Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

—KÉTPERCES NOVELLÁK— VALÓS TÖZTÉNETEK

   KÉTPERCES NOVELLÁK

A MINDENNAPI ÉLETRŐL

A CIPÖ

 

Elviselhetetlenül tűzött a nap, az aszfalt annyira felpuhult, hogy belesüppedt a cipő sarka. A francba! – dühöngött Erzsike és legszívesebben ledobta volna a lábáról a vadonatúj szandált, amit alig negyed órája vett a Kék Duna Áruházban. Akkor viszont a talpát égette volna az aszfalt. Hogy mért éppen ezen az úton akarta a városházát megközelíteni, nem tudta magának megválaszolni. Igaza van anyámnak, én mindig a két rossz közül a rosszabbikat választom. Úristen, állt meg egy pillanatra az ütő benne, ha meglátja a szandálom tíz centis sarkát, hallgathatom a tanmeséjét, míg csak el nem kopik. Az áráról nem is beszélve.

Érezte, hogy a cipő sarka lejjebb süllyed, kétségbeesetten nézett körül, mint aki egy segítő tündér megjelenésére vár. Most, mit csináljak?

Egy fekete Wartburg állt meg, tőle nem messze. A nyitott ablakon keresztül kiszólt egy kellemes hangú, negyvenöt év körüli, kopaszodó férfi. — Látom kisasszony, a szandálja meg akar szabadulni magától.

— Meg is érdemelném — szaladt ki Erzsike száján.

— Ha nem tart tolakodónak, elviszem, ahová akarja. Persze csak itt a városban.

            Nem tartotta fontosnak Erzsike törni a fejét, helyes-e elfogadni a segítséget, vagy nem, minden óvatosságot félresöpörve, kilépett a szandálból. A szandált kirántotta az aszfaltból, mezítláb a kocsihoz szökdécselt, és belibbent az anyósülésre.

— Hová parancsolja? — mosolygott bizalmat gerjesztően a férfi.

— A városháza elé.

— Én is pont oda megyek. — bólintott a férfi, és a lány szandáljára pillantott. — Én ugyan nem értek a női dolgokhoz, de nem tartom okos dolognak délelőtt tizenegy órakor ilyen topánkában közlekedni.

Éppen fél órával ezelőtt vettem, mert este egy rendezvényre vagyok hivatalos. A lábamon hagytam, mivel állásmegbeszélésre megyek. Meg aztán úgy gondoltam jobban mutatok, és emeli az esélyemet.

— Ennyire hiú, vagy ennyire kell az állás?

            Gyöngyözően kacagott fel Erzsike — Dehogy, dehogy! A férfiak az ostobák, Főleg a negyven év felettiek. Többet nyom a latba, ha egy nő nagyon mutatós, mintha okos. Az informatikában előnyt élveznek a férfiak. Ezt szeretném egyensúlyba hozni.

            Széles vigyor mutatta, hogy a férfit mulattatja a válasz. — Talán nem mindegyik férfi ilyen. Van olyan is, akinél a csinosság a második helyre szorul.

— Maga talán ez a fajta? — pillantott végig a férfin oldalról, élesen a lány.

— Azt mondják rólam, még a feleségem is, hogy munkabuzi vagyok. Bár szeretem a hölgyek társaságát, megelégszem a feleségemmel

— Mért nem tudok egy ilyen pasit kifogni? — Sóhajtott fel Erzsike, nem titkolva gondolati kívánságát. — Mennyivel nyugodtabban végezhetném a munkám, mert biztonságban érezhetném magam.

— Kívánom, hogy legyen szerencséje. Azt a tapasztalatomat még hozzáfűzném, van úgy, hogy fordítva történik.

            Magabiztosan húzta ki magát a lány. — az ilyesmi csak azoknál a nőknél fordulhat elő, akik a kevés tudásukat akarják pótolni…

— Nos, megérkeztünk. Igazán sajnálom , hogy meg kell szakítanunk, értékes eszmecserénket.

Tíz perccel később, amikor Erzsike benyitott a főnöki ajtón, sóbálvánnyá dermedt. Az íróasztal túloldalán az a férfi mosolygott rá, aki felvette a kocsijába.

 

A HAJLÉKTALAN

 

Lassú, ráérős léptekkel ballagott az ötven év körüli férfi Budapest egyik kevésbé forgalmas utcáján. Még két nap, dünnyögte félhangosan, és körül nézett, nem hallja-e valaki. Valami megcsikordult a talpa alatt, egy női klipszet nyomott szét. Cipője orrával félresöpörte és ment tovább.

Ezen a napon különösen borús hangulat uralkodott rajta. Egy éve éli a munkanélküliek keserves életét, s azóta  nem volt oka a vigalomra. Most úgy érezte, mintha egy nehéz súly nyomná a hátát. Két nap múlva lejár a kormány által meghatározott munkavállalási idő, ami 37 ezer forintot jelentett havonta.

Lenézett a cipőjére. Két hónapot talán még kibír, állapította meg keserű szájízzel,

viszont a pulóvert mindenképpen ki kell cserélni melegebbre, mert az éjszakák egyre hűvösebbek. Aztán miből te ostoba? — korholta magát. Megvonta a vállát; majd a vöröskereszttől….

Néhány régi kellemes emlék villant be az agyába, amikor még a feleségét terhelte a pénzbeosztás gondja, amikor nem kellett megvárni, hogy a cipő leszakadjon a lábáról. Most csodálkozott rajta, mennyire nem érdekelte, régi vagy új cipő van a lábán. Mindketten földrajz-történelemszakos tanárként tanítottak. Ahogy visszaemlékezett, az általános iskola tanári béreket mindig szűkre szabták. Igaz, túlórákkal, magán korrepetálásokkal megemelkedett olyan szintre, hogy meglehetett élni belőle. Sőt, jó beosztással, még félre is tudtak tenni. Egyszer még azt is megengedhették maguknak, hogy egy három napos IBUSZ szervezéssel Párizsba menjenek.

Keserűen sóhajtott. Arra a legmerészebb álmában sem gondolt soha, hogy eljön az az idő, amikor munkanélküli lesz, és utána hajléktalan. Kit hibáztathat; magát, a feleségét, vagy a megemelkedő természetes igényeiket? Ember legyen a talpán, aki el tudja dönteni. Nekik vidéki ház kellett, hogy megszabaduljanak a panellakás hátrányaitól, több millió hitel árán. Fergeteges gyorsasággal ment az összeomlás. Válság, betegség és napi civakodás. Már úgy tekintettek egymásra a feleségével, mint két ellenség.

Éppen az útkeresztezéshez ért, amikor éles fékcsikorgást és gyermeksikoly zökkentette ki a gondolataiból, és annyit látott, hogy egy kislány repül le a biciklijéről az út közepére Még fel sem fogta pontosan, mi történt, ösztönösen, mint a nyíl repült a helyszínre. Éppen akkor rántotta el, ruhájánál fogva a kislányt oldalra, amikor egy vadmotoros száguldott el mellettük.

Másodpercek múltak csak el, hogy a katasztrófa megtörtént, addigra már ott termett a kislány anyukája is, és egy rendőr, aki a forgalmat leállította, s mint kiderült, mindketten látták az esetet. Valaki mentőért telefonált, ami rekordidő alatt megérkezett. Amikor az anya meggyőződött, hogy a lánya nem életveszélyesen sérült meg, abbahagyta a sírást, és a férfi felé fordult. — Jé, tanár úr! — kiáltott fel.

A férfi menekülni próbált.

— Nem, nem — jelentette ki határozottan a nő, és erőszakkal feltuszkolta a férfit a mentőkocsiba. Megsimogatta a kislány homlokát, de továbbra is a férfihoz intézte szavait. — Tudom, mi történt magukkal. Most nem tudok többet mondani, de kérem, bízzon bennem, és maradjon velem. Ígérem, nem bánja meg.

 

ORION EXPRESSZ

 

Délelőtt tíz órakor indult az Orion Expressz a Keleti Pályaudvarról, 1980-at mutatott a naptár. Kálmán Andrásné türelmesen megvárta, míg az utasok nagyobb része felszállt, majd egyenként felrakta a bőröndjeit. Minek törjem magam, gondolta, a helyem úgysem foglalhatják el. Az ablak mellé szólt a jegye, és ennek nagyon örült, különösen, hogy vele szemben egy nyugdíjas korú, hatvanöt, év körüli nő ült.

Tíz évet várt erre az utazásra, ötször adta be az útlevélkérelmét, de csak miután nyugdíjba ment, akkor kapta meg, meghívó levél ellenében.  Párizsba utazott az öccséhez, aki ötvenhatban disszidált. Csupa jókat írt Franciaországról, legfőképpen, hogy végre van értelme a szorgalmának. A férje nem jött vele. Először bosszankodott, hogy egyedül elengedi a hosszú útra, de mire indulni kellett megbékélt. Néhány hetet kibír, hogy mindenről magának kell gondoskodnia. Csak a vérhígító tablettát el ne felejtse mindennap beszedni, aggodalmaskodott. Nem kellett volna elkényeztetnem, most itt az eredmény, fűzte tovább gondolatait. Ah, kár agyalni az ilyesmin, juszt se rontom el a kedvemet!

A szemben ülő nőt is a saját gondolatai foglalkoztatták, mer nem mutatta jelét, hogy beszélgetni szeretne. Kálmánné Edit tekintete sokszor rátévedt a nyugodt rezzenéstelen, jól ápolt arcára, mely időnként mosolyra húzódott.  A ruházatán is látszott a gondos válogatás. De jó neki, legyintette meg Editet az irigység szele. Csak is magas nyugdíjuk lehet. Magára pillantott. Akkor vette a ruháját, amikor az útlevelet megkapta. Elegánsnak találta, és többször is felpróbálta már, hogy megnézze a tükörben, jól áll-e rajta. Most nem tetszett neki, el is illant az öröme.

A vonat elhagyta a Magyarország határát, kezdett elálmosodni, az igalomtól két napja alig aludt. Érezte, hogy nehéz súly lenyomja a szempilláját. Amikor felébredt, az Alpok havas csúcsát látta az ablakból.

— Jó sokat aludt — szólította meg a szemben ülő nő.

— Azt hiszem igen — préselődött ki félénken Edit száján. Más nem jutott eszébe.

— Párizsba megy?

— Igen.

— Én Strasbourgba a fiamhoz. Örülök, legalább van kivel beszélgetnem.

— Egyedül?

Röpke nevetés hagyta el a nő száját, szeméből elégedettség sugárzott. — Hála istennek, igen. A férjem is velem akart jönni, de nem kapta meg az útlevelet. Mégiscsak van isten az égben.

A megbotránkozástól alig tudta Kálmánné, hová kapja a fejét. — Maga örül ennek? Olyan kiegyensúlyozottnak látszik, az ember azt hinné…

— Míg nem mentünk nyugdíjba, és férjem, idejének nagy részét a munkahelyen töltötte, úgy is volt. Az első hetek, jól teltek, élveztük az együttlétet. Aztán kezdtük unni egymást, már csak a hibákat kerestük egymásba. Olyan hibákat, amik felett régebben átsiklottunk. Szemrehányásokkal halmoztam el, hogy hogyan nézet valamikor, erre meg arra a nőre. Három év múlva, már külön szobában aludtunk és két tévénk volt.

            Folyt a nő szájából a panasz megállíthatatlanul, mint amikor a zsilip átszakad. Mire Strasbourgba értek, Kálmánné agyába átértékelődött minden, amit eddig gondolt a házasságáról. Talán az ő férje is örül, hogy egy időre egyedül maradhat? Óriási megkönnyebbülést érzett, amikor a nő leszállt a vonatról.

 

AZ AJÁNDÉK

 

            Karácsony előtt egy hónappal Kürtös József, úgy gondolta, időszerű körül nézni az üzletekben, hogy megvásárolja feleségének és két unokájának az ajándékot. Azt biztosan tudta, két hét múlva sem lesz több pénze. Napok óta osztott-szorzott, de a lányának már nem futotta pénzéből ajándékra. Illetve jutott volna, de ebben az esetben a feleségének, csak valami olcsó vackot vehetett volna. Na, ez az, amit most semmiképpen nem akart. — Jövök nem sokára — szólt oda lazán a konyha irányába, és hogy elkerülje a magyarázkodást, már nyitotta is az ajtót.

— Hová mégy ilyen hirtelenében? — Kérdezte a felesége. Hangjából nem csendült ki. sem szemrehányás, sem kérdőre vonás.

 — Járok egyet, meg benézek a horgászboltba.

— Horgászboltba? Nem is horgászol!

Kürtös nyelt egyet, nehezére esett a lódítás — Balázs kért meg, hogy nézzem meg…

— Hát, ha megkért, az más. Bevetted a szívgyógyszeredet?

— Ne aggódj, nem felejtem el.

Harminc éve hogy házasságban élnek Kürtösék, és két hét múlva lesz a házassági évfordulójuk, ráadásul Éva névnap is egybeesik a karácsonnyal. Éva, micsoda kedves név, telt meg kellemes érzéssel a szíve. A hála meleg hulláma futott át rajta. Szerencsés embernek érezte magát, hogy olyan nővel élhet, akivel boldog és elégedett. Azt is tudta, a felesége is így érez iránta. Na, persze a házasságuk kezdetén ütközetbe kerültek a szocializálódás problémájával. Néhány hónap együttlét után, amikor csendesült bennük a szerelem tüze, kezdték észrevenni egymás hibáit. Jóllehet csak a szokásaik különböztek, de sok fiatal párnál itt kerül be a csavar a házasságba. Például, amikor Kürtös, kényelembe helyezte magát, zokniban szeretett járkálni a lakásban, Éva pedig ahhoz szokott, hogy amikor a család hazaért, papucsba bújtatták a lábukat. Kürtös állandóan nyitva hagyta a szoba ajtaját, Éva rögtön becsukta, amikor belépett az ajtón. Kürtön néhány ételt, akkor is, ha nem leves vagy főzelékről volt szó, kanállal szerette enni. Ezzel szemben Éva, késsel, villával. Ha nem tart férje szúrós tekintetétől, legszívesebben a főzeléket is azzal ette volna. Szerette a szertartásos étkezést, ezt tanulta a szülői házban. Kürtös a koránfekvéshez szokott, Éva szívesebben nézte a tévét.

Ezeket nem lehetett szóváltás nélkül megúszni, persze Kürtős minden észrevételt provokálásnak vett, és vita lett belőle. Másnap mindketten a szülőket hívták telefonon, hogy kipanaszkodják magukat. Kürtös anyukája nem akart partner lenni az igazságtevésben: Nem megoldhatatlan dolgok, jobb, ha alkalmazkodsz a feleséged kívánságához, akkor ő is elnézőbb lesz. Éva anyukája pedig úgy zárta rövidre a dolgot, hogy kijelentette: — Ha civakodással akarod megoldani a problémákat, felébreszted férjedbe a dacot. Ne akarj egycsapásra papucsférjet faragni belőle — tette hozzá, cseppet sem megértően

Még csak novembert írtak, de az áruházban nyüzsögtek a vásárlok. Kürtöst akaratlanul is először az ékszerpulthoz vitte a lába. Félórai nézelődés után megállapodott egy piros köves gyűrűnél. Még a szíve is gyorsabban vert az örömtől. A zsebébe nyúlt, hogy elővegye a pénzt, egy másik kéz éppen akkor rántotta ki. Amikor oda fordult, egy suhancforma fiatalembert látott, aki igyekezett eltűnni. Szinte artikulátlanul tört fel Kürtös torkán a kiáltás. — Fogják meg, tolvaj! Tolvaj, ellopta a pénzemet.

Azt még látta, hogy többen is rávetik magukat a fiúra, aztán elsötétült előtte minden. A mentőkocsiban tért magához. — Mi történt velem? — kérdezte a föléje hajoló orvostól, akinek mindkét tenyere a mellkasán pihent.

— Csak egy kis szívroham. Szerencsére túl van az életveszélyen.

 

A TÉVELYGŐ LÁNY

 

            Megdőlt a melegrekord — mondta a tévé bemondó. A híradó után Lujza néni sietett a fürdőszobába, hogy a vízcsapból hideg vizet engedjen a csuklójára. Ettől mindig lehűlt egy kicsit. Ebédeljek vagy várjak még? — töprengett. Majd egy után, döntötte el. Bekapcsolta a számítógépet, hogy megnézze, jött-e fontos emailje.

            Fontos? Ezen a szón elmélázott néhány másodpercig. Számára csak egy fontos hír létezett, ha valamelyik unokája üzent, hogy látogatóban jön. Éppen átfuttatta szemét a bejövő emaileken, amikor megszólalt a kaputelefon. — Lujza néni — szólt bele közömbösen. A nagy hőség kioltotta benne a kíváncsiságot.

— Én vagyok, Anikó, drága Lujza néni — hallatszott alig hallhatóan egy gyenge, vékonyka hang. — Betetszik engedni?

— Hát persze — nyögdécselte az asszony, mert fogalma sem volt, ki az a Anikó. Biztos innen az utcából, olyasvalaki, akit csak látásból ismerek. Kikerekült szemmel bámult az ajtó előtt álló lányra. Már tudta, kicsoda: egy volt barátnőjének az unokája. Amikor találkoztak, mindig illedelmesen köszönt, egy alkalommal, még beszélgettek is.

— Lépj be! — invitálta mézes hangon. Nem tagadta maga előtt, kicsit meghatotta a nem várt látogatás. A riadt tekintetéből kiolvasta, hogy valami miatt segítségre szorult — Miben segíthetek? — kérdezte, miután leültek a szobában.

            Nagy hallgatás és zavart pillogás.

— Így nem tudok segíteni. Csapj a lovak közé! — hangzott a jóindulatú biztatás.

            Mint aki éppen erre várt, hirtelen megváltozott Anikó magatartása. A riadt félénkség kiröppent a szeméből, és felélénkült hangon vágta ki: — Kisbabát várok.

A váratlan kijelentésre elakadt a lélegzett Lujza néni torkán, de csak egy pillanatra. Rezzenéstelen arccal kérdezte: — Jó, jó, de mért fontos ezt pont nekem tudni?

— Ráérzésből.

— És anyád?

— Neki aztán éppen nem.

— Úgy tudom, Szegeden tanulsz, és most vakációzol. — Némi gondolkodás után bizonytalanul hozzáfűzte — Kösz a bizalom, de… Ki a gyerek apja?

— Éppen ez az…

— Nem tudod?

            Sértett önérzettel pislantott Anikó az asszony arcába. — De drága Lujza néni! Már hogyne tudnám! — Csüggedten tette hozzá. — A pasim nős ember és harminchat éves.

— Na, ne! És ő mit szólt?

— Például azt, hogy vetessem el, mert nem szabad kiderülnie. Ha megtudja a feleség, vészes következménye lesz.

— A disznó! — horkant fel Lujza néni. — Felelőtlenül félrebokázni, azt igen, de…

            Anikó heves tiltakozással lökte fel a kezét. — Nem ő a hibás, én csábítottam el. Igen, így volt, beleszerettem, és elcsábítottam. A barátnőm beszélt rá — fűzte hozzá némi zavarral. Azzal győzött meg, hogy ebben a korban a férfiak már a pályájuk csúcsa felé tartanak. Nem kell kivárnom, míg befejezi az iskolát, készen megkapom, csak okosan kell bonyolítanom a kapcsolatot. Egy fülig szerelmes lány nem igen gondolkodik, pedig a pasim megmondta előre, nincs az a nő, aki miatt elválna a feleségétől, és elhagyná a két fiát.

— Azért mégis belement — fújtatott Lujza néni, és felállt. — Nézd, Anikó, nem tudok segíteni, és a te esetedben nem is az én feladatom. Most haza mész, és azonnal elmondod az anyukádnak. Nem irigylem a helyzetét, abban viszont biztos vagyok, azt tanácsolja majd, ami számodra legelfogadhatóbb.

            Három órával később Anikó anyukája hívta telefonon Lujza nénit. — Nem csűröm, csavarom a témát, drága Lujza néni, hálás vagyok, hogy észhez térítette a lányom. Az agyam még tótágast áll, de azért köszönöm.

 

 NEM MINDIG NYER, AKI MER

 

Azok közé tartozom, akik igyekeznek kihasználni a nyugdíjas kor előnyeit. Ha listáznám, a lista nem lenne hosszú, de így is elégedett vagyok. Illetve elégedett lennék, ha nem nyomasztana a családom megoldhatatlan anyagi problémája, amiről – nyugodtan kijelenthetem – nem ők tehetnek. Nem kötődök egyik párthoz sem, azzal az egyszerű módszerhez hasonlóan ítélem meg a regnáló kormányok munkáját, mint az Józsi bácsi a falu alvégen: Az előző évekhez képest, hány disznó röfög az ólban? Ebből rögtön ki lehet következtetni, ha nem csökkent a disznók száma, megnyugodva végzi tovább a munkáját. Viszont, ha eggyel-kettővel kevesebb, nem politikai elméleteken töri a fejét, hanem szidja a kormányt.

Egyik népszavazás alkalmával megkérdeztem a házi orvosomat, részt vesz-e a szavazáson? Mint akit azzal gyanúsítanak, hogy nyugtató helyett véletlenül lúdtalpbetétet írt ki, rám kapta a tekintetét, majd elszánt, érdes hangon és nagyon határozottan jelentette ki: — Nekem az a feladatom, hogy gyógyítsak, és nem az, hogy a pártok eszköze legyek, és én döntsek azok helyett, akiknek a problémák megoldása a dolguk.

Megszeppenve bólogattam

— Ha nem tudnak megbirkózni vele, a sajátomat magam oldom meg — tette hozzá.

Meg is oldotta, ráadásul tutira ment. Megpályázott egy svájci orvosi állást, és rendezett körülmények között családostul kiment.

Bizton merem állítani, nem mindenki ilyen szerencsés. Sőt, nagyon is nem. Azért a több pénzért nagy árat kell fizetnie, aki idegenben keresi boldogulását. Mégpedig az emberi méltóságának megtiprásával. A fogadó ország társadalma nehezen, vagy egyáltalán nem akarja befogadni őket. A kétkezi szakemberek és a huszonkét éven aluliak szerencsésebbek. A fiatalok még nagy eséllyel tudnak beolvadni a választott ország közösségébe, mert mindkét oldal könnyen szocializálódik, asszimilálódik, és a nyelv elsajátítása is könnyen megy. A kétkezi szakemberek esetében pedig az az előny, hogy lényegesen nagyobb a kereslet irántuk, mint a nem fizikai munkások iránt, azonban könnyebb őket becsapni, kijátszani.

Amerikában, USA-ban erősebb a törvény, felkészültebb a hatóság azokkal szemben, akik a nyelvet nem tudó idegen munkások kihasználásából akarnak anyagi előnyt szerezni. Ha rajta kapják őket, elveszik a kedvüket az újra próbálkozástól. Egy ismerősöm fia, amikor betöltötte a tizennyolc életévét, szülői beleegyezéssel az USA-ba ment szerencsét próbálni. A szigorú szűrőn átjutva, tíz évre megkapta a tartózkodási engedélyt. Kevés mindenhez értett, a nyelvet sem ismerte, megelégedett annyival, hogy anyagmozgatónak alkalmazták egy kisebb áruházban. Ugyanakkor vettek fel két lengyel srácot is, akikkel összebarátkozott. Ők sem ismerték egymás nyelvét, de a minimális orosz tudásukat összekombinálva, elboldogultak egymással.

Elkövetkezett a fizetés napja, de a tulaj, valami nehézségre hivatkozva, nem fizette ki őket. A három srác összedobta a maradék pénzét, amiből eltengődtek a következő fizetésig, amit akkor sem kaptak meg. A tulaj nem létező hibákra hivatkozva, megtagadta a bér kifizetését. A három fiúnak lépnie kellett, és lehetőleg úgy, hogy a veszett fejsze nyele megmaradjon, a tulaj pedig megbűnhődjön. Azt tudták, hogy agresszióval, csak azt érik el, hogy kitoloncolják az országból. Leszedtek a polcokról némi élelmet, beültek a tulaj meseautójába és irány az országút.

Az ismerősöm fia tudta, hogy ez sem a jó megoldás, de reménykedett, hogy sikerül átjutni a másik államba. Sajnos a szerencse nem követte őket, félórai száguldás után leállította őket három motoros rendőr. Az igazoltatásnál kiderült, hogy az egyik rendőr, Magyarországon született magyar. Közölte, hogy az áruház tulajdonosa jelentette fel őket áru és autórablásé. Ekkor az ismerősöm fia, akiről sugárzott a naivság és a becsületesség, elmondta, hogy verte át őket az áruház tulajdonosa.

A kapitányságon a seriff olyan feltétellel engedte el a fiúkat, hogy átmennek másik államba. Még segítséget is kaptak, rendőr kocsival vitték el a határig

 

ÁRVÁCSKA

 

A kormány újra napirendre tűzte az intézetben élő gyerekek családnál való elhelyezését, megvallom, vegyes érzéseket keltett bennem. Nem ok nélkül. Amikor a mozikban játszották az Árvácska című filmet, nagyon megrendített, mégis szkeptikusan ítéltem meg a valóságtartalmát. Nem sokáig tartott a kétkedésem, rá kellett ébrednem, hogy az élő valóságban is megtörténtek az ilyen esetek. Néhány évtizeddel ezelőtt megígértem egy ismerősömnek, hogy meglátogatom, két héttel korábban szülte meg a második gyermekét. Valójában nem akart egynél többet, de a sors másképpen rendelkezett. Megtartani sem akarta, de rábeszéltem, ezért pedig a férje haragudott meg rám; félt, hogy felesége elveszti lányos alakját. Amikor a baba megszületett, felhívtak telefonon és egymás kezéből kapkodták ki a telefont, hogy mindketten kifejezzék hálájukat.

Az ismerősöm szívélyesen fogadott, még a nyolcvannégy éves nagymama is előkerült, hogy üdvözöljön. Büszkén mutatott az éppen alvó kisbabára. — Ő a második dédunokám. Tartsa meg az isten egészségben — mondta, és fakó szeme megcsillant.

Mindenféléről beszélgettünk, és szóba került az Árvácska című film. — Bori néni is látta? — kérdeztem.

— Ki nem hagytam volna — borult el az arca.

— Nagy alkotásnak tartom, de a rendező kicsit elrugaszkodott a valóságtól.

— Mit nem mond, kedvesem! — éleződött ki Bori néni hangja. — Nem akarom megbántani, de fogalma sincs, hogy bántak az árvaházból és a menhelyből kivett gyerekekkel. Én csak tudom, volt részem benne.

— Bori néni is…?

— Igen én is menhely kenyerét ettem. Ez akkortájt felért egy ó borzalommal, nem élet volt az, hanem vegetálás. Anyám öt éves koromban beadott, és soha többé felém sem nézett. Na, nem szeretnék igazságtalan lenni, felnőtt koromban elszántam magam, hogy megkeressem anyámat. Cselédlányként dolgoztam, félre rakosgattam a béremből, hogy legyen útiköltségre pénzem. Nagy keservesen megtudtam, melyik faluban lakott. Már csak lakott, mert meghalt. Azért adott be a menhelybe, mert leesett a padlás létrájáról, és nyomorékká vált A férje elhagyta, ő pedig nem tudott gondoskodni rólam. Bevitt a menhelybe és nem sokára öngyilkos lett.

            Az emlékek felidézésére könny szökött Bori néni szemébe. — Elfelejtettem én, minden haragomat, bánatomat, annyira sajnáltam szegény anyámat. Akkor szentül megfogadtam, hogy soha nem megyek férjhez, és gyermek sem kell.

— Amint látom, nem úgy lett.

— Nem, hála istennek — küldött egy köszönő fohászt az ég felé, Bori néni —, jött a Gyulám, és ő kárpótolt mindenért. No, visszatérve a gyerekkoromra, kiadtak nevelőszülőknek, ott aztán megismertem a magyarok istenét. Télen-nyáron egy pendelyben jártam, míg le nem szakadt rólam. Télen, hogy éjszaka meg ne fagyjak, a langyos kemencében aludtam, sokszor meztelenül. Azon csodálkozom legjobban, hogy kezem lábam nem fagyott le

— Hogy lehettek ennyire kegyetlenek azok a nevelőszülők? — méltatlankodtam.

            A távolba révedt Bori néni tekintete, halkan válaszolt: — A szegénység, a nyomor tette őket olyanná. A saját gyerekeiknek sem volt sokkal több, mint nekem. Előfordult, hogy éhségünkben együtt rágtuk a nyers sárgarépát. Három év múlva másik nevelő szülőkhöz kerültem. Emberszámba ugyan ott sem vettek, de volt ruhám, kaptam rendesen enni és ágyban aludtam. Természetesen náluk se ismertem meg a játszás örömét, az anyai tekintett simogatását.

            Bori néni története most is nyomasztóan hatot rám, csak abban reménykedem, mégiscsak 2013-mat írunk, és a mai ember, ha rossz körülmények között is él, relatíva kulturáltabb, magasabbak az elvárásai, melynek jótékony hatását ráterjeszti a nevelésre vállalt gyermekre is. Nem tehetek róla, az a gyanú is felmerült bennem (persze nem állítom, hogy megállja a helyét), azért adják ki családoknak a gyerekeket, akárcsak

régen, mert kevesebbe kerül az államnak. A gyakorlatban az is bebizonyosodott, 5-6 éves kortól már nehezen tudnak a gyerekek konszolidálódni, ez családban hatékonyabban működik.

            Visszagondoltam az én gyermekkoromra, és eluralkodott rajtam a hála, amit a szüleim iránt éreztem, pedig én sem tündérkertben nevelkedtem. Újra átszámoltam a Karácsonyi ajándékokra félre tett pénzt, amikor megszólalt a telefon.

—Ön nyert asszonyom, egy értékes ajándékot — hallatszott a telefonból egy kellemes női hang. Válaszolni akartam, hogy ne fárassza magát, de a nő nem engedett szóhoz jutni. — Személyesen kell átvennie a…

— Tartsa meg az ajándékát és menjen a pokolba! — Mondtam, de csak magamban, és letettem a telefont. Egy hét alatt már háromszor ajánlottak hasonlót, cserében néhány órás termékbemutón kellett volna végiggyötörni magam

 

HÁROM SZÖSSZENET AZ EGYIK UNOKÁMRÓL

 

Az egyik lányunokám, Kamilla, Aki most 13 éves, eleven, és nagyon ügyes. Persze, amihez kedve van. Egy biztos, szeret meglepetéseket okozni. Két és fél éves lehetett, és csak akkor tudtuk tőle nyugodtan végezni a munkánkat, ha a hempergőben játszott. Egyik napon hallom a lányom kiáltását:

— Anyu, gyere gyorsan! 

Nem mindennapi látványba részesültem. Kamilla, valahogy a rácson keresztül, gondolom, nem kis küszködéssel, elérte, a széken lévő táskám, és a drága francia rúzsommal, lábfejtől a nyakáig, bekente magát vele. Mit ne mondjak, rosszul lettem a nevetéstől. Azóta nem rúzsozok.

3 éves lehetett kamilla, amikor főzés közben azt mondja az anyja: — Le kellene nyíratni Kamilla hajából, de nem jut rá időm, hogy elvigyem a fodrászhoz. Egy óra múlva ismét hallom a lányom kiáltását:

– Anyu, gyere gyorsan, megörülök!

Majd hanyatt vágódtam, amikor megláttam: Kamilla, tőből, szabályos rendet vágott a hajába, homlokától a feje búbjáig. Mint aki valami nagy tettet vitt véghez, boldogan vigyorgott. Mi meg a lányommal fuldokoltunk a nevetéstől. Azzal vigasztaltuk egymást, hogy ezeket a csínytevéseket hamarosan kinövi. Persze azért dupla figyelmet szenteltünk Kamillára. Mint kiderült, ez sem volt elég.

Eltelt egy év, a három unokám a szobában, nagy zsivajjal, a szokásos hancúrral voltak elfoglalva. Én a lányommal főztük az ebédet a konyhában. Ekkor azt mondja a lányom: — Végre kinőtt a Kamilla haja, most már normális frizurát lehet vágatni, holnap elviszem a fodrászhoz. 

Ezen a napon megtudhattuk, hogy az unokámnak remek adó-vevője van. Az ebéd utáni lefektetés következett. A lányom ment, hogy összeszedje a gyerekeket, amikor hallom az ismert kiáltását.

— Anyu, ezt nem hiszem el! Már megint, mit csinált a Kamilla.

Berohantam a szobába, és én sem hittem a szememnek. Kamilla ugyanott, ugyanúgy rendet vágott a hajába. Tántorogva a röhögéstől mentem ki a szobából. Annyira nevettem, hogy nem sok híján összepisiltem magam. Megvallom, azóta is elkap a nevetés, ha eszembe jutnak ezek a csínytevések.

Nagyon kedves, bájos emlékek ezek. Sajnálom azokat a nagymamákat, akiknek nem lehet hasonló emlékük.

Az én drága anyám, aki öt gyereket nevelt, és ha valaki megjegyezte, mennyi gondja lehet, mindig azt válaszolta: Akinek nincs gondja, öröme sincs. Tanúsíthatom.

 

MAI PROBLÉMÁK

 

Amióta megidősödtem, és kikerültem az érdeklődés középpontjából (Mert ugye, a családján kívül, ki figyel oda az időskorúak kívánságaira?), folyamatosan figyelem magam, nehogy megfertőződjem az olyan, nem kívánatos szokásokkal, ami irritálja a fiatalabbakat. Elviselem a gyerekek zajongását, néha még üdítően is hat rám, különösen, ha az unokáimról van szó. Sőt, nem akarom mindenáron azzal untatni a fiatalokat, hogy néhány perc alatt átneveljem őket, a jobbik énüket előcsalogassam. Ráadásul a saját fiatalságommal példázódjak.

Ki merem jelenteni, én járok jól, mert a vesztes csak én lehetnék.

Megrettenve, elborzadva hallom, nézem azokat a híreket a tévében, amikor nem csak kirabolnak idős embereket (az egy dolog), hanem brutálisan meg is verik őket, hideg fővel kegyetlenkednek velük. Na, ilyenkor, és csak is ilyenkor skandálom én is: a mai fiatalok.

Vajon, mitől lettek ilyenek?

Ma már tudjuk, különbözően hajlamosító génállománnyal születünk, csak az nem mindegy melyik génünk kerül felszínre. A szemünk színén, lábunk vastagságán nem tudunk változtatni, el kell fogadnunk, de az észt azért kaptuk, hogy kontrollálni tudjuk tetteinket. És nagyobb részben ebben rejlik a szülők felelőssége.

Az egyik ismerősömhöz, odament a kiskorú fia. — Anyu, képzeld — kezdte feldúltan, hóna alatt szorongatva a futballt —, Zuhász néni, az a vénasszony megint kiszólt az ablakon, hogy ne ott ricsajozzunk, mert zavarja a beteg férjét. Na, én aztán jól beszóltam neki.

— Legközelebb vágd a fejéhez a labdát, ha nem érti meg, hogy nem futballozhatsz a lakásban. Ki tehet arról, hogy beteg az a vénember?

Képzeljük el, mire lesz képes, ha felnő ez a fiú, és rablásra adja a fejét?

Másik eset:

— Azt a gatyarohasztó V. Bélát nem sikerül kibillenteni a helyéről — mondja feleségének a férj, a két kiskorú előtt, vacsora közben.

— Még van két éve a nyugdíjig — feleli a feleség érzéktelen hangon.

Dühösen ejti villáját tányérba a férj. — Ez a baj! — dörög a hangja. — Mit mondjak a barátomnak? Megígértem, hogy a fiát behozom a vállalathoz.

— Majd elmegy máshová, ha már a sors V-nek kedvez — rántotta meg vállát az asszony.

— De még mennyire! Képzeld, a múltkor ki akarták rabolni az öreget, de mielőtt fej bevágta a rabló, a villáskulcsot kicsavarta a kezéből. Ilyen az én szerencsém.

— Apu — szólt félénken az egyik kiskorú —, egyest kaptam töriből.

— Miiiiii?

— Nem én tehetek róla — vált magabiztossá a gyerek —, betűről-betűre megtanultam a leckém, de a tanító néni engem szúrt ki közellenségnek. Persze, hogy csak dadogni tudtam.

— Hogy merészeli? — villog a mama szeme. — Ne félj, kisfiam, adok én neki holnap, ha odamegyek! Megtudja, kinek a gyerekével kezdett ki

 

A TÚLÉLŐ

 

— Az én nyolcvankilenc éves apám, azok közé a különlegességekhez sorolható, aki mindent túlél — mondta egy ismerősöm. Arcáról nem lehetett leolvasni, se örömöt, se bosszankodást, inkább közömbösség.

            Jóllehet nem beszélgetésre állítottam be az időmérőmet, felébredt a kíváncsiságom. Hallottam már szép kort megért emberekről, akik kilencven éves korukban is képesek ellátni magukat, sőt egyesek, még alkotó munkát is végeznek, azonban arról nem tudok, mivel töltik napjaikat. — Konkrétabban? — tettem fel, a további nyilatkozásra biztató kérdésemet.

— Nem fogod elhinni, bármilyen betegségen esett át, soha nem szedte be a gyógyszert, amit kiírt az orvos, ha egyáltalán elment orvoshoz. Dili bogyónak becézi, ami csak arra jó, hogy újabb betegséget idézzen elő. Neki az az igazi gyógyszer, ha kint lehet a kertben és gondozhatja a gyümölcsfákat.

            Nem lepett meg a válasz, hiszen sokan hiszik ugyanezt. Szerencsések azok, akik olyan génállománnyal születnek, melyek megkímélik a súlyos betegségektől. Így aztán igazolva látják a saját elképzelésüket.

— Próbáltuk rábeszélni — folytatta az ismerősöm, mint aki a gondolataimban olvas, hogy legalább, a betegség megelőzése érdekében, a természetgyógyászok által javasolt készítményeket szedje. Na, erre aztán végképp begurult. Én pedig tökéletes hülyének éreztem magam.

            Beleegyezően bólintottam. — Végül is, megérte a nyolcvankilenc évét. Nem?

— Igen, megérte, de az önfejűsége miatt, a halál már ott ólálkodott a házkörül.

— Hogyhogy?

— Már betöltötte a nyolcvanhetet, amikor elkapta az időskorúak betegsége — világosított fel az ismerősöm, némi keserűséggel a hangjában.

— Az a bizonyos férfibetegség?

 — Az, az, de orvost nem engedett hívni.

— Ha jól értelmezem, már túl van rajta.

— Túl, de hogyan. Büszkeségből nem panaszkodott, hogy fájdalmai vannak, azonban minden jel arra mutatott, hogy mentőt kell hívni. Megműtötték az utolsó tizenkét órában. Az orvos azt mondta, sajnálja az apámat, mert nagyon nagy fájdalmakat kellett kibírnia, mielőtt korházba került.

— Tényleg szerencséje van — Jegyeztem meg.

— Hogy mennyire… Hallgasd meg, mi történt a napokban vele. Telefonál az apám, hogy nem tud kijönni a lakásból, mert valaki elrontotta a zárat. Elrontottad te, gondoltam és rohantam hozzá. Amikor megláttam az előszobazárat, nem hittem a szememnek. Valaki ki akarta rabolni apámat és két helyen is belefúrt a zárba, de olyan halkan végezte a munkáját, hogy a szomszédok sem hallottak semmit. Mivel a rabló nem jó helyeken fúrhatott, a zárat ugyan totál elrontotta, de behatolni nem tudott, így jobbnak látta, ha lelép. Ekkora szerencsét alig lehet elhinni. Nem csak a súlyos betegséget, ezt is megúszta az apám.

— Erre lehet azt mondani, hogy tökéletes túlélő — válaszoltam meghatódottan.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.