott.  3 vége

            Nem tudhatta, meddig feküdt magatehetetlenül. amikor eszmélni kezdett, úgy

érezte, mintha sűrű ködben, ingoványos területen botorkálna. Csak lassan kezdett a fény behatolni a tudatába. Az első reagálása a valóságos világgal az volt, hogy fekszik, és amin fekszi, az kegyetlenül nyomja a hátát és a fenekét. A tudatának jó részét, még mindig köd vette körül, nem tudhatta, hogy történt vele valami. Először

csak résnyire nyitotta ki a szemét, de nem lett okosabb.  4 kezd

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.