Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Erdélyi skorpio első rész

2012.07.08
 
Erdélyi skorpió első rész 
 

A hatalmas tornateremben vagy harminc gyerek hosszú sorokban, fegyelmezetten, várta az edző indító szavát. Néhány másodperc múlva Dorogi Győző megkezdte a karate edzést. A harminc nebuló egyszerre lendítette lábát előre, kezét oldalra, majd egy csavart forgás után visszaálltak a helyükre. Tíz percig tartott a közös munka. Dorogi Győző magához intett egy vele egy magasságú suhanc fiút, és erélyesen rászólt: — Támadj!   1 kezd

            A fiú csak erre várt, a abban pillanatban villámgyors támadásba lendült; karja és lába, szinte egyszerre mozdult. Az edző izmos, kidolgozott atlétatermete is megfeszült. Élvezet volt nézni beidegződött, gyors mozdulatait, ahogy az ütések, rúgások elöl kitért. Ám minden fölénye ellenére sikerült a fiúnak elhelyeznie az oldalára egy csinos rúgást.

            Győző egy pillanatra megingott, majd megálljt intett, de nem rejtette el a meglepetését. — Szép volt — mondta mosolyogva, és elismerően veregette meg a büszkén csillogó szemű fiú vállát. Egy másik gyereket szólított magához.

            Az edzés már a befejezés szakaszához közeledett, amikor két férfi lépett a terembe. Az egyik a rendőrségi sportklub vezetője, a másik — mint később kiderült — egy erdélyi magyar Kócsag Mihály, aki Svédországban él. Azok közé a ritka megjelenésű emberek közé tartozott, akit, ha egyszer valaki látott, nem felejtette el egykönnyen. Szegletes, markáns arc fölött, magas boltozatú homlok, őszülő haja oldalra fésülte. Homloka alatt dús szemöldök, és merész, parancsoló tekintetű kék szempár. Hatvan év körüli lehetett, magas, erős testalkata valósággal beárnyékolta a mellette álló sportklub vezetőt.

            Győző majdnem biztos volt benne, hogy őrá várnak. Nem törődött vele, a gyerekekre összpontosította minden figyelmét. Fontosnak tartotta, amit csinált, soha nem hagyta kizökkenteni magát semmivel. Szájából egymás után pattogtak a vezényszavak.

            A két férfi türelmesen álldogált, és figyelmesen nézték az edzést. Kócsag Mihály a klubvezetőhöz fordult: — Ki az a fiatalember? — kérdezte halkan — Véleményem szerint, egész jól dolgozik — fűzte hozzá.

            A kérdezett készségesen adta meg a felvilágosítást: — A neve Dorogi Győző, évek óta dolgozik nálunk, a legjobb

Edzőnk. Foglalkozását tekintve: történelem-földraj és testnevelő tanár. A karate mellett a kick-boxban is jártas, de a vívás sem áll messze tőle. Jellemét tekintve... — sorolta a férfi gépiesen, akár ha a leckét mondana fel — pontos, becsületes, megbízható. Nem tudom, mi történne, ha egy

szép napon itt hagyná a klubunkat.

— Tapasztalataim szerint senki nem pótolhatatlan — mondta Kócsag. Arcán elégedett, rejtélyes mosoly hullámzott át, amely elkerülte a klubvezető figyelmét.

— Az esetek többségében bizonyára így is van, azonban a mi esetünkben komoly fennakadást okozna. Hiába akadna száz is a helyére, az már nem mindegy, milyen színvonalon végeznék munkájukat. Ha meg nem sértem, kedves Kócsag úr, hadd adja hangot annak az észrevételemnek, Ön nem ért túl sokat ehhez a sportághoz.

— Bevallom, így van. Ennek ellenére én is meg tudom ítélni, ki a jó.

            Az edzés befejeződött, a siserahad kivonult a teremből.

Dorogi Győző köszönésképp a klubvezető felé intett és gyors léptekkel sietett az öltöző felé.

            Vajon, ki lehet az az úriember, aki olyan érdeklődéssel figyelt? — morfondírozott. Bár az edzés folyamán alig nézett oda, mégis a hátán érezte érdeklődően vizsgáló tekintetét. Kis csalódottságot is érzett, mert a klubvezető általában be szokta mutatni az érdeklődőknek. Most azonban nem tette, pedig a férfi tekintetéből kiolvasta, az érdeklődése több a puszta kíváncsiságnál. Talán éppen ezért? Jóllehet, csak röpke ideig láthatta a férfit mégis lenyűgözte tekintélyt sugárzó tartása, méltóságteljes viselkedése. Valószínűleg tévedtem, amikor azt hittem, az érdeklődése a személyemnek szól. Még nálam is megeshet az ilyesmi, zárta le magában a témát.

Nem is foglalkoztatta tovább a férfi. Ledobta magáról edzőruháját, megnyitotta a zuhanyozó csapját, és kéjes gyönyörűséggel engedte testére a hideg vizet.

Ebben a pillanatban könnyűnek, elégedetnek érezte magát. Amit várt az élettől, megkapta. Ami igaz az igaz, diákkorában kicsit elhamarkodottan döntött a tanári pálya mellett Ha most lenne módjában pályát választania, szívesen lenne üzletkötő, vagy valami hasonló, ahol különböző emberekkel érintkezhetne, és nem csak gyerekekkel. Persze így sem érezte szerencsétlennek magát. Végül is, szeretett tanítani, és mellette edzősködhetett is. Sőt, a nyári szünetekben kedvére hódolhatott szerelmének, a sportnak.

            Kellene vásárolni néhány pólót, jutott hirtelen eszébe, miközben pacskolta testére a vizet. Például az Ecseri piacon, csak messze van, gondolta elkedvetlenedve. A szüleinek is megígérte, hogy néhány hetet otthon tölt, meg néhány napos utazás sem ártana, valamelyik nyugati országban, ábrándozott. Legalább Ausztriába vagy Németországba jutna el, a nyelvet is gyakorolhatná. Itthon, csak nagy ritkán van alkalma rá. Persze ez is csak óhaj marad, mivel egész nyári szünidőre elkötelezte magát a rendőrségnek. A rendszerváltást követően az idősebb rendőröket nyugdíjazták, fiatalokkal frissítették fel az állományt és az

ifjoncokat kell karatéra oktatni.

            Bánfi százados, akivel kölcsönösen kedvelték egymást, már több alkalommal

megemlítette, hogy szívesen venné, ha véglegesen a rendőrség kötelékében tudhatná. Anyagilag is jobban járna, mert többet tudnának fizetni. Minden ajánlatnál megígérte, hogy gondolkodik rajta, s már-már bele is ment a dologba, de volt egy akadálya; néhány évi iskolával járt, a tanulás pedig lefoglalta volna az összes idejét, amelyet a kick-box gyakorlására használt fel.

            Ha nem is talált magában elhivatottságot a nyomozói pályára, csábította a lehetőség, hogy hivatalos formában nyílna alkalma a karatét gyakorlatban is alkalmazni. Nem kellene állandóan fegyelmeznie magát, ha netán viszket a tenyere. Mint sportembernek tiltották az afféle szórakozást, s mivel a rendőrségnek dolgozott, még szigorúbban vették, büntetéssel is sújthatták érte. Valójában nem szórakozásból támadt ókor-ókor kedve a verekedésre, az időnkénti szituáció kívánta meg, hogy igazságot szolgáltasson. Istenigazából nem jellemezte a heves vérmérséklet, de előfordult, hogy nála is felszalad a pumpa.

A napokban például az egyik utca kereszteződében egy kisebb csoportosulás állta el az útját. Mivel nem volt sietésben, ő is beállt a kíváncsiskodók közé. Három tizennyolc év körüli Scinhead srác inzultált éppen egy néger fiút. Nem lehetett tudni, mivel kezdődött az összeütközés, Győző csak sejtette, hogy nem a néger fiú kezdeményezte.

Rémült tekintettel kérdezte: — Mit kívántok tőlem? Én nem szóltam hozzátok — magyarázkodott, és hatalmas, kiugró szemeit ide-oda tiktakoztatta. Valószínű a menekülés esélyét méregette.

Az egyik kopasz fejű, akinek szeme baljós izzásából ki lehetett olvasni a szándékát, szinte fröcsögte szájából a gyűlöletet. — Elég csak rád néznem, és kavarog a gyomrom. Van bennetek, négerekben, valami lenyűgözően visszataszító.

Mint akit arcul ütöttek, megrándult a néger szája. Idegesen mentegetőzött. — Nem én választottam meg a bőröm színét.

A skinhead szeme meglobbant, valósággal süvöltött a hangja. — azt nem, de a tartózkodó helyedet igen! Ki a franc hívott ide?

— Mi bajotok velem, nem ártok senkinek — védekezett újra a fiú, és nagy szelíd szemét, abban a reményben, hogy akad valaki, aki pártját fogja, körbejártatta. A csalódás az arcára volt írva; senki nem akart beavatkozni a vitába. Elbizonytalanodva, gyenge hangon folytatta. — Tanulni jöttem Magyarországra. Legálisan — tette hozzá, s mosolyogni próbált. Széthúzódó foga közül elővillant fénylő fehér foga.

— Legálisan? Na, ne mondd! — pöccent be a kopasz, s valamiféle ferde ideológiából képzett ködös magyarázatba kezdett, amiből nem hiányzott a gúny.

            Győző erősen fülelt, de még így sem tudta kihámozni pontosan, mire akar kilyukadni a skinheadok szószólója. Érezte, ha tettlegesen is bántalmazni akarják a néger srácot, fogadalom ide, fogadalom oda, védelmére kel. Eddig nem sokat foglalkozott a skinheadokkal, így nem különösen értette a kopaszságuk indítékát. Leginkább egy bizarr, szélsőséges divathóbort megjelenítőit látta bennük, akik csoportba verődve, felsőbbrendűségüket fitogtatják. Abban viszont biztos volt, ahogy most elnézte őket, ha a törvény nem korlátozná tevékenységüket, az önként vállalt tisztogató munkájuk a poklot szabadítaná rá a békés polgárságra.

Persze, ha csak hetyegni, és a felsőbbrendűségüket fitogtatni támadt kedvük, ám tegyék, nem avatkozik bele. Bár igaz, ahogy a hangadó kopasz ellenséges hablatyolását hallgatva, a vére kezdett felforrósodni. Legszívesebben, ha tehetné, kiosztana köztük néhány pofont.

            Az egyenlőtlen párbeszéd folytatódott. A kopaszok észrevették a néger testtartásából, hogy menekülni készül, egymásra néztek, majd valamiféle jeladásra, félkört alkotva a fiú körül, gyorsan széjjelebb húzódtak.

            Ebből Győző arra következtetett, hogy nem elégszenek meg holmi bájcsevegéssel, a négert akarják megfélemlíteni, és rákényszeríteni, hogy támadjon. Erre ő is rájöhetett, mert ismét segélyt kérő riadt tekintettel nézett körül.

            Nézhetett. Megértő pártfogókra most sem talált, széles orrcimpája remegni kezdett. A skinhededek vérszemet kaptak, fenyegető tartásukkal valósággal fogva tartották a szerencsétlent. Győző szemügyre vette a bámészkodó nézőközönséget, akik, mintha cirkuszban lennének, részrehajlás nélkül várták a fejlemények kialakulását. Valószínű én is ilyen közömbösnek látszom, szögezte le magában, pedig egyre jobban fortyogott a vére.

            A szövegelő kopasz látva a néger félelmét, hogy a hangulatot növelje, néhány fenyegető lépést tett feléje. Már éppen szóra nyitotta a száját, amikor Győző elérkezettnek látta az időt a beavatkozásra. Közelebb ment, és engesztelő hangon kezdte. — Hagyd a fiút békében elmenni.

            Igazán nem lehetett állítani, hogy a kopasz elsiette a válaszadást. Lassan, magabiztosan szembefordult Győzővel, tekintetével lekicsinylően végigmérte, aztán Lebiggyesztett szájjal kérdezte: — Megmondanád, mi közöd van neked hozzá?

— Legalább annyi, mint neked — válaszolt Győző higgadtan.

— Na, szűnj meg gyorsan!

— Azt mondtam, hagyjátok a srácot elmenni! — ismételte meg Győző, kicsit emeltebb hangon.

— És ha nem? Akkor, mi lesz? — villogtatta fenyegetően szemét a kopasz.

— Ha érdekel, majd meglátod.

            A kopasz a két társára nézett, akik beszélgetés közben a négert vigyázták. Dühösen vicsorogta. — Nem érdemes az egérnek az elefánt talpát csiklandozni, mert rátaposhat.

            Az ostoba hasonlatra Győző csaknem felnevetett. — Ne aggódj, pajtás! —

válaszolt laza flegmával. — Mire az elefánt egyet mozdul, az egér tízszer körbefutja, talán meg is harapja. Azonban ez a csekélység ne zavarjon téged.

            A néger fiú megfeledkezett a menekülésről, megbabonázva figyelte a jelenetet.

— Most már aztán dugulj el — sziszegte a kopasz. — Ki nem állhatom az ilyen nagyképű alakokat.

            Csak az időt húzták, Győző pedig attól tartott, ha nem sikerül szép szóval jobb belátásra bírni a kopaszokat, belekényszerítik a verekedésbe. Ha nem nyugszanak, úgy elverem őket, hogy a hajuk is kinő tőle, határozta el. Szemével jelt adott a néger fickónak, hogy tűnjön el!. Jámbor képpel, mint akinek éppen a világ dolgain fő a feje, jegyezte meg. — Szerencsétlen nemzedékhez tartozik a négerfaj.

— Mit kvartyogsz itt össze? — hördült fel a kopasz.

— Ó, semmit, csak hangosan gondolkodtam.

— Hangosan gondolkodtál? Halljátok? — fordult a társai felé, akik ugyancsak megütköztek a válaszon. — Megáll fejemben az agyam — méltatlankodott tovább a kopasz, s látszott a szeméből, legszívesebben Győző torkának ugrana. Ki tudja, miért még sem tette. Persze arra sem tudta elszánni magát, hogy csak úgy simán feladja. — Ő csak egy néger, érted? Egy alfaj — recsegte és a fiú felé bökött a hüvelykujjával.

            A másik két kopasz eddig csak hallgatott, ám kezdték unni a sok szövegelést. Az egyik felhúzva magát szólt oda a hangadó kopasznak. — Fontos ez a sok süketelés? Nem látod, ez egy rohadt négerbarát!

— Úgy van — hagyta helyben a másik.

— Igazatok van. Ebből... Ebből elég... — bizonytalanodott el a hangadó kopasz, amikor látta Győző izmait megfeszülni. Semmiképpen nem akarta mutatni, hogy kezd elpárolognia a bátorsága, magára erőszakolt kevélységgel tette fel kérdését. — Eltűnsz magadtól vagy segítsek?

— Próbáld meg!

            A kopasz alig észrevehetően intett a társainak. Azok otthagyva a néger fiút — aki nyomban elszelelt —, és harcra készen Győző mögé álltak. Engedelmeskedtek, de látszott rajtuk, hogy nekik sincs ínyükre a verekedés. A nacionalista gőz, már kipárolgott mindegyik fejéből. Ezt Győző is kiolvasta a szemükből, és örült, hogy botrány nélkül kikerülhet a számára kínos helyzetből. — Azt javaslom, fiúk, miután a vitánk tárgya lelépett, jobb lenne, ha mi is az oszlást választjuk. Különben sem akarom, hogy egy félreértés miatt bajotok essék. — tette hozzá jóindulatilag.

Búcsút intett a kezével és indulni készült.

            Most is kellemetlen utószájízzel gondolt vissza az utcai jelenetre. Kezébe vette

a törölközőt, néhányszor megcsavarta, és az egész testét átdörzsölte vele, aztán magára tekerve ballagott vissza az öltözőbe. Az ajtóban az a fiú várakozott, aki az

edzésen olyan ügyesen oldalba rúgta. — Mi van, Árpi, rám vársz? — kérdezte.

            Az Árpinak nevezett srác igent intett a fejével, és kérdően nézett Győzőre, mintha választ várna valamire.

— Van valami problémád, amit egyedül nem tudsz megoldani?— kérdezte biztató hangon Győző, amikor látta a fiú tanácstalanságát.

— Á, nem. Azaz igen... Nem is tudom... — dünnyögte zavartan Árpi, s elhallgatott.

— Hé, öcskös — szólt rá erélyesen Győző —, nem vagy te könyv, hogy kiolvassam belőled, mi jár a fejedben. Végy egy mély levegőt és vágj bele!

— Szeretnék különórát venni karatéból.

— És van valami akadálya?

— Ha Győző bácsi vállalná, akkor nincs.

— Nos, pajtás — nézett szigorú, megrovó tekintettel a fiúra Győző. — Először is, nem vagyok neked bácsi, csak egyszerűen Győző, ha már nehezedre esik kimondani, hogy tanár úr. Másodszor, nem értem a félelmedet. Okot adtam rá valaha?

— Olyan szigorú tetszik lenni az edzések alatt...

— Tetszik az öregapád! Ha ezután nem úgy beszélsz velem, mint egyenrangú partnerrel, nem tárgyalok veled! Meg vagyok értve?

— Szeretném, ha vállalnád a különórát — nyögte ki Árpi.

— Így már egészen jól hangzik — nevetett Győző. — A többit holnap megbeszéljük. Megfelel így?

            Amikor a csarnokból Győző az utcára lépett, vidáman, sporttáskáját lóbálva a buszmegálló felé vette az irányt. Alig tett néhány lépést, meglepve kapta hátra a fejét. Valaki a nevén szólította. Megfordult és néhány lépésnyi távolságra azt a férfit ismerte fel, akit a klub vezetőjével látott beszélgetni. Nem tudta, mire vélni a megjelenését.

— Bocsásson meg Dorogi úr, ezért a rajtaütés szerű zavarásért — szólt nyájasan mosolyogva a férfi —, de nagyon fontos megbeszélni valóm lenne önnel.

— Talán bajban van? — kérdezte Győző érdektelen hangon, már kipárolgott belőle a kíváncsiság, amit az edzés alatt érzett. Semmi kedve nem volt hozzá, hogy beszélgetésbe elegyedjen vele.

            Úgy tűnt, a férfit nem zavarta Győző passzív magatartása, fesztelen hangon válaszolt: — Baj éppen nincs, legalábbis olyan értelemben, amire ön gondolhat, azonban nagyon hálás lennék, ha nem hagyna magamra itt az út közepén.

— Amint látja, uram, nem teszem — mondta Győző, még mindig az előbbi stílusban. Úgy döntött, megvárja, mit akar tőle a férfi, és ráér azután faképnél

hagyni.

— A nevem Dr. Kócsag Mihály. Sebészorvos vagyok, de pillanatnyilag nem

praktizálok. Szeretném remélni, hogy nem utasít vissza, ha meghívom.

            Már éppen a nyelve hegyére csúszott Győzőnek, hogy nem ér rá, ennek ellenére beleegyezően bólintott. Kócsag kellemes, választékos modora megtette a hatását. Persze elképzelni sem tudta, mit akarhat tőle egy sebészorvos. Ahhoz már idősnek találta, hogy karatézni tanuljon. — Az

Előbbinél jóval barátságosabb hangon szólt: — Rendelkezzék velem, Kócsag úr.

— Köszönöm — biccentette meg a fejét Kócsag. — Igazán lekötelez vele, dorogi úr, hogy nem hagy könyörögni, így nem érhet a vád, hogy zaklatom. Gondolom, van ideje?

— Ha akarom, igen. Nos, legyen a kívánsága szerint — ment bele a különösnek tűnő kérésbe Győző. Végül is, a mai délutánra nem maradt elfoglaltsága.

— A közelben áll a kocsim, azzal megyünk — bökött Kócsag ujjával a parkoló felé. — A hotelba megyünk, ahol megszálltam. Megfelel?

            Amikor kiszálltak a kocsiból, Győző azon töprengett, miért a klub vezetője mellőzésével akar beszélni vele, ez a különös ember? Mivel a legtávolabb állt tőle, minden orvosi kapcsolat, arra tippelt, hogy valami felettébb kecsegtető ajánlattal rukkol majd elő, és megpróbálja elcsábítani a rendőrségtől. Jóllehet nem állt szándékában otthagyni a jelenlegi helyét, a kíváncsiság erősen munkálkodott benne. Ez az ember nem lehet akárki, messziről lesír róla — gondolta. — Itt az ideje, hogy az ismeretségi körömet bővítsem, befolyásos emberekkel. Ki tudja, mire lesz jó? Mások is így tesznek, akik gondolnak a jövőjükre.

            Győzőt ezek a gondolatok foglalkoztatták és egyre erőteljesebben tört fel benne az egészséges becsvágy. Valósággal tartani kellett magát, hogy vehemens képzeletét visszafogja. Igaz kapott már eddig is különböző ajánlatokat, de egyik sem kínált olyan pluszt, amiért érdemesnek tartotta a váltást. A türelmetlenség sem űzte. Ez az új érzés, ami feltört benne, furcsán hatott rá. Megérkeztek a Continental hotelhoz, kellemes hűs levegő csapta meg, amikor beléptek a hallba. Körül pillantott, még soha nem járt magyar hotelban. Megilletődve lépegetett Kócsag nyomában, s törte a fejét, vajon, milyen meglepetést tartogat számára?

— Foglaljon helyet, fiatal barátom — mutatott Kócsag egy fotelra, amikor becsukódott az ajtó mögöttük.

— Egész kellemes itt — mondta Győző.

— Nem is tudom. Bizonyára — válaszolt Kócsag bizonytalanul. — Valami szeszes italt, vagy üdítőt parancsol?

— Lehet szeszes ital is — válaszolta Győző, bár fogalma sem volt, miért az mellett döntött, amikor nem is kívánta. Nem volt szokva a szeszhez, nagyon különleges

napnak kellett lennie, ha megengedett magának egy keveset.

— Gondolom, a sport nem igen engedi meg, hogy gyakran italozzon? — jegyezte

meg Kócsag, fürkésző tekintettel.

— Aki a sportot élvezetből űzi, könnyen lemond az egyéb élvezetekről.

— Jól van, fiatal barátom, jól van — bólogatott Kócsag, de nem derült ki, miért helyesel olyan lelkesen. Mielőtt szájához emelte a poharat, ismét fürkészve nézett Győző arcába, mint aki a gondolatát akarná szeméből kiolvasni. Belekortyolt az italába, és így szólt: — Akkor rátérek a meghívásom indítékára, nem szeretném feleslegesen rabolni az idejét. — Mielőtt folytatta, benyúlt a zsebébe, kihúzott egy zsebkendőt, és megtörölte izzadó homlokát, közben magyarázkodott. — Tele vagyok izgalommal, régen dédelgetett tervem szeretném most megvalósítani. A meleget is nehezen viselem. Talán éppen azért választottam Svédországot lakhelyemül. A hideg levegő jobban megfelel a szervezetemnek.

            A magas vérnyomásnak biztos, gondolta Győző. Észrevette a kiduzzadó ereket Kócsag nyakán. —  Ön magyar származású svéd?

— Érdekesebb. Erdélyi magyar

— Értem — bólintott Győző, pedig semmit nem értett. Hogy ne váljon érdektelenné, javasolta, hogy térjenek végre a tárgyra.

            Kócsag megértően bólintott. — Munkát szeretnék felajánlani, Dorogi úr.

— Munkát? — nézett csalódottan a férfira Győző.

— Sajnálom, hogy csalódást okoztam — mentegetőzött Kócsag, majd gyorsan hozzátette. — Ha megtudja, miről van szó, talán változik a véleménye. Sokféle munka létezik.

— Valószínűleg.

            A rövid válasz nem zökkentette ki Kócsagot a nyugalmából. Mintha csak egy bicikli összerakásáról lenne szó, folytatta. — Olyan munkát szeretnék felajánlani, ami összeegyeztethető a temperamentumával, egyéniségével, kicsit izgalmas is. És persze nem utolsó sorban, régi magyar kifejezéssel élve, sok pénzt hoz a konyhára.

— Melyik állam elnökét kellene megölnöm érte?

— Ölni, azt semmi esetre sem. Ha ilyen munkára akarnám felbérelni, profi bérgyilkost alkalmaznék, és nem egy becsületes sportolót, mint amilyen Ön.

— Köszönöm, ez hízelgő.

— Szolidabb munkát kínálok, s mint ahogy már említettem, van benne izgalom is.

— Mért éppen rám esett a választása?

— Pontosan nem tudnám meghatározni. Ráérzés.

            Kétkedve nézett Győző a férfire. — gondolom, nem a nyakamat díszítő anyajegy indította meg?

— Látom, ragaszkodik az indokoláshoz. Talán, mert magát tudom legjobban képbe

helyezni az elvárásaimnál. Jó a megjelenése, erőnléte kitűnő, gyors a mozgása, és ezek mellett intelligens.

— A felsoroltak ellenkezője elkeserítő lenne — mondta Győző szerényen, arról pedig nem tehetett, hogy feszíti keblét a büszkeség. — Akkor azt is megtudhatom végre, konkrétan, milyen munkáról van szó? Természetesen ez semmiféle elkötelezettséget nem jelent.

— Igen, igen, ez érthető — bólintott rá Kócsag, majd felállt, pohárral a kezében az ablakhoz sétált, elhúzta a függönyt és kinézett. Eddig észre sem vették, az utcáról felhangzó délutáni csúcsforgalom erőteljes zaját. Úgy tűnt, mintha valami súlyos dolgot akarna közölni, de nem tudja, hogy fogjon bele, és az utcán látottakból szeretne erőt gyűjteni. Egy pillanatra talán meg is feledkezett, hogy nem egyedül van a szobában.

            De, nem! Hirtelen abbahagyta a szemlélődést, megfordult, Győzővel szemben rátámaszkodott az ablaknál lévő fotel háttámlájára. — Még mielőtt választ adnék a jogos kérdésére, engedje meg, hogy én tegyek fel néhány személyes kérdést — mondta kutató pillantással.

— Amennyiben nem az érdekli, hányszor volt sikerem a  nőknél, és hányszor hagytak faképnél, szívesen válaszolok, bármit kérdez — húzódott széles vigyorra Győző szája.

— Kis kíváncsiskodás az egész. Például tagja valamelyik pártnak? — Hangzott a nem éppen szokványos kérdés, amellyel nem cirógatta meg Győző szívét.

— Nem — válaszolt tompán.

            Különös, titokzatos mosoly suhant át Kócsag arcán, szemében pedig szomorúság bujkált: — Nos, politikai állásfoglalása csak van?

            Győző elképzelni nem tudta, hová akar kilyukadni

Kócsag, de a szemében megjelenő szomorúság láttán, akaratlanul részvétet ébresztett benne. Megadta magát a kényszerű társalgásnak, határozottan jelentette ki: — Nem foglalkozom politikával, és nyugodtan elmondhatom, soha nem éreztem elhívatottságot a pártoskodáshoz. — Nevetve tette hozzá. — Számomra olyan a politika, mintha kávéskanállal akarnám kimerni a Duna vizét.

— Igazán szellemes a hasonlat, és ha nem veszi rossz néven, kedvem támadt ellent mondani. Ne gondolja, hogy ön nem politizál. Valamilyen formában, mindenki azt teszi, akár tudatosan, akár nem. Kijelentem, ön is tagja a legnagyobb pártnak.

— Például?

— Abban az országban, ahol pártrendszer van, a párton kívüliek alkotják a legnagyobb pártot, csak nincs vezetőjük és nem kapnak nyilvánosságot.

— Ah, értem már! Hogy erre nem gondoltam — kapott homlokához Győző. — A passzív tömeg, akik, ha nem értenek egyet a hatalmasokkal, csak úgy tudják

akaratukat érvényesíteni, ha demonstrálnak, vagy sztrájkolnak.

            Kócsag elégedetten bólintott néhányat. — Ennél a pontnál abba is hagyhatjuk a

pártkérdések vitatását. Tudja fiatal barátom — folytatta sóhajtva —, amikor az ember átlépi az élete delét, akkorra már el kell érnie a pályájának csúcsát. Ez olyan íratlan törvény, de a lényeg; ebben már benne kell lennie munkájának eredménye, vágyainak beteljesülése. Ettől lesz boldog vagy boldogtalan. Gyakran megesik, hogy egész más úton kerül valaki az áhított csúcsra, mint amilyen utat kijelölt magának, bár eredmény tekintetében, nincs jelentősége. Amikor pedig a csendes öregség felé ballag az ember, egyre többször pillant vissza az elmúlt életére, és számba veszi, mit csinált rosszul, mit mulasztott el? És, ha van tartalékenergiája, megpróbálja kijavítani a rossz lépéseit. Ha önkritikája is van, megkísérli kiengesztelni azokat, akiknek útközben rosszat tett, vagy indokolatlanul mellőzött. — Néhány pillanatra lehunyta a szemét. — Az én nemes törekvéseim hiábavalónak bizonyultak, gonosz szándékú emberek arra kényszerítettek, hogy megbosszuljam tetteiket...

— Nem az a szándékom, hogy csak úgy érdektelenül félbeszakítsam, Kócsag úr tanulságos előadását — Szólt közbe Győző —, és biztosíthatom, más körülmények között, szívesen végighallgatnám élete tragédiáját, de attól tartok, most...

— Ne tartson semmitől, kedves barátom — vetette közbe kelletlenül Kócsag. — Valóban nincs értelme tovább csűrni-csavarni a mondanivalómat, ott folytatom, ahol kezdeni kellett volna. Tudja meg, barátom, az én drága feleségem és egyetlen fiam gyilkosait szeretném kézre keríteni — fejezte be elborult szemmel, és maga elé meredt.

            A megdöbbenés Győzőt is néhány pillanatig letaglózta. Alig mert megszólalni, nehogy megzavarja a férfit csendes, bánattal terhes gondolataiban. — Meggyilkolták — nyögte ki végre. — Kik tették, és miért?

— A román securiták, még a forradalom előtt.

— Hogyan lehetséges? Önök Svédországban éltek.

            Még jobban elkomorult Kócsag arca, megtört fényű tekintetét Győzőre emelte, s mint aki most tért vissza a múltból, fájdalmas hangon válaszolt: — Én már ott élek, de valamikor a családommal Romániában éltünk, és a rokonaim, még ma is ott élnek. Mielőtt kitört a forradalom, fiam, aki újságíró volt, Romániába utazott riportot készíteni, egy újraválasztott miniszterrel, és a feleségem is vele tartott. Soha többé nem láttam élve viszont őket. Ha nem veszi zokon tőlem, nem részletezem. Láthatja, még ma is nagyon megvisel.

— Tökéletesen megértem, uram. — Győző szeretett volna valami vigasztalót mondani, de valahogy nem jött szájára a megfelelő szó.

— Rádöbbentem — folytatta Kócsag —, hogy már csak egy dolog éltet: Kézre

keríteni a két gyilkost, és átadni őket az igazságszolgáltatásnak, hogy mielőbb elnyerjék a büntetésüket.

— Tehát vehetem úgy, hogy engem szemelt ki a két gyilkost kézre keríteni? — kérdezte Győző az elragadtatás minden jele nélkül.

— Semmi értelme tagadnom, valóban önt szemeltem ki a feladatra. Mondhatjuk úgy is, a nemes feladat elvégzésére.

            Ijedten próbált Győző tiltakozni. — Amennyit ön, Kocsag úr, tud rólam, nagyon kevés egy ilyen jelentős megbízatáshoz. Valójában alig ismer.

— Ennek ellenére, meggyőződésem, hogy ön lenne a legalkalmasabb. Higgye el nekem, ritkán tévedek az emberek megítélésében — jelentette ki magabiztosan Kócsag.

— Sajnálom, Kócsag úr, mégiscsak ki kell ábrándítanom. A választása nem a megfelelő személyre esett. Én ismerem jobban magam, tudom, mire vagyok képes, és mire nem. Biztosíthatom, teljességgel alkalmatlan vagyok az ilyen vagy hasonló feladatokra.

Bármennyire is egyet érzek önnel, uram a tragédiáját nem érzem a sajátoménak, ilyenformán nincs, ami inspiráljon. Hideg fővel, minden indíttatás nélkül képtelen lennék emberekre vadászni. Nem is lehet eléggé megfizetni Mindamellett meg van a hivatásom. Amit csinálok teljesen betölti az életemet, mért vállalnék olyasmit, ami bizonytalan kimenetelű, ráadásul, nem szívügyem. Higgye el, uram, nem rám méretezték ezt a feladatot.

            A legnagyobb igyekezete mellett se tudta Kócsag elrejteni csalódottságát. Bebizonyította, nem az a fajta ember, ki hamar feladja, erőt vett magán, és amikor megszólalt, arcán újra nyájas mosoly ült. — Egy percig sem gondolta, hogy azonnal igent mond, égis arra kérem, hallgasson meg.

 — Ön kitartó ember, Kócsag úr.

— Ön pedig nehezen megingatható. A legnagyobb sikerem egyikének fogom tartani, ha meg tudom győzni.

— Nos, hallgatom, ha ez megnyugtatja.

            Mielőtt Kócsag ismét megszólalt, kihúzta magát, fejét magasabbra emelte, mintha egy nagyérdemű bizottság előtt kellene éppen beszámolót tartania. Szemében valami különös fény villant meg, amikor Győzőre emelte tekintetét. — Először is, ki merem jelenteni, egy ártatlan és korrekt dologról van szó. Olyasféle megbízatásról, amelyet ön kockázat nélküli kalandnak tekinthet. Másodszor: Szeretném a figyelmébe ajánlani, hogy hatalmas vagyonnal rendelkezem, és mindenféle anyagi áldozatra kész vagyok, a célom elérésének érdekében. Ezzel azt kívánom tudomására hozni, nem érdekel, milyen költségekkel jár a megbízatás. Az optimális határon belül kérhet, amennyit akar. Talán az ön számára sem elhanyagolható szempont, hogy az ügy sikeres lebonyolítása után, a kapott tiszteletdíjból módjában lesz megvalósítani a vágyát, amelyről eddig, legfeljebb,

csak álmodozhatott.

— Jó adag kevélységgel válaszolt Győző: — Az én álmaim pénz nélkül is megvalósíthatok, uram.

— Azért a jó anyagi hátteret sem szabad lebecsülni, vagy figyelmen kívül hagyni, kedves barátom.

— Nem hagytam figyelmen kívül.

— Albérletben lakik, ugye?

— Igen— Meg fog nősülni.

— Természetesen, de egyelőre szó sincs ilyesmiről.

— Még nem, de hamarosan a nősülésre is gondolnia kell, hiszen benne van a korban. Be kell látnia, a lehetőségek nem akkor kínálkoznak, amikor a helyzet megkívánja. Már csak arra kérem, gondolkodjék el az ajánlatomon.

— Nos, tegyük fel, hogy átgondolom, mi lenne a konkrét feladatom?

            Diadalmasan csillant meg Kócsag szeme, a szekreterhez sétált, kivett egy ébenfekete, faragott dobozt a fiókból, és egy különleges formájú kulccsal kinyitotta. Két fényképet emelt ki belőle, majd Győző elé helyezte az asztalra. — Ezt a két férfit kellene megtalálnia.

            Győző szemügyre vette a fényképeken látható két férfit. Negyven év körülinek saccolta őket, és azt is megállapította, hogy két közönséges, jellegtelen arc. Legfeljebb annyi érdekeset talált rajtuk, hogy az egyiknek bagoly szemei, a másiknak elálló fülei voltak.

— Mennyire jó az arcmemóriája, felismerné őket, ha valahol összehozná a sors velük? — kérdezte Kócsag mohó kíváncsisággal.

— Ha jól tudom, igen. És mi lenne a feladatom, miután rájuk ismertem?

— Értesíteni kellene azt a személy, akit kijelölök az ügy tovább bonyolítására.

— Úgy értsem, ezzel be is fejeződött az én küldetésem, aztán fogom magam...

— Körülbelül erről van szó.

— Apropó! Ejtsünk szót arról is, hol kellene rátalálnom a két fickóra?

— Romániában.

            Ó, erre aztán nem gondoltam. Románok, vagy magyarok?

— Románok.

— Akkor akad egy kis probléma. Ugyanis nem beszélem a román nyelvet.

— Elhanyagolható szempont. Nem szükséges közvetlenül érintkezni a két férfival.

— Értem — bólintott Győző, nem sok meggyőződéssel. Mennyi időt szánt a két férfi megkeresésére?

            Mielőtt Kócsag válaszolt, titokzatos mosoly suhant át az arcán. — Nem szabom

meg az időt, de minél előbb megtörténne, annál jobb. Biztosíthatom, barátom, az ön számára teljesen veszélytelen a felderítés.

— Még mindig marad számomra egy kérdés — Szólt győző lelkesedés nélkül. — Például érdekelne az is, mi az elképzelése arra vonatkozóan, hogy magyar állampolgár vagyok? Köztudott, hogy nem rajonganak Romániában a magyarokért, s ez bizony beszűkíti a mozgásteret.

            A beható érdeklődésre Kócsak teljese megélénkült: arcáról eltűnt a korábbi szomorú kifejezés, Szeme élénkké, derűssé, sőt bizakodóvá vált. Mintha nem is ő lett volna az az ember, aki percekkel előbb súlyos bánattal küszködve, bámult maga elé. Hangja nyájasan csengett. — Az aggodalma jogos, és találtam is rá megoldást. Ön, drága barátom, mint magyar származású, volt román állampolgár fog szerepelni, aki jelenleg Austriában él, és mint turista látogat el hazájába. Ezzel a státusszal kedve szent jöhet-mehet Romániában, ahogy kedve tartja. Volt alkalmam magamon kipróbálni.

— Hogyan? Mint erdélyi magyar, osztrák turista. Nem bonyolult ez egy kissé?

— Talán igen, önnek bizonyára. Javaslom, ezzel ne foglalkozzék. Nem maga az egyedüli idegenbe szakadt román, aki ellátogat a volt hazájába.

            Dorogi Győző nem biztatta Kócsagot, hogy vállalja a megbízatást, mindössze tízszázalékos esélyt hagyott rá. Néhány nap gondolkodási időt kért, noha már eldöntötte, hogy nem vállalja.

*

            Amikor hazaérkezett albérleti lakásába, rögtön bekapcsolta a tévét, és keresett egy állomást, ahol sportközvetítést láthat. Kócsaggal való beszélgetést lerázta magáról, mint kutya a vizet. Egy idő után már nem tudott a műsorra összpontosítani, agyát meglepték az izgató, nyugtalanító gondolatok. Megpróbálta visszaidézni azokat a romániai eseményeket, amelyek nyolcvankilencben lázba hozták Magyarországot is. Igaz, csak fél füllel figyelt oda a tévé adásaira, mert akkor is, mint általában, az edzések kötötték le. Ilyenformán nem sok ideje maradt a román bel viszonyok figyelésére. Inkább csak a tanári szobában, laza kötésben, a kollegái elbeszéléséből értesült a politikai fordulatról. Az biztos, kócsaggal való beszélgetés után, az akkor hallottak, most új tartalommal töltődtek fel.

            Gondolata átvándorol Kócsagra, próbálta megfejteni a különös ember viselkedését, de a képek nem álltak össze. Annak ellenére, hogy a felkínált meggazdagodás, magyar mércével mérve, lehetősége csábítóan hatott rá, némi töprengés után ismét arra az elhatározásra jutott, nem vállalja a feladatot. Nem volt ínyére, hogy a kiegyensúlyozott életét felcserélje egy izgalmakkal teli kalandos életre.

            Bátor embernek ismerte magát, de nem vakmerőnek. Noha Kócsag mondása szerint a feladat nem tartalmaz olyasmit, ami erőszakra utalna, nem az effajta kihívásokra vágyott. A sport, az más! A karatét és a kick-boxot szenvedélyesen imádta, én nem vágyott másra, minthogy mérkőzzön és győzzön. Néha kedve támadt részt venni csak úgy verekedésben, hogy kipróbálja magát. azonban a karriere érdekében hamar lehűtötte magát.

            Két helyen is edzősködött, illetve egy helyen, csak két különböző csoporttal. Egy héten két alkalommal iskolás gyerekeket oktatott, három alkalommal pedig fiatal rendőröket. Szinte nem is a pénzért vállalta, jobbára sportimádatból.

            Este kilenckor magára kapkodta a melegítőjét és indult futni. Minden alkalommal ugyanazon az úton haladt végig, az ismerős házak, fák mutatták meg, hány kiló métert tett meg. Könnyedén, tempósan futott, és már a nagyobb részét megtette az útnak, amikor egy húsz év körüli fiatalember került hirtelen elébe. A lendület miatt, már nem lehetett elkerülni az összekoccanást. A srác dühösen mordult rá.

— Nem tudsz a szemed elé nézni? Mit képzelsz, csak úgy nekiszaladsz a gyanútlan járókelőknek?! — Méltatlankodott indokolatlanul hangosan.

— Bocsánat, nem akarattal történt.

— Nem-e? Nekem más a véleményem — fortyogott tovább a srác, szinte magát tüzelve.

            Az összeröffenésre mások is odafigyeltek, néhányan meg is álltak, az emberek mindig vevők az ilyesmikre.

— Meg kell leckéztetni az effajta randalírozó alakokat, hogy elmenjen a kedve — harsogta egy srác a bámészkodók közül.

            Miután Győző teljesen értelmetlennek tartotta a további vitát, úgy határozott folytatja útját, a fiú pedig beletörődik.

            Nem úgy történt. A kotnyeleskedő kitalálta Győző szándékát, néhány lépéssel közelebb ment. Vészjósló hangon, gonoszul villogó szemmel kiáltotta. — Ilyen könnyen nem úszod meg, haver.

Az összekoccanós szaporán bólogatott hozzá.   

            Ezek szándékosan verekedni akarnak, villan át Győző agyán. Ha nem tudná biztosan, hogy a véletlen sodorta útjába őket, azt hihetné, megrendezett komédia.      Alig ért végére a gondolatának, a nézelődők közül kilépő srác és megmarkolta mellén a pólóját. Ez már kihozta a sodrából, és kénytelen volt reagálni a kihívásra. Jobb kezével elkapta a pólóját rángató kezet, hátra feszítette, a másik kezével a srácot tarkójánál fogva megpöndörítette, és a talpával az ülepébe rúgott. A rúgás nem volt erős, éppen csak arra szolgált, hogy a fickót szaladásra bírja.              

            Ahogy útba igazította az egyiket, máris nekirontott a Koccanós. Ekkorra már Győzőt elkapta a harci hév, már nem latolgatott, villámgyorsan hátra ugrott, a feléje sújtó ököl elől. Ugyanazzal a mozdulattal elkapta a fiú csuklóját, és nagy erővel megcsavarta. Egy sarokrúgással fejezte be a művelet, melynek hatására a srác kibillenve az egyensúlyából, elterült az aszfalton.

            A nézelődők közül néhányan megtapsolták

Ezt követően, hogy, hogy nem, már hárman támadtak rá. Most sem maradt ideje a latolgatásra, mert az egyik támadó hatalmas ökölcsapást mért az állára. Reflexe most is, mint mindig, kitűnően működött, idejében hátra kapta a fejét, így az ökölcsapás elzúgott az álla előtt. A visszavágónál a srác ernyedten repült a bámészkodók közé.

Eltartott még néhány percig a parádé, s mire Győző tudatára ébredt cselekedete súlyos voltára, az eredmény: négy srác hevert a földön. Akár a játékfilmekben.

*

Másnap, amikor Győző az öltöző felé tartott, szembejött vele Tóth Endre helyettes oktató, edzésre öltözve. Már messziről feltűnt cinikus mosolya. Egymás mellé kerülve, Tóth Endre megtorpant.

— Felesleges átöltöznöd, ma én foglalkozom a srácokkal,engem bíztak meg — mondta maliciózusan, megnyomva az engem szót, amely többet árult el, mintha egy egész litániát tart, a bejelentés indokolására.

            Az edzőhelyettes soha nem titkolta azt a vágyát, hogy Győző rangos helyére pályázik. Noha képessége szerint meg volt az esélye, mégsem valósulhatott meg. Erőszakos, ellentmondást nem tűrő, fékezhetetlen természete miatt. A gyerekek féltek tőle, és sokszor megszöktek az óráiról. Népszerűtlenségét az is tetézte, hogy állandóan szembeszegült a vezetőség akaratával, akár helytálló volt a véleménye, akár nem. Ilyen magatartás mellett, csak a helyettesítésig vitte.

            Győző rosszat sejtve kérdezte: — Kiadott engedélyt?

— Majd megtudod Bánfi századostól. Azt üzeni, amint megérkezel, azonnal keresd fel — válaszolt Tóth Endre, s a kárörvendő mosoly lenem olvadt az arcáról.

            Nem törte fejét Győző a hallottakon, sietett Bánfi százados irodájába. Tudta, tegnap este nem lett volna szabad engedni a provokációnak, most aztán magyarázkodhat, ha ugyan lesz értelme.

            Az idős százados komor, ünnepélyes arccal fogadta. Egy székre mutatott. — Foglaljon helyet Dorogi úr, ha már méltóztatott kiérdemelni a soron kívüli beszélgetést. Meglehet ez a beszélgetés nem lesz hosszú — mondta a szokásos udvariassággal, majd hirtelen kőkeményre változott a hangja.

— Mondja Dorogi, elment a józan esze? Emlékszi, mit ígért nekem a múltkor?

— Amennyiben a tegnap esti verekedésre céloz, százados úr, nem lehetett kitérni előle. Négyen voltak ellenem.

— Nem kell a kimagyarázkodás, harmadszorra már ne tud meghatni vele — dörrent a százados hangja, jóllehet a szeme ellent mondott a hangjának. — Akár

így, akár úgy, nem tartotta be a múltkori eset után az ígéretét.

— Higgyen nekem, százados úr, én megpróbáltam mindent, hogy elkerüljem a verekedést.

— De azért, mindig magára talál, nem de? — jegyezte meg epésen Bánfi.

Egyre jobban berzenkedett Győzőben az igazságérzet, mégis hallgatott. A százados arcáról leolvasta, nem szívesen alkalmaz zord hangot, végül is, teljesíteni kellett a kötelességét. — Nézze, százados úr — próbálkozott újra magyarázkodni, mert el akarta kerülni a kilátásban helyezett büntetést. — Sajnos akadnak az életben olyan szituációk, amik felülírják az ígéretet. Például...

— Most filozofál, vagy sajnáltatja magát?

— Egyik sem — tiltakozott Győző sértődötten, majd fürkészve Bánfi arcába nézett. — Csak az nem fér a fejembe, honnan a csudából értesült százados úr ilyen rövididőn belül az esetről?

— Talán ez maradjon az én titkom, Győző fiam.

            Győző fiam? Ez már mégis valami — gondolta Győző megkönnyebbülten, és esedezve nézett Bánfira. — Arra kérem, hallgasson meg.

— Meg fogom hallgatni, bár ezzel nem javulnak az esélyei. Most azonban közölni szeretném; két hónapra fel van függesztve az edzői tevékenysége alól, és ezen nem változtat semmiféle megható történet. Nos, fiam, hallgatom.

            A századossal való beszélgetés után nem tudott Győző, mit kezdeni magával. Teendője ugyan akadt volna, de semmihez nem volt kedve. Bántotta a büntetés. Amióta edzősködött egy sereg barátra tett szert, gondolta elugrik az egyikhez, és búfelejtőnek csavarognak egy nagyot. Alig hogy kigondolta, már el is vetette, fogta magát, és inkább beült egy moziba. A filmnek a fele sem ment le, bele unt és otthagyta. Kócsag ajánlata járt a fejében, már nem volt biztos benne, hogy helyesen teszi, ha nem vállalja a megbízatást. Szükségét érezte, hogy megerősítse valaki a döntését, mert már határozott; lesz, ami lesz, vállalja. Eszébe jutott Vida Kolos, rendőrhadnagy. Igen, ő az én emberem: okos, előrelátó, és kitűnő szimattal rendelkezik.

            Valóban Vida Kolost tisztelet övezte a szakmában, és a főnökei adtak a szavára. Győző barátai között talán az egyet len, akiben feltétlenül megbízott. Már a megismerkedésük után közvetlen őszinte barátság szövődött közöttük. Akkor is együtt szórakoztak, egy rendezvényen, amikor Mohai Évával, a mézhajú, csinos lánnyal megismerkedtek. Kolos szíve rögtön lángra lobbant, csakhogy a lánynak Győző kellett. Kolos úri ember módon, csendes belenyugvással vette tudomásul a mellőzést. Győző pedig akkor zárta szívébe igazándiból.

            Nem járt szerencsével Kolost nem találta a helyén. — Ó, sajnálom, szemlére

ment — világosította fel a gépírónő. — Később visszajövök — válaszolt Győző csalódottan.

            Az utcán egy hirtelen elhatározással a metró felé vette az irányt. A Continental hotelba ment. Kócsag széles mosollyal fogadta, mint aki éppen őt várta. Kezet fogott vele, és máris csorgott szájából a nyájasság. — Örülök, hogy újra láthatom, fiatal barátom, és merem remélni, nem véletlenül járt erre.

— Valóban nem — válaszolt Győző szomorkásan, és elmesélte az utcai incidenst, a két hónapi felfüggesztést.

            Kócsag nem kis megelégedéssel hallgatta végig a fiút. Finom mosoly bujkált a szája szögletében. — Meglehet magának nem született jó pont azért a kiruccanásért, nekem viszont nem közömbös, hogy a véletlen a kezemre játszott.

— Nézőpont kérdése — húzta el száját győző, aki nem osztozott Kócsag lelkesedésében. Magyarázólag tette hozzá. — Végül is lenne, mivel eltöltenem a nyári szünetet, de bevallom, engem vonz a változatosság.

— Ha még akadnának kétségei, drága barátom, nyugtassa magát azzal a tudattal, hogy nem mindennap kínálnak fel olyan lehetőséget, hogy minimális kockázattal, sok pénz ütheti a markát.

*

            Három nap múlva Dorogi Győző készen állt az indulásra. Kócsag vastag bankjegyköteget nyújtott át neki, azzal a tanáccsal, hogy helyezze el egy osztrák bankban, és kérjen bankkártyát. Egyben figyelmeztette arra is, hogy csak kevés pénzt tartson magánál. Most pedig vegyük sorra a legfontosabb teendőket. — Ismét elővette a két férfi fotóját, majd fiú elé helyezte. — Nézze meg alaposan ezt a két arcot, memorizálja, mert a képek nálam maradnak.

            Győző eleget tett a kérésnek, és magabiztosan jelentette ki. — Megtörtént.

— Egész biztos benne, hogy felismeri őket, ha valahol összetalálkozik velük?

— Azt hiszem, igen.

— Nekem nem elég, az azt hiszem. Nem szabad tévednie.

— Megnyugtatom, Kócsag úr, egészen biztos.

            Mialatt Kócsag magyarázott, hogy nyomatékot adjon, mondanivalójának, Előre hajolt, egy pillanatra úgy nézett ki, mint egy ragadozó nagymacska. — előszedett egy halom fényképet, és Győző elé teregette. — Ezeken már nem egyedül, hanem

egy csomó ember között vannak, próbálja megtalálni a mi embereinket.

— Nos, akkor tegyünk próbát! — Győző vizsgálat alá vette a képeket. Nem volt könnyű rájuk ismerni, mivel a portrékon borotvált arcokat látott, a csoportképeken, hol bajuszt, hol szakállt viseltek. Azon kívül néhány év különbséggel készültek a felvételek. Mindezektől eltekintve, mindegyik fotóról sikeresen felismerte őket.

            A megelégedettség sugárzott Kócsag arcáról. — Ezt már nevezem, jó arcmemóriának. Nos, fiatal barátom, ünnepélyesen kijelentem, minden elvárásomnak megfelel.

— Én azért szeretnék néhány apróságot tisztázni.

— Kész vagyok meghallgatni.

— Arról még nem esett szó, hol kezdjem a nyomozást?

— Az egész Románia rendelkezésére áll, kivéve a fővárost.

— Szűkítsük le a kört, melyik területen?

            Szárazon reccsent Kócsag hangja. — Már említettem, fogalmam sincs, hol tartózkodik ez a két ember. Magának a feladata kideríteni.

— Tűt a szalmakazalban?

Meg nem erősített forrásból tudom, hogy utoljára az egyiket Marosvásárhelyen, a másikat Kolozsvárott látták. Ha javasolhatom, kezdje ott a nyomozást.

— Érdekes — jegyezte meg Győző tűnődve.

— Valószínű úgy is van, de szabad megtudnom, mit talált érdekesnek?

— Talán éppen meglepő, hogy mindketten magyar lakta területen tartózkodtak.                

— Miért ne tehették volna?

— Nagy vakmerőségre vall. Azért sem találom logikusnak az ottani feltűnésüket, mert amennyiben az ön családját megölték, feltételezem, nem ez az egyetlengyilkos cselekedetük. Ilyenformán a két város nem nyújthat biztos búvóhelyet.

            Kócsag mosolyogva válaszolt: Meglehet, hogy ésszerűtlennek tűnik, de hagyja figyelmen kívül, hogy a feleségemet és a fiamat Bukarestben ölték meg, ezért vált veszélyessé számukra.

            Már elkapta Győzőt a várható kaland izgalma. Várakozóan nézett Kócsag arcába, ő pedig folytatta.

— Ismételje meg az új nevét.

— Szabolcs Géza.

— Helyes. A másik nevét felejtse el egy időre! Nos, miután mindent megbeszéltünk, lenne még egy javaslatom.

— Köszönet érte.

— mivelhogy a kiadásait nem korlátozom, azt tanácsolom, vásároljon magának az osztrákoknál egy jó állapotban lévő, mutatós kocsit, mert Romániában problémái lesznek a közlekedéssel. A használt kocsit azért javaslom, mert sajnos nem titka eset a kocsi lopás, a rendőrség pedig nincs a helyzet magaslatán. Nem sok védelmet tud nyújtani a külföldi turistáknak.

— Jó ötlet — mondta Győző, inkább udvariasságból, mint meggyőződésből.

*

            Indulás előtt Győző újra felkereste barátját, Vida Kolost, noha már nem volt

szükség tanácsára. A nyakigláb, száznyolcvanöt magas, gombafrizurás fiatalember szívélyesen fogadta.

            Szívességre szeretnélek megkérni — kezdte Győző.

— Máris felkészültem rá, bármi legyen — válaszolt Kolos készségesen. — legalább törlesztem az adóságom veled szemben.

— Ugyan már! Milyen adóságról kelepelsz itt nekem?

— Nagy szolgálatot tettél nekem, amikor különórákat adtál karatéból. Hallottam, mi történt veled. A jóakaróid azt híresztelik, hogy félájultan támolyogtál ki Bánfi irodájából. Persze én nem hittem el.

            Győző lazán ledobta magát egy székre, háttámlájának vetette a hátát, és úgy válaszolt. — Ez csak azt igazolja, vannak, akik fájlalják Bánfival való jó kapcsolatomat.

— Sose törődj vele. Még mindig te vagy a menő-manó. Most, mihez kezdesz ezen a hosszú forró nyáron.

— Nem fogom haszontalanul tölteni az időmet. Tartozom magamnak néhány utazással, lesz időm sort keríteni rá.

 — Igazad van, öregem. Bár én is azt tehetném! — sóhajtott nagyot Kolos, aztán komolyra változott az arca. — Évával, mi lesz? A fizimiskádról leolvasom, hogy nem nászutazásra szántad el magad.

— Évával, mi lesz? — ismételte meg Győző. — Egy nagy semmi. Különben is kibékült a volt vőlegényével.

— Na, ne! Nem lehet igaz. — hitetlenkedett Kolos.

— De bizony igaz. Az én örökös elfoglaltságom nem bírta el ezt a köteléket.

— Én másképp fogalmazok. A sportrajongásod erősebbnek bizonyult, mint a szerelmed Éva iránt. — mondta Kolos szemrehányó hangon. — Megmondom őszintén, ilyen hosszú idő után kár volt elpuskáznod a kapcsolatotokat. Csak a kezed kellett kinyújtani, és Éva ott volt melletted.

            Megrántotta Győző a vállát. — Megtörtént. Most más ügyben jöttem hozzád, nem pedig a szerelmi ügyeimet kitárgyalni.

— Akkor vonulj elő vele, mivel segíthetek rongálni az esélyeidet? — Évődött Kolos, már azért is, hogy felvidítsa barátját.

— Két mozaik kép elkészítésére akarlak megkérni, tudom, hogy nagyon értesz hozzá.

— Mi szükség van rá, az utazáshoz? Talán csak nem csaptál fel magánnyomozónak?

— Meg csinálod, vagy nem? — tért ki Győző a válasz elöl. Már örült, hogy először nem találta otthon Kolost.

— Szabályokba ütközik ugyan, de neked megteszem, bár tudom, nem ok nélkül

hallgatsz el valamit. Azt viszont semmiképpen nem értem, mért nem nekünk dolgozol?

— Lehet, egyszer arra is sor kerül.

— Addig nehogy egy lábon álljak, ugye?

— Ezt a témát már kitárgyaltuk néhányszor, elégedj meg a korábbi magyarázattal!

— Jó, jó, értem. Előbb a dobogó — válaszolt Kolos, igyekezve megértő arcot vágni. Addig kell csinálni valamit, amíg az erő, és az önbizalom teljében van az ember. Például itt vagyok én. Amióta kineveztek hadnagynak, a felelősségem tengernyibb a tengernél. A magánéletem mozgástere, szűkebb egy kalitkánál.

— Te választotta a kalitkát, ne panaszkodj!

— A nagy frászt! — kiáltott Kolos szenvedélyes hangon. — Rám erőszakolták, pajtás. A rendszerváltozás óta, úgy felduzzadt a bűnözés, hogy nem győzni cérnával. Ráadásul kevés az igazán képzett emberünk. Azt pedig már felesleges megemlíteni, hogy a bűnözés nagyobb része nyugati mintára történik, igazi profi módon.

— Akkor nincs más hátra, mint a bűnüldöző szervezeteknek is átállni a nyugati módira.

— Most viccelsz? A jelenleg felszereltségünkkel?

— Ábrándozni csak szabad, nem?

— Ebben az országban mindenki ábrándozhat, kivéve a rendőrséget.

            A mozaikképek elkészültek.— Élethűek, repdesett az öröm Győzőbe. Tehetség vagy, el kell ismerni.

— Hozott anyagból dolgoztam. — Te! — ragyogott fel arca Kolosnak. — Átugrok a szomszédhoz, ő „felszkeneli”és átküldi a gépre. Néhány perc és itt vagyok.

— Így már tökéletes — örvendezett Győző, amikor átvette a képeket — Akkor én mentem.

*

            Mire győző megérkezett Bécsbe, már mindent részletesen átgondolt. Első útja egy bankba vezetett, és betette a pénz nagyobb részét. Kócsag nem fukarkodott, Vajon, miért? — futott át az agyán. Nem hezitált tovább, keresett egy használt autópiacot. Félórai nézelődés után, talált egy Mercedest, amely látszatra meg felelt az igényeinek. Némi alkudozás következett, és kifizette. Bár valamicskét értett az autókhoz, óvatosságból elvitte egy szervizbe, nehogy útközben meglepetés érje. Jól beszélt németül, így fennakadás nélkül tudott kommunikálni a szerelővel

— Nagyon jó vásárt csinált, uram — mondta a szerelő, miután alaposan átvizsgálta

a kocsit.

— Ennek örülök, mert nem sokat értek a kocsikhoz. 2 kezd

— A motor príma, az ablakok golyóállóak, ráadásul a karosszériát vékony páncél

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.